hirdetés

2003. július

Egészen egyszerűen imádom. Fenntartások nélkül rajongok érte. Az a leghatározottabb véleményem, hogy néhány alapvető testi foglalatosság mellett ez a legérdekesebb, leggazdagabb, legfinomabb, legtartósabban figyelemreméltó dolog széles e világon. Az életem (jelentős részét a vele foglalkozás teszi ki). Nem lehet megunni.
hirdetés

Dehát azért, mindent összevetve, végeredményben az irodalom is, mi más lehetne: egy diszkurzus. Termelődik belőle minden nap, szerte egész Egyesült Európában, úgy kb. 47. 896,3 flekk. Csatolt részekkel együtt meg, mondjuk 160. 000. (Vagy több. (Vagy kevesebb.)) Van tehát egy viszonylag magas alapjárat - ami nélkül, persze, nem lenne az sem, amiért az egészet érdemes. És ez az alapjárat-túltengés a magyar irodalmi kultúrán, lévén az (kissé talán atavisztikusan, ám mindenképpen figyelemreméltó sajátosságként:) alapvetően folyóirat-kultúra, különösképpen érződik. Hétről hétre, hónapról hónapra, negyedévrő negyedévre hiánytalanul meg kell tölteni a belívet. Jár az alap.

     És, azt hiszem, ezért van aztán az, hogy, példának okáért, 2003 nyarán, ezideig, nem egy szépirodalmi folyóirat, hanem a Helikon című irodalomtudományi szemle, tehát egy negyedévente megjelenő tudományos szakfolyóirat produkálta messze magasan a legjobb irodalmi lapszámot Magyarországon (2003. 1-2.). Az a címe, hogy A minimalizmus. Tematikus számokkal dolgoznak amúgyis (2002-ben volt Poétika, autobiográfia, multikulturalizmus: egyik jobb, mint a másik), s most azt gondolták, bemutatják nekünk az amerikai minimalizmust. A szám szövegeit két fiatal szegedi szakértő, Bocsor Péter és Medgyes Tamás válogatta. Írtak egy alapvetőnek tűnő, tájékoztató és értelmező bevezetőt, aztán felváltva hozzák az alkotókkal (Raymond Carverrel, Bobbie Ann Masonnel, Ann Beattie-vel és persze - bár ez a leggyengébb - Bret Easton Ellis-szel) készített interjúkat, meg a szövegeikről írott - többnyire negatív - kritikákat (Diane Stevenson, Joe Dqavid Bellamy, Madison Bell, John Biguenet), az elejére meg odatették Raymond Carver: Az írásról című szövegét. Hibátlan az egész, úgy ahogy van. Például. Carvernek azt mondta egyszer egy barátja, mentegetőzvén egy nem jól sikerült írása miatt, hogy

     jobban sikerült volna, ha lett volna rá elég időm.

     
Carver, persze, nem mondott neki semmit. Gondolni viszont, állítólag, gondolt ezt-azt.

     De ha valamit nem tudunk olyan jól megírni, ahogyan bennünk megfogalmazódott, akkor miért csináljuk? Az egyetlen, amit a végén magunkkal vihetünk a sírba, az az elégedettség érzése, azé, hogy a legtöbbet hoztuk ki magunkból, és ennek eredménye van. Az Isten szerelmére, menj és csinálj valami mást, akartam mondani a barátomnak. Kell, hogy legyen a kenyérkeresésnek könnyebb, s talán jóval egyenesebb módja.

