(Se Marx, se Jézus)

 

Eszmélődésem óta valami mély, meghitt, bizalmas viszony fűz ehhez a szóhoz. „A szellem emberei.” Ha róluk olvastam, szinte zsigeri eredetű vágy fogott el, hogy közéjük tartozzam. Fogalmam sincs, hány esztendős lehettem, amikor először találkoztam e kifejezéssel, de még biztosan a gyerekkor artikulálhatatlan sötétségében, s ez afféle első fénysugárnak tűnt. Nem is sugárnak, csak egy jelnek. Hogy egyáltalán ki lehet jutni az alagútból, amelynek se eleje, se vége. Sötét időket éltünk akkor – az ötvenes évekről beszélek –, de nekem kétszeresen is kijutott az éjszakából. Az a fajta bigott, szemellenzős katolicizmus, a harmincas évek öntelt és enervált keresztény középosztályának fű alatti, anakronisztikus utóélete, amelybe beleszülettem, egyszerűen nem rendelkezett szellemi horizonttal. És akkor még enyhe kifejezést használtam. Inkább egyfajta „magasztos” szellemi öncsonkítás hatotta át, magyarán a gyanakvó bűntudat minden iránt, ami az életben élvezetet, örömöt okoz – a szellem iránt legalább annyira, mint az érzékiség iránt –, hisz az élet élvezete elfordít az „örök értékektől”, az „istentől”, „a lélek javaitól”. Ma már idézőjelben is alig bírom leírni e szavakat.

Hosszan vergődtem a két sötétség közt. Az egyikhez az illegalitás bája, az édes, ólmeleg családi miliő kötött, a másikhoz – a hivatalos bornírtság és hazugság világához – épp ellenkezőleg a lázadás szelleme, mármint bennem belül, mert odakint, a világban ennek sem volt tágabb horizontja. Végül mégis egy hitbuzgalmi hetilap szerkesztőségében kötöttem ki, magam se egészen értem, miért. Különösen ahhoz képest nem, hogy a gyerekkorom csupa blaszfémia meg szentségtörés, és hogy tizenöt évesen már eltökélt ateista vagyok. Talán mert abban a világban ez volt a nagyobb brahi. Vagy netán egy tűnő pillanat erejéig úgy éreztem, a szellem napvilágához való vonzódásommal a katolicizmus könnyebben nászra csábítható, mint a stupid elvtársi beton? Mindenesetre annál a lapnál a „szellemi tágasságról”, a dogmákkal szemben a „sóvárgáshoz” való jogról cikkeztem. Nem sokáig, hamar elfogyott a belső munícióm. Huszonöt voltam, amikor végképp hátat fordítottam a rafinált öncsalás e fura lelki mixerének.

És már itt is van 1968 tavasza. A diákok által megszállt amerikai egyetemek, a Quartier Latinben emelt barikádok, az „emberarcú” szocializmus Prágában. És hova keveredtem én? Hol tartok? Miféle avítt családi örökséget próbálok modernizálni? Egyszerre lélegzetvisszafojtva lesem, mi történik köröttem. Ez lenne az a szellemi fennsík, ahová ki akartam jutni? Nagyon nehéz tisztán látni, mi történik. Még úgy is, hogy a szerkesztőségben kezembe kerül az MTI C-bizalmasa (emlékszik még rá valaki?), ez a belső használatra készült külföldi sajtószemle. Nehéz, mert a forradalom, ahogy illik, intoleráns, akár a diktatúra. Utóvégre ez a mi kis, épp megszelídülőben lévő diktatúránk is (1968. január 1-től kezdődik az „új gazdasági mechanizmus”, ami afféle félkapitalizmusnak ígérkezik) valamikor forradalmi jelszavakkal vette át a hatalmat. És mitől igazabb az általunk ismert (ál)proletárdiktatúránál ez az – ál vagy nem ál – mostani diákdiktatúra? Legfeljebb zsigeri alapon fogom fel e másságot, az eszemmel alig. Kreálok egy elméletet Marcuse Egy dimenziós emberének bűvöletében, ami akkor még nem olvasható magyarul (nekem is csak sok év múlva kerül a kezembe, annak idején legfeljebb a megszámlálhatatlan hivatkozás rá), s írok egy cikket a lapomnak Lázadás a szellem javaiért címmel, amit nem közölnek le. A fogyasztói társadalom polgára által elveszített reménykedő dimenziót azonosítom a szellemi javak vágyképével, és a saját szellemi sóvárgásomba öltöztetem be e nagy nemzedéki lázadás hőseit. Évek múlva, amikor Sípos Gyula Párizsban a kezembe nyomja Jean-François Revel Ni Marx ni Jésusát, azt mondom magamban, lám, kétségkívül leegyszerűsítettem a dolgot, mégsem tévedtem oly nagyot.

 

(A testem én vagyok)

Az 1968-as esztendő nekem személy szerint érzéki felszabadulásom első ünnepi évadja. Elég sokáig elhúztam a dolgot, de most aztán igazi, belevaló szeretőm van. Ráadásul titkos. A szerkesztőség, ahol dolgozunk – ő is, én is – afféle akvárium, kis zárt világ, tele elfojtással, vagy inkább skanzen, a vallásszabadság demonstrálására fenntartott rezervátum, hogy lássa a világ, a szocializmusban is van katolikus sajtó. Mi meg lángra gyújtjuk ezt az akváriumot. A nagyszoba közepén két sorban összetolt íróasztalok, rézsút egymással szemben ülünk, dohányzunk, a magas falú Cinzano reklámos hamutartóban, amit ő csent magának tavaly nyáron egy nyugatnémet vendéglőben, s most itt díszeleg kettőnk közt az asztalon, valami papírhulladék lehetett, beledobom az égő gyufát (vagy ő?, erre már nem emlékszem), s felcsap a láng, lobog, lobog, nem oltjuk el, az egész szoba dermedten nézi, mi ketten meg egymást nézzük, szemérmetlenül égő arccal, perzselő tekintettel, csak a hülye nem látja, hogy ez nyílt vallomás, beismerés, közhírré tétel, szerelmesek vagyunk, igen, szerelmesek egymásba, noha nekem gyűrűs menyasszonyom van, neki meg férje, ő ráadásul a főnök lánya, ami némi politikai színt is kölcsönöz az akciónak, utóvégre az egész történet egy egyházi lap szerkesztőségében zajlik, amit az Állami Egyházügyi Hivatal árgus szemekkel figyel, de nem számít, az istenit, már semmi sem számít, már megízleltük egymást, és ez mindent eldöntött, készek vagyunk felgyújtani az egész világot, készek vagyunk leszámolni az egész hierarchiafüggő értékrenddel, akár egyházi, akár állami, hiába is tagadják, erről szól ma a világ, ott lobog a máglya a szerkesztőség kellős közepén, és nincs aki eloltsa. Mert itt csupa megfélemlített, megtört, identitásától drasztikusan vagy álnokul megfosztott ember dolgozik, akit megbénít az a tény, hogy a hatalom védte főnök lánya és az a másik, aki én vagyok, nem egészen érthető módon közösséget vállalva ezzel a lánnyal, tüzet gyújtanak az íróasztalok tetején. Egy kolléga van csak, aki kivétel, ő még nálunk is újabb jövevény, mi vagyunk ugyanis a két esztendővel ezelőtt beindított fiatalítás első fecskéi (ráadásul a főnök, aki addigra már az apósom, hamarosan bele is bukik ebbe a fiatalításba, azaz nyugdíjazzák), azt a kollégát meg én ajánlottam be ravaszul a közgazdász diplomájával, noha ízig-vérig látnokalkatú költő, Vasadi Péter, ő viszont be van avatva a titkunkba, és lenyűgözötten áll a szerkesztőségi szoba ajtajában, mosolyogva gyönyörködik e jellegzetesen ’68-as happeningben.

