hirdetés

2003. szeptember

"Ne hazudjatok már." Vége van a nyárnak, a tengerről jövet Mohács környékén rám zuhantak a Kossuth Rádió fingszagú, hatórás hírei, hűvös szelek járnak, nagy bánata van (még) a cinegemadárnak (is), s ennek következtében visszatekintve most tényleg úgy tűnik fel nekem (már csak a visszhangokból is), hogy a nyár legjelentősebb írása mégiscsak Tamás Gáspár Miklós: A balközép cikkírás csődje című könyörtelen nagyesszéje volt (ÉS XLVII. évf., 2003. augusztus 8.).
hirdetés

Az igencsak jelentős politikai tétek, az elképesztő elméleti tájékozottság, a tényleg kizárólag csak Ady Endre publicisztikájához és Szabó Dezső pamflet-művészetéhez mérhető hevület, pontosság és irály (vegyük például azt a passzust, amely arról szól, hogy mi történt a Magyar Parlamentben akkor, amikor Büky Dorottya szabad demokrata képviselő beiktatni javasolta a Munka Törvénykönyvébe a munkahelyi szexuális zaklatás szabálysértési tényállását - i. m. 4., a középső hasáb közepe: felejthetetlen!) - nos, mindemellett elsősorban azért mondom ezt, mert ez a szöveg (mintegy mellékesen) oly erővel és precizitással képes elhelyezni a '90-es évek csodálatos (és mára szinte teljesen kiégett) szabadságpárti publicisztikáját a kor magyar irodalmi fejleményei (mint előzmények és következmények[!]) között, hogy az akár egy nagyobb, s talán máig tartó irodalomtörténeti korszak tömör és roppant radikális újraolvasásaként is értelmezhető. TGM szerint ugyanis a hetvenes években lassan már elkezdődő irodalmi történések lényege nem a nyelv egyre inkább magáért való indázása és burjánzása, apránként történő, ám fékezhetetlen túlhabzása volt, mint azt általában gondolni szokás, hanem, éppen ellenkezőleg: a "hagyjuk a dumát!" mindent átható tisztaság- és pontosságvágya, az understatement, az irónia és a ténykultusz. Mindez nyilván csak utólag, a mai fejlemények felől látható be, dehát tényleg: már a címek is önreflektáló-szakmai-tudományos-puritának voltak, nem?. Egy talált tárgy megtisztítása. 1972. szeptember. Magyarázatok M. számára. Pontos történetek útközben. Bevezetés a szépirodalomba. Egy családregény vége. Próza. Film. Rondó. Héj. Por. Lehet, hogy tényleg minden másképpen van. Gondoljátok meg, proletárok.
     
      Abban persze, vélem én, TGM-nek nincs igaza, hogy a "[s]zűklátókörű és szakbarbár irodalomtörténészek észre se veszik, amit minden épelméjű magyar olvasó tud, hogy legújabb irodalmunkra nagyobb hatással volt a Magyar Narancs, mint a kül- és belföldi poézis együttvéve": az irodalomtörténészek közül is sokan tudják így, és számos olvasó nem vette észre - s persze, hogy nem, hiszen (vélem én) a Magyar Narancs irálya jórészt azon, akkoriban a JAK derékhadát képező írók stílusának imitációs újrahasznosítására épült, akik - egyébként, ha jól emlékszem - a lap fénykorában teleírták azt; s abban sem, hogy az új liberális publicisztika hangját ma már leginkább a rádiók (Tilos, Budapest, Klub) őriznék - mert mi van akkor, például, a Literával, ugye, höhö. Vagy mi van például az első maszkulinista irodalomkritikával (Németh Gábor: Ex Libris, ÉS, július 4., 23.), és annak egészen elképesztő fogadtatásával, az egyre szélesedő feminizmus-vitával, amivel az ÉS (különböző nemű) kritikusai a nyáron az idejüket múlatták. (ÉS: Bán Zsófia: A modor mint generátor. Július 25.; Keresztesi József: Mit állítunk? ÉS Augusztus 1.; Kovács András Bálint: Cherchez la femme!, Kiss Noémi: Nem is tucat ügy! Németh Gábor: Ki borul? Augusztus 8.) Az van vele, hogy bármi történjék is az irodalomban (nyelvi túlburjánzás vagy ténytisztelet), s legyen bármilyen kiterjedt hatású is publicisztika és irodalom egymásra hatása, az olvasási szokások még mindig elképesztő lassúsággal és késéssel követik csak a poétikai újításokat. "Kiborul a redikül." Hiába tudjuk, hogy egy társadalmi csoport elnyomása mindenki szabadságát veszélyezteti, s hiába próbálunk valamennyien ennek szellemében, igaz módon eljárni, ha hagyományaink totális feldolgozatlansága és alapvető (olvasói) sértettségünk és gyanakvásaink következtében abban az esetben, ha egy (publicisztikus vagy prózai) mondat - nem tehetvén mást - netalántán még mindig megpróbál egyszerre tiszta, pontos, alulfogalmazott, ironikus és tényszerű lenni, akkor még mindig hajlamosak vagyunk sértést kiáltani. Eltelt vagy húsz év, de nem volt elég. Talán túl keveset olvastunk közben.
     
      Arról pedig, hogy milyen lelki és szellemi állapotban vannak azok, akik az elmúlt húsz (harminc (negyven)) évet olvasással töltötték, elsősorban talán nem is Farkas Zsoltnak és Márton Lászlónak Esterházy Javított kiadásáról szóló nagyon fontos szövegei (Holmi, július), vagy Földényi F. László Európa irodalmáról szóló pompás esszéje (2000, július-augusztus), hanem Balassa Péter utolsó, 2003. június 18-án készült interjúja volt leginkább híradással (ÉS, július 18., kérdező: Czike Bernadett). Alighanem a legjobb beszélgetés, amit valaha is magyar nyelven olvastam. Rövid, halk, precíz, a beszélgetés menetéből, s az arra fordított figyelemből szükségszerűen következő kérdések, tiszta, pontos, alulfogalmazott, ironikus és tényszerű válaszok - az önismeret egészen elképesztő, mert errefelé szinte egyedülálló mélységeiből. "Azt gondoltam, nekem nem adatik meg a boldogság, és ezen nem kell nosztalgiázni, nem kell ezen vacakolni. Nem tudok boldog lenni, és kész. És ez egy élethazugság volt." (I. m. 7.) A hivatásos kritikusoknak ehhez már csak Radnóti Sándor (augusztusi Holmi) és Márton László (szeptemberi Jelenkor - lásd még benne Takáts József Thomka-laudációját!) búcsúztatóját ajánlatos elolvasniuk. Mert akkor már soha többé nem lesznek öntudat-túltengéssel kapcsolatos problémáik.
     
      Súlyos ügyek - én Katherine Mansfield és Leonard Woolf szövegeinek segítségével rendeztem soraimat (augusztusi Holmi). De ezzel nem akarom azt mondani, hogy a többi néma csend.
     

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.