     
(16., fordította Konczer Kinga.) Arany szavak. Mindenekelőtt újraolvastatják a Géher István-féle csodálatos Carver-válogatást (Raymond Carver: Nem ők a te férjed. Pozsony, Kalligram, 1997.), Bret Easton Ellis összes műveit, meg Hazai Attilát (A pulóver továbbra is, sőt, egyre inkább egyike a tíz legjobb magyar novellának), s mellékesen rávilágítanak arra, illetve: szerintem arra világítanak rá, mintegy mellékesen, hogy vannak bizonyos világirodalmi tendenciák, sodrok, irányok, amelyeknek hazai honosítása, akár tetszik, akár nem tetszik, akár ez a szándék, akár nem, akár van ennek nyelvi jele, akár nincs: kizárólag ironikus lehet. Talán, ha Mészöly a Film után nem kezdte volna el újra felrakni a húst a csontokra. Talán, ha Örkény István kevésbé lett volna vicces meg tragikus, egyszerre. Talán, ha Karinthy elhiszi, hogy tényleg ő köztük az egyetlen zseni. Talán, ha Móriczban valamivel kevesebb lett volna az ideológia. Talán, ha Krúdy nem szeretett volna mindent annyira. Talán, ha Mikszáth valamivel kevésbé rajongott volna Jókaiért. Talán, ha Jókai jobban szerette volna Laurence Sterne-t, mint Dickenst. Akárhogyis: most már ez van. Mondta Feri.

     Én meg mindezt nem azért mondom, mintha egész egyszerűen nem imádnám, nem rajonganék tényleg feltétlenül, mindazért, ami van. Hogy Európáról folyhat a vita (Esterházy Péter: Jelentés a Holdról, ÉS, június 20., 3. - lásd még: ÉS, július 11., 2.), hogy leveleket lehet írni, nem akárkihez: Weöres Sándorhoz (Kovács András Ferenc: Kedvesmester-variációk, ÉS, június 27., 11.), hogy megszületett az első maszkulinista irodalomkritika (Németh Gábor: Ex Libris, ÉS, július 4., 23. - fontos szöveg, jelentős tétekkel), vagy hogy Kiss Ottó írt egy nagyon jó novellát A halhatatlan tizenegyről (ÉS, július 11., 17.). Szeretem a Holmi júniusi számát, Tatár György (Individuum és rendszer) és Rugási Gyula (

     János napjai

     [Kommentár a
Máté 11, 12-13-hoz]) nemes esszéit, Szabó Magda prózáját (En route), Vajda Mihály elképesztő könyvismertetőjét (A különbség [Vallatás a Ljubjankán. Lukács György vizsgálati ügyiratai.] - a végét muszáj idéznem:

     Lukács egyike volt a legtisztességesebb embereknek, akit csak ismertem. De én sem értem ma már, s nem is fogom már megérteni, hogyan lehetett képes olyan sok ostobaságot összegondolni.

     
). Nem vitatom, hogy a július-augusztusi dupla Jelenkor-szám újra csak egy nagy szám, kitűnő Szentpétervár-blokkal, Dérczy-tanulmánnyal, s Parti Nagy Lajos Tolnai Ottóval készített felülmúlhatatlan interjújának második részével (A 13-as mikrofon - javasolt kezelésmód: kivágni, beköttetni, polcra feltenni, gyakran levenni, olvasgatni, megtanulni, aztán ősszel mellétenni az igért Kalligram-kiadást). Az sem kétséges, hogy a Tiszatáj az elmúlt évek legjobb lapszámával állt elő: Marno-versek, Tandori-esszé és egy kivételes jelentőségű tanulmány Kulcsár-Szabó Zoltántól: Kiüresítés és (negatív) dialektika: a chiazmus példája. Csak éppen néha nem volna rossz, ha kicsit másképpen is volna, mint ahogyan egyedül látszik lehetségesnek. Mondjuk, talán valahogy úgy, ahogyan Nádas búcsúzik Balassa Pétertől (ÉS, július 4., 5.). Vagy ahogyan, mondjuk, az És csak akkor látszott, hogy ezüst című írás beszélője beszél (Magyar Lettre Internationale, 2003. nyár, 41.)

     Az irodalom is, mi más lehetne: egy diszkurzus? Termelődik belőle minden nap, szerte egész Egyesült Európában, úgy kb. 47. 896,3 flekk? Úgy érzem, rám fér a pihenés. Most lemegyek a tengerre, és Tolsztojt olvasok. Szeptemberben újrakezdjük.

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.