Az események logikája töretlen, csak az ember mint szenvedő alany, ott és akkor, nem látja a maga helyét a történetben. Saád Katával, mert róla van szó, 1967 júniusában egy hivatalos lengyelországi út alkalmával találtunk egymásra, de ő mindjárt el is utazott egész nyárra az NSZK-ba német barátnőjéhez, s ottani élményeinek legsűrűbbjét fölözte le Beat-totalitás című cikkében, ami a kortárs magyar médiában alighanem a legérzékenyebb tudósítás a ’68-as életérzésről, noha emlékeim szerint még ’67-ben megjelent. Valószínűleg ezért is láthatott nyomdafestéket, mert akkor még annyira újszerűnek, eredetinek és egyéni mániának tűnt a hagyományos európai értékrend e zsigeri ösztönből való tagadása, amit Kata Európa nyugati felének fiataljaiban megérzett, hogy nem figyelt fel rá sem az egyházi, sem a politikai cenzor, aki napi szinten a saját apja volt (és aki később aztán bőven kapott fejmosást e cikk közléséért, innen is, onnan is). Előttem viszont általa és vele megnyílt egy kapu önmagamba. Életemben először sejtettem meg, hogy szellemi lénynek lenni elsősorban a fizikai mivoltom felfedezését jelenti, anélkül tehát, ami vagyok, és amit úgy hívnak, hogy test, a szellem, bármily ambiciózus is, maximum egyfajta kóbor áram, mondjuk, képes zavart és pánikot kelteni, de önmagát képviselni nem. „Nem kétséges, a tudatom, az külön valaki – a testem viszont egyszerűen én vagyok.” Ezt a mondatot évtizedek múltán Ungváry Rudolf emelte ki rosszalló fejcsóválással egyetlen igazán ’68-as novellámból, a Kövek és nosztalgiából. Most, hogy a negyvenedik évfordulóra előbb-utóbb mindnyájan megírjuk a magunk ’68-át, már nem csodálkozom; ő maga tett tanúságot róla, hogy abból, amiről itt beszélek, se akkor, se utólag semmit nem érzett meg. Nekem viszont ez a legelemibb onnan datálható felismerésem: a szellem–test dichotómiában a szellem felsőbbrendűségének az összeomlása, ami együtt járt – ahogy ezt viszont Tamás Gáspár Miklós írta most meg – az összes többi (állítólag) isteni eredetű autoritás (a férfinem, a fehér faj, a nyugati civilizáció stb.) trónfosztásával.

Tisztában voltam én akkor ezzel, vagy sem? Nem, semmivel sem voltam tisztában, legfeljebb egyfajta intuitív tudással, vagy inkább belső iránytűvel rendelkeztem. Annyira nem, hogy amikor egy év múltán elkészültem a Kövek és nosztalgia első változatával, még azt sem tudtam, hogy valójában mit akartam megírni. Ami egy irodalmi mű esetében súlyos születési rendellenességekhez vezet. Egyszerűen nem volt semmiféle képem, se arról, ami bennem, se arról, ami a világban történt. Belecsempésztem persze Katával való szerelmünk első válságát is, de azt is túldimenzionáltan. Reménytelenül elfuserált mű került ki a kezem alól. Évek múlva újra meg újra nekifutottam, megpróbáltam átdolgozni, úgy éreztem ugyanis, ez az egyik legfontosabb írásom, de mindig elakadtam. Nem az volt tehát a baj, hogy nem sikerült elsőre összehoznom egy épkézláb opust, hanem hogy utóbb magát az írói szándékot, azt a bizonyos alkotói magot sem találtam benne, ahonnan újra nekilendülhettem volna. De akkor mi volt benne oly fontos számomra? Talán épp sajátos amorfitása, s az, ahogy e furcsa megragadhatatlanságban mégis ott gomolygott ösztönös tájékozódásom. Az én ’68-am erről szól. Ez az, ami nem hagyott nyugodni. Tizenhat év múltán aztán rájöttem, hogy nincs más hátra, mostani énemmel valamiféle szellemi párbajra kell kihívnom a ’69-est, pontosabban az eredeti novella női énelbeszélőjét, bár ez végül író és hősnője paradox szerelmi aktusába torkollott. Sikerült viszont végre jól beolvasnom magamnak: „Értsd meg, Anna, folytatom kétségbeesetten, akármilyen cseppfolyós halmazállapotban voltunk is hatvannyolcban, a kialakulatlanságunk, az amorfitásunk mögött kellett legyen valami fatális issue, valami végzetlehetőség, amire egyszerűen nem találtunk rá, de azért mindenek ellenére mégiscsak emberek voltunk, és nem amőbák. Akkor pedig épp itt rejlik a történetünk kifejlete: vétkes mulasztásunkban… Mégiscsak a reményről volt szó! S ki tudja, nem utoljára-e?”

Ez az amorfitás számomra nagyon is hozzátartozik ’68-hoz. Ám az önváddal, amelyet a novella végleges változatával 1985-ben papírra vetettem, ma sehogy sem tudok azonosulni. Mégsem a reményről volt szó, legalábbis elsősorban nem, nem az elveszett reménykedő dimenzió visszahódításáról. Sokkal inkább az érzéki felszabadulásról. Igen, történetünk elsősorban a testről szól, arról, hogy igenis a testem én vagyok; s ma már világosan látható, hogy ez a mély antropológiai fordulat, amelynek a tudomásul vételéhez, úgy tűnik, negyven esztendő is kevés, egyértelműen maga mögé utasítja, másodlagossá teszi mindazt a társadalmi-politikai erőt, ambíciót, útkeresést, ami a maga idején mindenáron győzni akart és oly látványosan elbukott. Magam is most kezdem érteni a történtek mélyén rejlő paradoxont: alighanem ’68-ban váltam szellemi lénnyé, azaz akkor, amikor rájöttem, milyen elemien függvénye a testemnek az, amit szellemnek tudhatok magamban. Úgy tűnik egyébként, azok a nagy szellemek, akikre gyerekkorom óta csodálattal néztem, és akik azt szokták állítani magukról, hogy nagyon keveset tudnak, mindig is tisztában voltak ezzel, még ha más ismeretelméleti koordináták közt mozogtak is. Csak a zsigereimre hallgattam hát, szinte vakon döntöttem, de magamat választottam, nincs mit megbánnom.

