hirdetés

2003. december

Szilasi szerint

2003. december 11.
Amikor 1957 augusztus 20-án Kádár János, a magyar kormány elnöke, 1956 novembere óta először jelent meg nagyobb nyilvánosság előtt, s negyvenkilenc évesen, enyhén kopaszodva, közönséges, krémszínű szövetöltönyben, szolíd, zöld selyemnyakkendőben közvetlen, jól szerkesztett és feltűnően rövid beszédet mondott a szocialista alkotmány évfordulóján hatezer magyar parasztnak, a párt- és állami vezetők között, a két amerikai építész, a német ügyvéd, a norvég sakkozó és a Maurice Meyer nevű vörös bajszú, roppant szimpatikus belga újságíró melett, a kisújszállási futballpálya fából ácsolt, alkalmi tribünjén ott állt mögötte Gabriel García Márquez.
hirdetés


Márquez (1957 novemberére ill. 1958 júniusára datált két szövege szerint) halálra rémült, megkeseredett és jövőtlen népet talált Magyarországon. Ülnek azokban a sötét, ablaktalan kocsmákban, s különös, ropogó nyelvükön folytatott beszélgetéseik azonnal sűrű csenddé állnak össze, amint valaki belép. Egy kurva díja öt forint. Ötven dollárcent. Márquez e két szövege nem különösebben jó. Ha nem ő írta volna, eszembe sem jutna megemlíteni őket. Az azonban bizonyos, hogy ha az újságcikkeket és tudósításokat, a történeti monográfiákat, az antropológiai szakmunkákat és - nem utolsó sorban - a regényeket nem szinte mindig európaiak írnák magukról (és másokról), teljesen más és összehasonlíthatatlanul nagyobb felbontású képünk lenne Európáról. (És másokról.) Ismét mondom: ez a két Márquez-szöveg nem igazán jó. De egy-egy pillanatra mindkettő képes teljesen világossá tenni, hogy milyen elképesztően unalmas is néha az a felettébb termékeny, de rögzítetten és kirekesztőleg euro-centrikus narratíva-építő monokróm nézőpont, amely oly szégyentelenül gyakran hajlamos megfeledkezni arról, hogy hiába hegemón szerepű, mégis csupán egy a többi közt. Cetereum censeo: nepáli antropológusokat a terepre, de üstöllést!


 Gondoltam magamban elhamarkodottan a novemberi Nagyvilágot olvasva, de aztán a kezembe került a decemberi Jelenkor meg Tiszatáj, azokban is Bánki Éva: Esőváros című, a Magvetőnél megjelenés előtt álló regényének (első könyv!) két részlete, s azóta némiképp árnyaltabban látom az euro-centrikus nézőpontra épülő narratívák kérdését. Márqez, Darvasi, Závada és Salamon Pál ízei, Jókai, Mikszáth és Krúdy szövegeinek emlékezete, női szerző által megalkotott férfi én-elbeszélő, a narratológiai aggályokat ismerő, de azokon túllépő, reflektált és brutális, széles és gyors áradású nagyepikai folyam, a mondat helyett a diszkurzusra épülő próza-poétika: felvidéki családregény az új évezred elejéről. Az euro-centrikus nézőpont, ha képes magát feldarabolni, ha képes a centrumot sok-központúvá tenni, s ha képes ezt a sok központot külön-külön és együttesen is mozgatni a történeti és irodalomtörténeti időben, s ha mindeközben ráadásul képes megfeledkezni saját hegemón voltáról, s képes úgy felmutatni magát, mint egyet (sokat) a többi közt, még mindig eleven és nagyerejű történeteket alkothat. A nepáli antropológusok még várhatnak egy kicsit. Így várakozás közben, a terepmunkára való felkészülés integráns részeként, legalább elolvashatják ezt a könyvet is. Ismét mondom: Bánki Éva: Esőváros, Magvető, 2004.






A decemberi Jelenkor egyébként a Balassa Péterre emlékező blokkal indul. "Az 1989 utáni sajátos Weltgeist olyasminek látszik, mint amikor magát a szemüveg szerszámát mint gépezetet széttörjük, mert nem hiszünk többé abban, hogy értelmesebben fogjuk látni, amit látunk, viszont egy totális, megszámlálhatatlan lencséből álló kaleidoszkópot szerzünk be, amelynek minden lencséjén egyforma élességgel láthatunk. Példátlan élesség és színesség ez." Ezeket a mondatokat Balassa írja (Márton Andrea lejegyzésében) Leonóra papírjai című esszétöredékeinek egyikében. Példátlan élességű és színességű szövegek ezek maguk is, s a Móriczról szóló részeket, a tervezett, de már el nem készült könyv darabjait olvasván az a gyanúm, hogy ez a munka talán képes lett volna arra, hogy néhány új irányt szabjon a kortárs próza alakulásának. Úgy tűnik, Móricz Zsigmond szövegeinek legendás stilisztikai slendriánságait újraolvasva Balassa Péter olyan átfogóbb értelmezést készült megalkotni, amely a nyelv uralhatatlanságának tapasztalata felől vette vagy vehette volna kritika alá azt a mondat-központú próza-poétikát, amelynek térnyerése és kanonizálása jórészt épp Balassa kritikusi és esszé-írói teljesítményének eredményeképpen következett be. A kései Balassa szerint ugyanis a 30-as évekbeli Móricz "egyre slendriánabb stilisztikai munkája és szinte gyorsírásszerű szcenografálásai nem valószínű, hogy el akarnak valamit érni és mondani akarnak valamit, hanem inkább meghajolnak a nyelv uralhatatlansága előtt." Ennek következtében és értelmében pedig "[a] megírás, illetve a poézis eszméjének uralhatósága e rendkívül kis mértékben elérhető uralhatóság destrukciójaként kerül jóváhagyásra." A nyelv uralhatatlanságát az uralhatóság (látszatának) dekonstrukciója viheti legjobban színre. De mi van a a szó poétikáját követő mondat-poétikán túl? Egyáltalán nem vagyok bizonyos benne, hogy Balassa gondolatai nem a kortárs magyar próza legalapvetőbb problémáját érintik itt meg. Abban azonban majdnem bizonyos vagyok, hogy, példának okáért, Bánki Éva regénye vagy Tarr Sándor legújabb szövegei nagyon tetszenének neki. Sőt, talán még Móricz Zsigmondnak is. Móricz Virágnak pedig (a Móricz Miklósné Müller Líviáról szóló, A tintagyáros lánya című pompás, egyben pedig stilisztikailag hihetetlenül slendrián szövegét olvasva a novemberi Holmiban) teljesen bizonyosan. A nyelv uralhatatlanságának másfajta színreviteleiről pedig ebben a hónapban Lapis József tanulmányát kell elolvasni a decemberi Alföldben ("A másik hallgat" [Ironikus és parodisztikus eljárások Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényében]). Zajlik az élet.




Ahogy a lányom mondta, amikor már visszájukról is képes volt elolvasni az ünnepi díszkivilágítás szövegeit: Godlob Tnyocsárak!

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.