hirdetés

2003. május

A május hónap legjobb beszélgetése, s egyben alighanem legjobb írása is, Parti Nagy Lajos Tolnai Ottóval készített életút-interjújának A 13-as mikrofon című részlete a Jelenkorban (készült Palicson 1998. március 24 és 30. között, kötetben a Kalligramnál jelenik meg, idén ősszel, már csak kb. százharmincat kell aludni). Húsz, iszonyatosan tömör oldal, az egyik legjobb beszéltető beszélteti az egyik legjobb beszélőt, s benne nagyjából minden, amit az irodalmi szöveg hálózatosságáról, hyper-text jellegéről manapság tudni lehet. Legyen példánk a fehér szín. Sziksó. Angóranyúl. Selyemgubó. Szalicil. Gipsz. Tengeri só. "A koperi sópárlók, Istenem!"
hirdetés

Az áprilisi 2000 késve jutott el hozzám, de bepótoltam. És megérte. S nem csupán Parti Nagy Lajos csodás új versei és Bezeczky Gábor nagyszerű háborúelméleti mini-esszéje miatt. És nem is kizárólag Arnis Rîtupsnak a lett Rîgas laiks nevű lap számára egy Milánóból Bolognába tartó vonaton Umberto Ecóval készített interjúja miatt - noha igencsak tanulságosan felháborító az a fontoskodás, gőg, trehányság, közhelyesség és totális üresség, amivel kitüntetetten kedves szerzőm felelget a perifériáról érkezett felkészült és kifinomult rigai rajongónak: az ellenkezőjét senki sem állította, de utunk Erópába könnyű tényleg nem lesz. Hanem ezúttal leginkább talán John Maynard Keynesnek Newton másik arcáról szóló 1942-es esszéje miatt, mely nem csupán az ortodox tradíció (XVIII. századi) Sir Isaac Newtona mögötti (XVII. századi) babiloni típusú (a bizonyítékokat, ha egyáltalán, utólag kitermelő) gyermekmágust képes felmutatni, de emellett mond valamit, s azt hiszem, nagyon fontosat, mondjuk így, a zseniről. "Az ő különleges képessége az az erő volt, amelynek segítségével képes volt egy tisztán szellemi problémát mindaddig fejben tartani, ameddig teljesen át nem látta. Úgy vélem, szellemének kiválósága annak tudható be, hogy intuíciójának ereje a leghatalmasabb és a legkitartóbb volt, amely embernek valaha is megadatott. (...) Úgy hiszem, Newton képes volt egy-egy problémán órákig, napokig, sőt hetekig gondolkodni, mindaddig, amíg a titok meg nem adta magát neki." Kitartás és intuíció, hát de nem?, ezek szerint csupán ennyi 1 zseni.
     
         De akadt egyéb restanciám is. A 2003/3-4-es Nagyvilágban Michael Ondaatje (a nagyszerű Az angol beteg, s a kevésbé nagyszerű Anil és a csontváz szerzője) David Weich interjújában a regényírást mint önmagunkkal folytatott vitát szcenírozza, Paul Ricoeur pedig olyan útként írja le saját pályafutását François Ewaldnak, amelynek elsődleges teljesítménye mindig a következő kiindulópont kijelölése volt, s ráadásul még azok a pompás kanadai szövegek -antológia-szerű lapot ennél sokkal jobban nem lehet szerkeszteni. Az áprilisi Holmi egy nagyszabású istenes verssel indul (Térey János: Fagy), kitűnő XIX. századi tárgyú irodalomtörténeti esszéket olvashatunk (Császtvay Tünde: A hím veréb és a pillangó: az akadémikus és az erotikus irodalom harca a XIX. század utolsó harmadában; Kerényi Ferenc: Az elmaradt irodalmi nemzedékváltások tanulságaiból), s két verse újra meggyőz arról, milyen fontos is Hans Sachs - s milyen kitűnő fordító is Mann Lajos. A lapszám igazi csemegéje azonban a Móricz Virág által 1956-ban írt napló részlete (közzéteszi Kolos Virág). Figyelmes, precíz, mániákusan pontos, bevallottan elfogult - és mindettől együtt valahogyan mégsem. Meglátja a később majd jól mesélhető, anekdotikus részleteket ("Kérem, ne lőjenek egy kicsit, át akarok menni az utcán. Parancsoljon, nagyságos asszony. Miért lő? Oroszokra. Ott nincsenek, onnan jövök. Ez biztos? Biztos. Akkor nem lövök."), de közben felvillant olyan nézőpont-lehetőségeket is, amelyeket azóta jórészt elveszítettünk, noha talán nem ártana őket visszanyernünk. "Most mégis megértettem, hogy az Iparművészeti Múzeumban csodálatos porcelánok pusztultak el. A rádió rábeszél - minket! -, hogy ők hagyják abba. Most már nincs amnesztia, most már csak a hadihalál vagy a főbelövés. Sose fogják abbahagyni, míg élnek, lőnek szegények. Erős gépfegyver. Ez a kedves múzeum! Sírok a gyásztól. Gyermekkorom kultúremléke [...] Az nem igaz, a múzeumot nem volt muszáj tönkrelőni. Mért nem vették körül, kiéheztetni, ha 1 év alatt, hát úgy, de nem ezt a vandalizmust."
 