 

(Az Internacionálé)

 

1973 nyarán jutottam el először Franciaországba. Avignonban töltöttem néhány napot a színházi fesztiválon. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere, veretes klasszikus előadás a Pápai Palota udvarán, politikai színház, kísérletező színház, meztelen színház, utcaszínház az off programban; a vasfüggöny mögül érkezett színikritikusnak – ebben a minőségemben jártam ott – káprázhatott a szeme. Nem beszélve az előadások utáni éjszakai életről. Mintha tegnap lett volna, ez még idetartozik.

A második napom, nincs kedvem lefeküdni, éjjel kettő is elmúlt. Ez a szinte érintetlenül fennmaradt 14. századi kisváros, ami köré később a falakon túl épült még egy hangulattalan, sivár nagyobb, a fesztivál idejére valósággal átlényegül, mintha a sok patinás épület mind csak díszlet és az egész bensőséges kis cité egyetlen színházi játéktér lenne. Ahol bármi történik, idézőjelbe kerül, pluszjelentést kap. Az éttermek és kávézók lassan bezárnak, a kerthelyiségek fonott karszékei álmosan ásítanak, csak a hatalmas, üres fémhordók árválkodnak a főtéren, melyek a fesztivál idejére afféle hirdetőoszlopnak kerültek ki a placcra. Jön is egy negyvenes forma férfi, kissé kapatos, megáll az egyik hordó mellett, kibújik a cipőjéből. A következő pillanatban már veri a hordót, fülsértően zeng az alkalmi bádogdob a langyos provence-i éjszakában, az önjelölt dobos mellett meg egyből ott teremnek a rendőrök, akik egész nap a téren strázsáltak, jó pár rácsos rabszállító rendőrségi furgonnal a hátuk mögött, most is itt áll egy-kettő. Csak nézem, a kései időpont ellenére rögtön csődület támad, noha az előbb alig lézengtek már az utcán, fiatalok, farmerban, pólóban, elszántan, egy diákvezér kinézetű, hórihorgas fiú kioktatja a rendőrt, aki láthatóan nem akar vitázni, egyre csak ismételgeti, hogy csendháborításnak nincs helye. És akkor fellendül egy kar, csettintés, majd a többi is, és felzeng az Internacionálé. A rendőrök szó nélkül elkotródnak. Mi történt? Ez az Internacionálé, amit mi odahaza unalmas, fárasztó iskolai ünnepélyeken vigyázzállásban, cinkosan egymásra vigyorogva, mégis harsogó pátosszal danoltunk, itt így hat? Mitől? Nyilván másról van szó, valami egészen másról, ez itt, lám, a szolidaritás nótája, önvédelmi rítus, varázsige, csodafegyver. ’68 élő öröksége, amit hamisítatlan kelet-európai turistaáhítattal szemlélek. Egy pillanatra azt képzelem, még csak ’68 májusa van, és én épp a Quartier Latinben időzöm.

A folytatás azonban kiábrándító. A rendőrök többé nem kerülnek elő, a hordóra egyik szónok a másik után kapaszkodik fel, lapos politikai szlogenek, zagyva papolás száll az egyre fojtogatóbb éjben. Ülök egy padon, kiszárad a szám, tikkad az agyam, kiáltani szeretnék, üvölteni, milyen nevetséges, üres, becstelen visszaélés ez azzal a lázzal, ami a hatvannyolcasokat utcára, barikádra vitte, amivel megszállták a tanintézeteket. És amiből, akárhogy is, indíttatást és erőt merítettem, hogy elinduljak a magam útján. De minek üvöltsek? Hát nincs elég ordibáló őrült ebben a patologikus éji színjátékban?

 

Pályi András (Budapest, 1942): író, kritikus, műfordító. Legutóbbi kötete: A kerület órái (Kalligram, 2007).

 

 

 

Magyari Andrea

A szubjektumválság-szekció

 

Engedjen már be, a kurva életbe, mindjárt bepisilek, és tegnap elhagyott a férjem.

Ezt mondogatom, ha hangosan mondanám, biztos gyorsabban jönne. Csoszog egy papucsban a kapu felé, hallom csak, mert a szorosan egymás mellé szögezett lécek eltakarják az udvart. Hallom, hogy beszél a szomszédjához. Megáll. Úristen, be fogok pisilni, reggel hat óta nem pisiltem, a vonatutat végigaludtam, aztán gyorsan kellett leszállni.

Végre kinyitja, kezet fogunk, valami Gyulának hívják, kérdezi, könnyen idetaláltam-e, engedjen már be, hadd pisiljek. Így is ki kell bírnom, hogy bemegyünk egy közös helyiségbe, kandalló is van, tűz nincs benne. Innen nyílnak a szobák, berohanok, a fürdőszoba ajtaja nyitva van, leroskadok a vécére. Aztán kimegyek, Gyula közben elővett egy nagy füzetet. Be kell írnom a nevem, szerencsére nem ő írja, úgyse tudják soha leírni. Aztán megkérdezi, kérek-e pálinkát. Házi szilva, a másodikat még velem issza. Jó huzatja van a kisasszonynak, jegyzi meg a harmadik után. Végre, aznap először nem érzem, hogy a következő pillanatban elveszítem a józan eszemet. Viszonylag kibírható lesz minden.

Sőt, még éhes is vagyok. Visszamegyek a szobába, nem pakolok ki, majd este. Ha egyáltalán ki kell. Hátha mégse kell itt maradnom. Fogom a pénztárcát meg a táskámat, indulok be a városba. Ha tíz után jön, szól utánam Gyula, zárva lesz a kapu, az a nagyobbik kulcs nyitja, vigyázzon, mondja, jobbra forgassa, és így fel a kilincset. Mi a francért nem lehet egy panzióban normális kilincseket felszerelni. Már a szobaajtónál is magyarázott valamit, hogy kicsit fel, megrántani, forgatni a kulcsot, ha elakad, felnyomni még jobban, mittudomén. Retteghetek hajnalig, hogy hogy jutok majd be. De hát úgyse tíz után jövök.

Kisütött a nap. A pálinka hatására még jó kedvem is lesz, kicsit imbolyogva megyek, teljesen kihalt minden, hétköznap van, nyilván mindenki dolgozik. Ez meg itt egy külvárosféle, már amennyire van egy ilyen városnak külvárosa. Ennek mintha lenne.Nem is látszik, hogy város. Elérek egy templomig, Gyula szerint itt kell átmenni a körforgalmon, a körforgalomban nincs egyetlen autó sem. Nem is értem, ez mégiscsak az ország nemtudomhányadik legnagyobb városa. Harmadik. Negyedik. Ugatnak a kutyák, téli kutyaugatás. Végre jön egy autó, ráadásul taxi, taxi a kihalt városban, ahol mindenki munkában van ilyenkor, lassan teljesen úgy érzem magam, mint egy filmben. A pálinka teszi, gondolom. Három szilva.

Negyedóra múlva elérek egy villamosmegállóig, felszállok, aztán valahol le, ahol felismerem az egyetemet. Ide kell jönnöm. Az egyetem is kihalt, persze, vizsgaidőszak van. Találok egy büfét, veszek szendvicset és sportszeletet. Lassan múlik a pálinka hatása, jön vissza a rosszkedv. Megkérdezem a büfésnőt, van-e esetleg dobozos sörük, de nincs, és furcsán is néz. Lehet, hogy érzi rajtam a pálinkaszagot. Kellett volna Gyulától kérni egy kis üvegbe. Biztos adott volna. Még tizenegy óra sincs, nem fogom kibírni így a napot, ha megint elmúlik ez a köd belőlem.

A vonaton végig úgy tettem, mintha aludnék. Láttam, hogy ismerősök szállnak fel, azért. Ők is ugyanide jöttek, nem bírtam volna ki, hogyha leül valaki mellém, és beszélgetni kell. Örültem, hogy egyáltalán fel bírtam szállni a vonatra. Örültem, hogy kifestettem magam. Be bírtam menni a zuhany alá. Megmostam a fogam. Felkeltem. Két órát aludtam. Egyedül keltem.

Leülök a lépcsőre, egy pillanat alatt iszonyúan elálmosodok, nem bírok felállni innen. Na, gyerünk. Fel kell menni ezen a lépcsőn. Fent kell regisztrálni. Regisztrálni fogok, ha addig élek is. Addig élek. Amíg regisztrálok. Onnan tudom, hogy élek, hogy regisztrálok. Most éppen.

Bámulom a táblát, amire kiírták a szekciókat meg a beosztásokat. Én a szubjektumválság-szekcióban vagyok. Remek. Hol máshol. Ez még valahogy viccnek is gyenge. Pedig milyen jó kis szekciók vannak. Vizualitás és a posztmodern-szekció. A divatmint jelrendszer-szekció. Ez milyen vidáman hangzik. Mért kell nekem pont a szubjektumválság-szekcióba kerülnöm, ami ráadásul csak holnap lesz a tábla szerint, tehát végképp lemondhatok arról, hogy még ma megtarthatom az előadásomat, és este valahogy elérek egy hazafelé tartó vonatot. Egy pillanatra elgondolkodom, talán cserélnem kellene valakivel. Ne haragudj, látom, hogy te a divat-szekcióban vagy, nem lenne kedved átjönni a szubjektumválságba? Végül is ezen a témán belül bármiről beszélhetünk. Én meg majd keresek valami divat-elemet a saját mondandómban, amit kidomboríthatok. Azt nagyon tudok úgyis.

Fél tizenkettő. Kaptam egy kabátra tűzhető táblácskát, rajta van a nevem. Rosszul, de mindegy. Még jó, hogy a szekciót nem írták rá, hogy csak a rosszul felírt nevem látszik messziről, és az nem, hogy a szubjektum válságba jutásáról szoktam gondolkodni. Magyarázkodhatnék, hogy azért nem, csak ezek a címkék ugye, meg szekciók. Hogy sohase vagyok jó helyen. Rossz szekciók, tévedések, valamit félreértettek, nem is erről akartam beszélni. Most már mindegy.

Az első előadás egykor kezdődik, egyre többen jönnek fel, regisztrálnak, pánikszerűen menekülök, még mielőtt ismerősbe botlanék. Kijutok az utcára, elindulok csak úgy, hátha találok valahol egy kocsmát. Bolyongok egy ideig, aztán tényleg találok. Talponállós, de van egy asztal a sarokban, oda leülök, kérek sört. Hányingerem van, el fogok ájulni. Nem ájulhatok el mégse egy vidéki kocsmában, délben. Mit szólnának. Mocskos a padló, sáros lenne a kabátom is, ha elájulnék. Mert akkor nyilván lecsúsznék innen a székről.

Megjön a sör, a felénél már érzem, hogy jobban vagyok. Olyan sima és vigasztaló, mint a selyemcukor belseje volt. Viszont abba mindig beleszorult a nyelvem, jött az édes krém, a következő pillanatban megvágtam a nyelvem ott bent a cukor belsejében, mindig ez volt. Kifizetem a sört, és veszek még egy dobozosat is, beteszem a táskámba.

 

Este hatig még megiszom a dobozos sörömet, szerzek egy másikat is egy kisboltban, közben sikerül ennem is valamit. Hatkor van az utolsó előadás, eddig még csak egy ismerőssel akadtam össze, szerencsére olyan nagyon nem ismerjük egymást, és viszonylag normális beszélgetést sikerült folytatnom vele. Ez még kibírom, és mehetek haza. Mármint Gyulához haza. Aludhatok. Van tévém is. Holnap megtartom az előadást. Tovább inkább nem gondolkodom.

Egy angol professzor beszél. Nagyon szép akcentusa van, vagy mije. Valamije van. Lehunyom a szemem, és még értem is egy kicsit. A kínzásokról beszél. A megkínzott test, mint a feltételezett igazság középpontja. Vagy feltétezett középpontja az igazságnak? Ezt most nem tudom pontosan, hogy melyiket mondta. Belezavarodok a birtokviszonyokba. Miért gondoljuk, hogy ott van elrejtve, kérdezi a professzor. Mért is. Miért gondoljuk, hogy a test határán való átlépés. Hogy az. Képeket is mutat, biztos nyomkodja a laptopját, továbbra is zárva van a szemem. Kabátban ülök, egész nap abban ültem, nagyon fázom. Rosszul vagyok. Mért gondoljuk, hogy a test. Kinyitom a szemem, kirohanok a folyosóra, még jó, hogy a sor szélére ültem. Be a vécébe. Sokáig hányok, először még nem fáj, de a pálinka nyomában aztán minden éget, szerintem most meg fogok halni. Meg fogok halni egy vidéki egyetem vécéjében, január huszonkilencedikén, ez lesz a halálom napja, nem valami szép dátum, nem néz ki jól majd leírva.

Lassan csillapodik a szívverésem, feltápászkodok a mocskos padlóról. A tenyerem nyirkos. A tarkóm is, meg a hátam a pulóver alatt. Pálinkaszag van. Valaki bejön, mozdulatlanul ülök a lehajtott vécétetőn, amíg meg nem hallom, hogy kiment. Elég sokára ment ki, parfümöt is fújogatott, biztos a száját is újrafestette. Biztos nem a szubjektumválság-szekcióban van. Bár a szám speciel nekem is ki van festve. Ki volt.

 

Iszom vizet, kimerészkedek a folyosóra, lemegyek a büfébe, veszek rágót. A mentol csípi a nyelőcsövemet, könnyes a szemem tőle. Fent zaj van.

A professzor, a kínzásos, megjelenik a büfében. Kávét vesz, és megindul felém. Minek jön ez ide, édes istenem. Nincs még elég bajom. Levegőt venni is alig bírok, és most társalognom kell vele angolul, a szubjektumról. Vagy a testről. A megkínzott testről, pláne. Még jó, hogy vettem rágót. De lehet, hogy így is hányásszagom van, lehet, hogy lehánytam a kabátomat is.