És akkor ezt most kérném még egyszer, lassan újraolvasni.

        A május hónap legjobb beszélgetése, s egyben alighanem legjobb írása is, Parti Nagy Lajos Tolnai Ottóval készített életút-interjújának A 13-as mikrofon című részlete a Jelenkorban (készült Palicson 1998. március 24 és 30. között, kötetben a Kalligramnál jelenik meg, idén ősszel, már csak kb. százharmincat kell aludni). Húsz, iszonyatosan tömör oldal, az egyik legjobb beszéltető beszélteti az egyik legjobb beszélőt, s benne nagyjából minden, amit az irodalmi szöveg hálózatosságáról, hyper-text jellegéről manapság tudni lehet. Legyen példánk a fehér szín. Sziksó. Angóranyúl. Selyemgubó. Szalicil. Gipsz. Tengeri só. "A koperi sópárlók, Istenem!" Olvastatnám, vagy fél évig, harmadikos gimnazistákkal: költő lenne mindből. Vagy olvasó, az se kis dolog. Utána pedig - kell is - Gabriele Dürbeck tanulmánya a fikcióról és a valóságról a filozófiában és az esztétikában, továbbá Christian Wolff a képzelőerőről, Halle, 1751, Renger-féle könyvkereskedés. A májusi Alföldben újra csak van néhány nagyszerű (azt terveztem többször már nem írom ide a nevét, de nem sikerült:) Parti Nagy Lajos-vers, utána pedig a Nobel-díj (igaz: előtte nem volt) utáni legjobb magyar Kertész-blokk következik (Kappanyos András, Erdődy Edit, Rákai Orsolya, Angyalosi Gergely, Pomogáts Béla, Szirák Péter). A Tiszatájban a kritika-rovatra lehet figyelni (egyre inkább), továbbá el kell olvasni Tandori Dezső esszéjét a kör (irodalmi) négyszögesedéséről: Tandori újabb esszéiben lassanként teljes egészében újraolvasódik az életmű, s nem is akármilyen színvonalon. És akkor már csak az elmaradhatatlan és kötelező Oravecz-gyakorlatot kell ajánlanom. Ezúttal: A föld alattam (ÉS, 2003. április 25.). Olvasd el, s utána másként gondolkodol majd az időről.
     
        Nos, tehát: kitartás és intuíció. Meglehet, nem várunk sokkal többet a hagyománytól sem. Engem ebben a hónapban mindenesetre elsősorban az a kitartó intuíció nyűgözött le, amellyel az irodalom (s az őt kisérő kritikai gondolkodás) folyamatosan kutatja azokat az állandónak tűnő titkokat, amelyekről persze nem gondolhatjuk, hogy bármikor is képesek lennének magukat a szó bármely értelmében: megadni. Mert kitartóak és intuitívak ők is, mint Isaac Newton, vagy a rettentő Bodiroga.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.