Nagyon érdekes előadás volt, mondom bénán. Most mit mondjak. Egyébként meg  tényleg az volt, azt hiszem. Oh, really, mondja udvariasan. Mit mondjon. Bámul valamit rajtam, először azt hiszem, hogy a mellemet, de aztán megpróbálja a nevemet kimondani, vagyis a névtáblámat nézte. Attól még, mondjuk, bámulhatta a mellemet, annál inkább. De hát úgyse látszik a kabátban. A kabátom nyitva van, egy kicsit azért látszik.

Rosszul van felírva, mondom, és kimondom rendesen. Hát, nem nagyon érzem a különbséget, neveti el magát. Olyan érdekesek ezek a magyar nevek. Érdekelnek a nevek. A magáét még nem is hallottam. Nem is magyar igazán, mondom neki, hanem török. Tényleg, maguknak volt ugye valami közük a törökökhöz, mondja a professzor, ja, olyasmi, mint az oroszokhoz, mondom, elnyomatásban nagyok vagyunk. Elnyomatás, még ezt is megcsinálom neki. Megdicséri az angolomat. Kezdek örülni, hogy itt van. Legalább addig se ájulok el.

Most én bámulom az ő tábláját, elég köznapi név, mondja bocsánatkérően, hát igen, lefordítom neki, hogy lenne magyarul. Megpróbálja kimondani. Nevetünk.

 

Már annyira jól vagyok, hogy ettem a halászléből. Benne van a regisztrációs díjban, legalább nem ment kárba. A professzorral bort iszom. Halat nem eszem, mert köpködni kéne a szálkát, és az kellemetlen lenne azért. A szubjektumom már annyira összeszedte magát, hogy nem akar egy idegen férfi előtt köpködni. Kiderül, hogy a professzor lesz holnap a szubjektumválság-szekció elnöke, védnöke, vagy mi. Kikérdez az előadásomról. Egyfolytában iszom, de vigyázok, hogy egyszerre csak keveset. Elmondom neki, hogy félek az egésztől, hogy félek a kérdésektől, hogy nincsenek válaszaim, aztán azt is, hogy egyébként sincs semmire válaszom, sőt, már kérdezni se tudok. Pontosan látom, hogy mit művelek, berúgok, és egy idegen férfinak tartok előadást a problémáimról, ráadásul egy filozófiai konferencián, ami nem javít a helyzetemen, sőt. Aztán közlöm még vele, hogy nem vagyok neurotikus, csak nullponton vagyok. A nullpont nagyon termékeny tud lenni, mondja a professzor, na, egész jó válasz. Kérek a cigarettájából, ad tüzet, és közelebb húzza a székét. Elég nagy zaj van, biztos azért.

 

Taxira várunk az étterem előtt, a professzor hívta. Hol laksz, ezt kérdezi, bemondom Gyula címét, és az autóban majdnem eldőlök az álmosságtól. El is dőlök, sőt, elalszom. Amikor megáll a taxi, Gyula háza előtt vagyunk, valahogy kiszállok, és egyáltalán nem tudom, hol vagyok, csak hogy ez a Gyula háza, ezt értem, csak azt nem tudom, az hol van. A professzor kifizeti a taxit, és el is küldi. Te is itt laksz, kérdezem egészen hülyén, nyilván nem itt lakik, ez volt a legolcsóbb szállás, amit a neten találtam, nyilván ő nem ezt kereste ki magának, egy vidéki magyar város külvárosában. Nem, én nem itt lakom, mondja, és azt kérdezi, jól vagyok-e. Jól vagyok, mondom, és az a furcsa, hogy tényleg jól vagyok. Azt akarom mondani, hogy sétáljunk még egy kicsit, nem akarok bemenni, és arra gondolni, mi volt tegnap, nem vagyok álmos, jó a hideg. Nincs kedved, mondom, a professzor hozzám lép, akkor most csókolózni fogunk ezek szerint, nem tudom befejezni a mondatot, nem lesz séta.

 

A szoba kezd kihűlni, éjszakára minek fűtés, biztos ezt gondolta a Gyula. Fekszem az ágyon, a négy négyzetméteres szobában két ágy van, L alakban egymáshoz tolva, az L betű másik szárában a professzor alszik. Derékszögben fekszünk. Négy óra huszonöt. Nyolckor fel kell kelnem, tízkor van az előadásom.

A professzor csendben alszik, legalább tudok gondolkodni. Zúg a hűtőszekrény. Felkelek, kinyitom, vannak benne dobozos sörök, egyet kiveszek, iszonyú hangosan szisszen, ahogy felnyitom. What are you doing there, kérdezi a professzor félálomban, semmit, mondom, iszom egy sört. Jó véleménye lehet rólam, és azt még nem is látta, amit este hat előtt műveltem. Alszik tovább, felkelek, felveszem a pulóverét. Próbálok emlékezni rá, hogy milyen volt vele, de nem emlékszem, nem az ital miatt, mert emlékszem, mi történt, de nem tudom megfogni. Nem tudom, hogy tudnám megfogni. Lefeküdtem egy idegen férfival, és még csak meg se tudom fogni. Fel tudom idézni, és ennyi. How fragile you are, ezt mondta, erről meg eszembe jutott, hogy ez egy sor Stingtől, csak ott we are van, arról meg az jutott eszembe, hogy a Sting az fullánkot jelent, ilyen hülyeségeken gondolkodtam, és lecsúsztam a pillanatról, pedig annyira akartam figyelni, hogy milyen lesz, amikor belém hatol. Lemaradtam, a hülyeségem miatt, Sting miatt, és most egyáltalán nem emlékszem, pedig fontos lenne. Fogalmam sincs miért, de ha lefekszem egy idegen férfival, akkor már legalább emlékeznék, hogy milyen, ha belém hatol. A falon túl valaki horkolni kezd, na, ez biztos mindent hallott. O my god, nem valami fantáziadús elmenőszöveg, de hát mért is lenne azabb, mint magyarul. A professzor istenhívós típus, van, aki meg akar halni. Általában ez a kettő, vagy aki semmit se szól. Már amennyire visszaemlékszem.

Öt óra tíz. Megiszom az utolsó korty sört, összekuporodom az ágyon, fekszem a jobb oldalamon, hallgatom a hűtőt. Rettenetesen fázom. Hányingerem van, és hasogat a fejem. Kint ugatnak a kutyák, aztán hallom, hogy az egyik az ablak alatt mászkál, hallom a neszt, amit a mancsa hagy a járdán, iszonyú hideg lehet most az a járda, az ablaktáblákból is süt a hideg. És akkor én még hűtött sört iszom. Folynak a könnyeim.

Felkelek, és bemegyek a fürdőszobába, lehajtom a vécét, ráülök a tetejére. Felhívom a férjemet, azt, amelyik elhagyott előző este. Sokáig cseng ki, de legalább nincs kikapcsolva. Várjál, kimegyek a fürdőszobába, suttogja. Te is a vécé tetején ülsz, kérdezem, ja, mondja, röhögünk. Hogy vagy. Jól, mondom, basztam egy professzorral. Milyen professzorral. Egy külföldivel, mondom, és sírni kezdek, de nem lehet hallani. Külföldivel, mondja a férjem elég hosszú csönd után, és néger, kérdezi, erre röhögni kezdek a könnyeimen át, mért lenne néger, mittudomén, ő is röhög, nem, nem néger, vagy mégis? Várjál már, most hogy mondod, valami gyanús lett, bőgök tovább, majd mindjárt visszamegyek, és megszemlélem.

Vigyázz magadra, mondja a beszélgetésünk végén, te is, mondom, leteszem a telefont, és visszamegyek a szobába. Egy kicsit álldogálok, aztán Nicholas mellé fekszem az ágyra, alszol, kérdezem, fázol, válaszolja és beenged a takarója alá, megölel, iszonyúan fázom, szipogom, és félek is, ne félj, súgva mondja, te vagy a legjobb nő a szubjektumválság-szekcióban.

Már nem fázom. Öt óra ötvennyolc. Még két egész órát alhatok.

 

 

 

Álvaro de Campos

(Fernando Pessoa)

 

 

Időkapu

(Passagem das horas)

 

A szívem mélyén hordozom,

Mint valami dobozkában, amely annyira tele van, hogy nem lehet bezárni,

Az összes helyet, ahol jártam,

Az összes kikötőt, ahová megérkeztem,

Az összes vidéket, ami felbukkant az ablakok mögött vagy megláttam a kajütből,

Vagy a parancsnoki híd mögött álmodozva,

És minden egyéb, ami oly sok, és mégis kevés, ahhoz képest, amit akarok.

 

Kikötés Szingapúrban, ébredő reggel, zöld szín,

A maldív korall a forró szorosban,

Makaó éjfélkor, hirtelen riadok fel

Jat-ia- -a-a-a-a-a-a-a-a … Gi-…

Ami egy másik valóság mélyén visszhanzgik bennem.

Észak-afrikai sziluett, szinte zanzibári napfényben

Dar-es-Salaam (kihajózni nehéz),

Majunga, Nossi-Bé, Madagaszkár zöld vadonja,

A Guardaful körüli viharok,

A hajnali napfényben ragyogó Jóreménység foka,

És Fokváros a Tábla-hegységgel a háttérben.

 

Több földet bejártam, mint ahányat érintettem,

Több vidéket láttam, mint ahányra pillantást vetettem,

Több élmény jutott, mint amennyit valójában átélhettem,

De érezhettem én bármit, valahogy mégis hiányzott az érzelem,

És mindig fájt az élet, mindig kevés volt, én meg boldogtalan.

 

Napközben néha ilyesmiken jár az eszem, és megrémülök,

Belegondolok, mi marad nekem ebből az életből nemsokára, ebből a csúcspontból,

Ebből a kanyargó útból, ebből az út szélén parkoló kocsiból, ebből az intelemből,

A meg nem találtam érzelmeknek ebből a ráérős kavargásából,

Ebből a formába öntésből, ebből a nemlétből, ebből a szivárványos elegyedésből,

Ebből a minden borospohár alján megbúvó nyugtalanságból,

Ebből a minden öröm alján ott rejtőző kurtaságból,

Ebből a minden csésze fülén tetten érhető megelőlegezett jóllakottságból,

Ebből a Jóreménység foka és a Kanári-szigetek közötti utálatos zsugázásból.

 

Nem tudom, hogy az élet kevés vagy túl sok nekem.

Nem tudom, hogy túl sokat vagy túl keveset érzek-e,

Hogy nem hiányzik-e a lelkiismeret belőlem, az intelligencia támpontja,

A rokonság a dolgok misztériumával, a kapcsolatok

Adok-kapokja, a csapások alatt serkenő vér, a lárma keltette megrázkódtatás;

Vagy van más magyarázat erre, kényelmesebb és boldogabb?

 

Bárhogy is van, jobb lett volna meg sem születni,

Hiszen annyira érdekes, hogy minden pillanatban

Sajog az élet, és undorít, határt szab, elkoptat, csikorog,

Arra késztet, hogy üvöltsek, hogy felpattanjak, a földön maradjak, kifussak

Minden házból, minden logikából és minden erkélyről,

Hogy felcsapjak vadembernek, és a halálé legyek a fák és a felejtés között,

Elesések, veszélyek és a holnap hiánya között,

És mindennek jobban kellene hasonlítania valamire, amire gondolok,

Bár nem tudom, ó, te élet, hogy mit is gondolok vagy érzek.

 

Karba fonom a kezem az asztal fölött, fejemet lehajtom,

Sírni akarok, mert muszáj, de nem tudom, honnan vegyem a könnyeket,

Bármennyire is törekszem az önsajnálatra, mégsem tudok sírni,

Lelkem szilánkokra tört a foglalatául szolgáló görbe mutatóban,

Mi végre is születtem én? Mi végre születtem?

 

Korbáccsal verték ki a palotából az udvari bolondot,

Erőnek erejével felállították a koldust a lépcsőről, ahová esett,

Megverték az árvagyereket, és kivették a kezéből a kenyeret,

Ó, végtelenül bánatos világ, amelyből hiányzik a tett,

Mennyire dekadens, dekadens, dekadens.

Csak akkor vagyok jól, ha zenét hallgatok, vagy még akkor sem,

Ti 1789 előtti francia kertek,

Hol vagytok ilyenkor, amikor akárhogy, de sírni akarok?

 

Mint balzsam, mely nem jelent írt, hacsak nem azért, mert balzsam,

A mai és az összes többi nap délutánja lassan-lassan, álmosítóan, alámerül.

 

Kigyulladtak a fények, alámerül az éjjel, az élet helyébe lép.

Legyen bárhogy is, folytatni kell az életet.

Úgy ég a lelkem, mintha kéz volna, valóságosan.

A velem véletlen összefutó mindenek útján vagyok.

Vidéki birtokom

Valószerűtlenebb, mint a vonat, a postakocsi, vagy mint útra kelni döntés köztem és közted.

Így maradok, itt maradok. Én vagyok az, aki mindig útra akar kelni,

De mindig itt marad, itt marad, itt marad,

Míg meg nem hal, mert még ha útra is kel, akkor is itt marad, marad, marad.

 

Tegyél, te éjszaka, emberivé, tegyél együttérzővé és szolgálatkésszé.

Csak emberbarátként lehetséges élni.

Csak ha szereted az embereket, a tetteiket, a munka banalitását,

Csak így – jaj nekem! – csak így lehet élni.

Csak így, te éjszaka, és én soha nem lehetek ilyen!

 

Láttam mindent, és megcsodáltam mindent,

De minden vagy túl sok volt, vagy túl kevés – nem tudom, melyik –, és én szenvedtem.

Megéltem minden érzést, minden gondolatot, minden cselekvést,

És olyan szomorú lettem, mintha meg akartam volna élni őket, és nem sikerült volna.

Szerettem és gyűlöltem, mint mindenki,

Ami mindenki másnak így volt normális és természetes,

De nekem rendkívüli volt mindig, megrázkódtatás, szelep és görcs.

 

Jer, te éjszaka, olts ki engem, jer és fojts magadba.

Te túlvilági jóság, te a végtelen gyász asszonya,

Külső bánat a Földön, a Világ csendes könnye.

A cselekvés nélküli érzések szelíd és régi szülőanyja,

Szűz és szomorú nővére az összefüggéstelen eszméknek,

Be nem teljesült terveinkre örökké váró menyasszony,

Sorsunk örökösen elhagyott iránya,

Örömtelen, pogány bizonytalanságunk,

Hitetlen, keresztény gyengeségünk,

Tétlen buddhizmusunk, melyben nem lobog szenvedély semmi iránt,

Lázunk, sápadtságunk, a gyengék türelmetlensége,

Az életünk, anyánk, elveszett életünk.

 

Képtelen vagyok érezni, emberként létezni, együtt élni

Bús lelkem belsejéből földi embertestvéreimmel.

Képtelen vagyok hasznos lenni (bár illene), gyakorlatias, köznapi vagy érthető lenni,

Az életben helyet, az emberek között célt találni,

Munkát találni, erőt, akaratot, kertet,

Okot a pihenésre, szükségletet, ami le tud kötni,

Valamit, ami közvetlenül a természetből közelít felém.

 

Így hát te nyugodt éj, légy hozzám gyengéd!

Te, aki elveszed a világot a világtól, te, aki magad vagy a béke,

Te, aki nem vagy, te, aki csak a fény távolléte vagy,

Te, aki nem vagy valami, sem deréktáj, esszencia vagy és élet,

A vászon, a zilált másnap, tulajdon sötétséged Pénelopéja,

Lázasak és oktalanul rettegők valószínűtlen Kirkéje,

Jer felém, te éj, nyújtsd felém kezed,

Légy üde, légy vigaszom, te éj, homlokom fölött.

Te, akinek a közelítése olyan szelíd, hogy az már távolodásnak hat,

Akinek ingó hold homályában fogant árapálya

Halotti gyengéd és álomtenger hideg hullámokat ringat,

Túlságosan is mulandó létünk fölött sejtett tájak szellőit hordozod,

Jer, te sápadt, te könnyes, te tovatűnő

Illata a virágok közötti halálnak, part menti láz lélegzetének,

Te királyné, te várúrnő, te sápadt donna, jer!

 

Érzékelni kell mindent a lehető legtöbbféleképpen,

Meg kell élni mindent minden oldalról,

Ugyanannak kell lenni egyszerre minden lehetséges módon,

Meg kell valósítani önmagában minden idők egész emberiségét,

Egyetlen szétszórt, tékozló, teljes és messzi pillanatban.

 

Mindig az akarok lenni, aki rokonszenves nekem,

Előbb-utóbb mindig olyanná válok,

Aki rokonszenves, legyen az kő vagy szorongás,

Virág vagy absztrakt eszme,

Sokaság vagy Isten egyfajta megismerése

Nekem rokonszenves minden, a mindenből élek mindenütt.

Rokonszenvezem a felsőbb osztályú emberekkel, mert felsőbb osztálybeliek,

Rokonszenvezem az alsóbb osztályú emberekkel, éppen mert alsóbb osztálybeliek,

Mert alsóbb osztálybelinek lenni különbözik a felsőbb osztálybeli léttől,

Ezért felsőbbrendűséget jelent bizonyos szempontból,

Némelyek azért rokonszenvesek, mert vannak jellemkiválóságaik,

Némelyek pedig azért, mert nincsenek ilyen kiválóságaik.

Vannak, akik rokonszenvesek csak úgy,

És van néhány teljesen organikus pillanat, amikor minden ember ilyen.

Igen, korlátlan ura vagyok saját szimpátiámnak,

Éppen annyira, hogy létezése ok legyen a meglétére.

Ziháló keblemre szorítom megindító öleléssel

(Ugyanabban a megindító öleléssel)

A férfiút, aki az ismeretlen szegénynek adja az ingét,

A katonát, aki meghal a hazájáért, miközben azt se tudja, mi az a haza,

Az anyagyilkost, a testvérgyilkost, a vérfertőzőt, a pedofilt,

A betyárokat és kalózokat,

Az igazolt zsebtolvajokat a sikátorokban várakozó árnyékot —

Mindegyik a legnagyobb szerelmem, legalább egy pillanatra az életben.

 

Szájon csókolom az összes utcalányt,

Homlokon csókolom az összes stricit,

Passzivitásom ott hever az összes gyilkos lába előtt,

Köpönyegem elrejti az összes csirkefogó menekülését,

Minden hozzátartozik az én életem értelméhez.

 

Elkövettem mindenféle bűnöket,

Mindenféle bűnök belsejében éltem

(Én magam nem voltam sem egyik, sem másik a bűnben,

De saját bűnös személyem közöttük volt elkövetőként,

És ezek az órák jelentik életem legnagyobb diadalívét).

 

Megsokszorozódtam, hogy érzékeljem magamat,

Magam érzékeléséhez mindent, de mindent érzékelnem kellett,

Nem túláradtam, hanem valósággal kicsordultam,

Kivetkeztem, átadtam magam,

Lelkem minden szögletében más-más istennek szentelt oltár áll.

 

Mindenféle atléták karjának ölelésében nő lettem,

Én csak erre gondolva elájultam az állítólagos izmok között.

 

Minden találkozás csókot lehelt a számra,

Zsebkendőjével minden búcsú integetett a szívemben,

Gesztusok és tekintetek minden trágár leszólítása

Szomjúhozásával megcsapott egész valómban, teljesen, az érzéki testtájakon.

Én voltam minden aszkéta, minden félreállított, minden olyan, akit elfeledtek,

Én voltam minden pederaszta – abszolúte mindegyik (hiánytalanul).

Randevú a lelkem pokoli mélyén vörös és feketén!

 

(Freddie, bébinek hívtalak, mert szőke voltál, krétafehér és szerettelek,

Hány uralkodásra termett császárné, hány detronizált hercegnő voltál te nekem!)

Mary, akivel Burnst olvastam szomorú napokon, mintha érezném, hogy élek,

Mary, te nem is tudod, hány derék házastársat, hány boldog családot

Élt meg benned a szemem, ölelő karom és bizonytalan tudatom

Békés kis élettel, kertes házzal,

Meglepetés half-holiday-ekkel,

Mary, boldogtalan vagyok,

Freddie, boldogtalan vagyok.

Ó, ti mind, mind okolhatók vagytok ezért, ti későn jövők,

Hányszor gondoltatok arra, hogy rám fogtok gondolni, anélkül, hogy megtettétek volna,

Mily kevéssé voltam az, ami ti vagytok, mily kevéssé,

Igen, az, amiben én voltam, az az én saját univerzumom,

Jaj, én napom, holdam, csillagaim, pillanatom,

Jaj, a világ rajtam kívüli része elveszett Isten labirintusában!

 

Minden, valamennyi dolog bennem történik egy felvonuláson,

És a világ összes városa énbennem zajong,

A szívem bíróság, a szívem piac,

A szívem Tőzsdeterem, a szívem Bankpult,

A szívem az emberiség randevúja,

A szívem pad a parkban, panzió,

Fogadó, akárhányas számú cella,

(Aqui estuvo el Manolo en vísperas de ir al patíbulo)

A szívem kaszinó, szalon, zsöllye, lábtörlő pénztárablak, rakodónyílás,

Híd, rácskapu, kirándulás, menetelés, utazás, árverés, vásár, népünnepély,

A szívem kémlelőlyuk,

A szívem megrendelés,

A szívem poggyász, megelégedés, átadás,

A szívem határ, kivonat, tartalomjegyzék.

Azta, azta, azta mindenit, bazár a szívem.

 

A szeretők mind csókolództak a lelkemben,

A csavargók mind aludtak rajtam egy pillanatra,

A megvetettek mind a vállamra dőltek egy pillanatra,

Átjöttek az utcán, egyenesen a karomba mind az öregek és a betegek,

Volt egy titok, amit elárultak nekem a gyilkosok mind.

 

(Az a lány, akinek a mosolyáról csak úgy sugárzott a belőlem hiányzó béke,

Akinek a szemlesütésében benne van Hollandia tájképe,

Vászonkalapos női fejekkel,

És egy béketűrő és takaros nép minden hétköznapi erőfeszítésével.

Az a lány, aki maga a komód tetején hagyott gyűrű,

És aki a fiókba beszorult szalag,

Rózsaszínű a szalag, nem szeretem magát a színt, csak a beszorult szalagot,

Mint ahogy nem szeretem az életet, de szeretem érezni.

 

Úgy aludni az úton, a napon, mint egy kivert kutya,

Véglegesen kiszolgáltatva az univerzumnak,

Hogy az autók átmenjenek rajtam.)

 

Minden érzelmemmel lefeküdtem,

Minden emóciók stricije voltam,

Minden véletlen érzésért rundot fizettek,

Farkasszemet néztem minden cselekvésre ösztönző okkal,

Kéz a kézben jártam minden indulásra ösztökélő impulzussal,

Idők fantasztikus láza!

Emóciók kohójának mulandósága!

Őrület, tajték, a végtelenség, ami nem fér bele a zsebkendőmbe,

A szuka éjjeli vonyítása,

A kerti víztartály sétálgat álmatlanságom körül,

Az erdő, mint amikor délután ott sétáltunk, a rózsa,

A közömbös hajfürt, a moha, a fenyőfák,

Az egész őrület, hogy mindezt nem tartom magamban, hogy nem tartom vissza,

Ó, a dolgok absztrakt sóvárgása, a pillanat impotens párzása,

Tudni érezni az életet valódi intellektuális orgia!

 

Mindent megszerezni az isteni képességből –

Az előestéket, a beleegyezéseket, a figyelmeztetéseket,

Az élet szépségeit –

A tehetséget, az erényt, a bűntetlenséget,

Az igyekvést, hogy másokat hazakísérjünk,

Az utazást, mint helyzetet,

A célszerűség kívánta indulás, hogy legyen helyünk,

Mindig hiányzik valami: egy pohár, egy szellő, egy mondat,

És annál jobban fáj az élet, minél jobban élvezzük, minél változatosabb.

 

Tudni felhőtlenül nevetni, nevetni, nevetni,

Úgy nevetni, mint egy kiborult pohár,

Teljesen megőrülve csak érezni,

Teljesen csorbán hozzádörgölődzni a dolgokhoz,

Sebes szájjal beléjük harapni,

Vérző körömmel rájuk csimpaszkodni,

Aztán adjatok bármilyen cellát, és én emlékezni fogok az életemre.

 

Érezni mindent mindenféle módokon,

Képviselni mindenféle véleményt,

Őszintének lenni önmagunknak ellentmondva percenként,

Nem tetszeni saját magunknak a szellem teljes szabadsága miatt,

És úgy szeretni a dolgokat, mint Isten.

 

Én, aki inkább vagyok egy fának fivére, mint egy munkásnak,

Én, aki jobban érzem a partot verő tenger feltételezett fájdalmát,

Mint a megvert gyerekek valódi fájdalmát

(Jaj, ez nem lehet igaz, szegény gyerekek, akiket vernek –

De miért változnak ilyen gyorsan az érzéseim?),

Én, végül, aki folyamatos dialógus vagyok,

Érthetetlen dünnyögés késő éjjel a toronyban,

Amikor a harangok lassan inganak, anélkül, hogy kéz érintené őket,

Sajnálom tudni, hogy van élet, amely holnap él.

Én, végül, szó szerint én,

És én átvitt értelemben is,

Én, az érzékelés költője, a Véletlen küldöttje

Az Élet kifogástalan törvényei,

Én, a kellő elhivatottsággal rendelkező szivardohányos,

Gyanús alak, aki ópiumot szív, aki abszintot iszik, aki azonban

Inkább csak elgondolja az ópiumszívást, semmint tényleg ópiumot szív.

Aki inkább a saját abszintot ivó tekintetét találja meg, mint magát az ivást.

Én, ez az elkorcsosult felsőbbrendűség, akinek nincsenek a lelkében kartotékok,

Kimondott érték nélküli személyiség,

Én, a semmiségek patetikus kutatója,

Aki képes lennék Szibériába kivándorolni, csak hogy ellentmondjak,

És aki azt hiszem, hogy nem baj, ha a hazának nem tulajdonítunk jelentőséget,

Mert nekem nincs gyökerem, mint a fáknak, természetesen nincs gyökerem,

És hányszor érzem magamat annyira valóságosnak, mint egy metaforát.

 

Mint egy beteg leírta mondat a lány könyvében, amit a teraszon talált,

Vagy mint sakkparti az óceánjáró fedélzetén,

Én, a pesztonka, aki csavargókat tologatok minden közparkban,

Én, a rendőr, aki nézi őt, megállva mögötte a fasorban,

Én, a gyerek a kocsiban, aki világos öntudatlanságában koráll csörgővel integet,

Én, a táj mindezek mögött, a városi béke,

Ami átszűrődik a közpark fáin,

Én az, ami mindenkit vár otthon,

Én az, akivel találkoznak az utcán,

Én az, amit nem tudnak saját magukról,

Én az, amire gondolsz éppen, ami meghatározza a mosolyodat,

Én, a feleselő, a kitalált, a zagyvaság, a tajték,

A most kirakott plakát, a francia lány csípője, a pap tekintete,

A terecske, ahol összefutnak az utcák, és a sofőrök a kocsiknak dőlve alszanak,

A gyanús kinézetű őrmester sebhelye,

A lázas, hazamenő házitanító elkoszolódott ingnyaka,

A bögre, amelyből a csöppség, aki utóbb meghalt, inni szokott,

Amelynek van egy repedés a fülén (és mindez belefér az anyai szívbe és megtölti),

Én, a harisnyakötőjét igazító leányka francia közmondása,

Én, a lábak, melyek összeérnek bridzselés közben a csillár alatt,

Én, a titkos levél, a zsebkendő heve, a félig nyitott ajtajú balkon,