Olvasod, teszem azt, Zadie Smith: Csak én, vagy Roddy Doyle: A rabszolga című elbeszélését (Beszélgetés az angyallal, Szerk. Nick Hornby, Európa, 2002.), azt vágtad be a hátizsákba indulás előtt, mert Musilt nem akartad a homokkal megalázni, Ed McBain meg túl bonyolult a napon, és egycsapásra világos, hogy az életed teljes egészében a nővéredhez való viszonyodon meg a természet ellen folytatott, civilizatorikus küzdelmeden alapul - függetlenül attól, hogy egyébként van-e nővéred, vagy testvéred egyáltalán, illetve attól, hogy amúgy mennyire és hogyan akadsz ki akkor, amikor egy verőfényes, csendes reggelen egy kibaszott nagy döglött patkányt találsz a konyhaszekrény aljában. És ez a pillanat mindig, minden esetben, az olvasmány tárgyától, témájától, műfajától, nyelvétől, minőségétől függetlenül: beköszönt. Most pedig képzeld el, mi történt volna, ha az Amerikai Psychot teszed be. Vagy ha mégis Az álmos moszkitó esetét. Vagy ha A gyertyák csonkig égneket. Vagy ha A két Lottit. Nem mindegy. Nos, látják, ezért fontos az, hogy hogyan választjuk meg nyári olvasmányinkat.
 
Az Élet és irodalom ebben a tekintetben is biztonságos választásnak tűnik. Akár Tamás Gáspár Miklóst olvasod A Kelet védelmében (június 11.), akár Nádas Péter köszöntőjét (Látomás és szervezés - a hetvenéves Yehuda Elkana arcképéhez, június 18.), akár Esterházy Péter javaslatát (Történelmi ajánlat az EU-nak - Mi történt Berlinben ötven éve?, július 2.), megelégedéssel tölthet el életed minden tekintetben újfajta saját interpretációja. A térség, a súly és a méltóság: nem hitted volna, bár: ki tudja, hogy mindezt épp akkor fogod megtanulni, amikor, háromjegyű védőfaktorú naptejet csorgatva minden testnyílásából, keresztülgyalogol rajtad hat kövér finn napimádó - ha épp itt akarják imádni a mediterráneumot, ám tegyék. Ha viszont, miért is ne tennéd, elolvasod Detlef B. Linke: Az identitás és az idegtudományok című írását a júniusi 2000-ben, könnyen bajba kerülhetsz, s már mindörökké csak Thészeusz hajójának problémája fog foglalkoztatni. Thészesz hajójának egyik-másik deszkáját ugyanis ki kellett cserélni. A hosszú út alatt aztán egyre többet. Végül az összest. Ami létrejött, az még mindig Thészeusz hajója? Persze, de ez - Jókai bicskája - még nem érdekes. Az érdekes az, hogy Thészeusz egyik matróza, hörcsög természetű, aljas ember, aki részt vett a javításban, a kiszolgált deszkákat mind szépen félretette, s apránként Thészeusz hajójának teljes anyagát felhalmozta, majd nekiállt, hogy a régi deszkákat újból összeillessze, s így elkészítse, bármily kivénhedt állapotban is, Thészeusz eredeti hajóját. Vagy mit is? És akkor a felkaron legördülő könnycseppről és Kaposi Dávid: Az emlékezet mint nyelvjáték című nagyszerű tanulmányáról, Adolf Eichmann emlékezetének "születéséről", ugyanott, még nem is szóltam. És amikor majd ki akarsz mászni ebből, akkor elolvashatod Edward Said (Hogyan talált magára Európa, miközben bekebelezte a világot?), Clifford Geertz (Országok) vagy Salman Rushdie (Még egyszer a regényről) esszéjét a nyári Lettre-ben - a szám megint kitűnő -, de leginkább talán Umberto Eco-ét az arc nyelvezetéről és a fényképezőgép tudattalan lombroso-lavaterizmusáról. Könnyű, élvezetes olvasmány, ám a végén, váratlan erővel, mégiscsak kiderül belőle, hogy miért van igaza, de tényleg, népnek-rendőrnek akkor, amikor, állandósult szószerkezetben, azt állítja, hogy tárgyalás nélkül, pusztán igazolványfényképed alapján kiérdemelted azt a bizonyos (idézem:) "hét év szigorítottat". Aztán rájárhatsz a májusi Nagyvilágra, mert Jean Genet és Alberto Giacometti találkozása egészen csodálatos benne, s mert itt olvasható néhány Borges által írt előszó. A Julio Cortázar novelláskötete elé írtból például megtudhatjuk, idézésben kétségtelenül Borges a legnagyobb, hogy amikor Dante Gabriel Rossetti elolvasta az Üvöltő szelek című regényt, azt írta egy barátjának, hogy "a cselekmény a pokolban játszódik, de - fogalmam sincs, miért - a helyszíneknek angol nevük van." Tömör, súlyos, igaz és elegáns, mint az Úrágya furmint - nagyjából az efféle mondatok hiánya, lehetetlensége miatt nem létezik magyar nyelvű esszéírás, létezik viszont, példának okáért svájci, ez meg a júniusi Nagyvilágból, Jean Starobinski: Fények és hatalom a Varázsfuvolában című pompás írásából derül ki - de ebben a tárgyban, ezúttal már nem keseríteném tovább magam. A fényképek mindenesetre ebben a számban is Giacomettit ábrázolják, s a szülei nyári háza előtt készültet nézve immár bizonyos, hogy végre neked is, nagyon sürgősen szert kellene tenned egy nyári házra, Capo Lagóban. Addig is elolvashatod Kicsi Sándor András: Ördöglánycsirke című írását a júniusi Holmiban (receptváltozatok, úgy tűnik, az a közös bennük, hogy a csirkét mindenestül laposra kell verni, aztán meg kell sütni fokhagymás-rozmaringos olívaolajban, de úgy, hogy közben felülről rányomsz a húsra két vörösen izzó vasalót - ez, szerintem: költészet), s aztán ugyanott Petri György versszakelemzését (az efféle mondatok hiánya miatt meg a tanulmányirodalom nincs, de ennek már neki se kezdek), Kis Jánost Lukács György dilemmájáról, Lengyel Andrást A forradalmak "furcsa párosá"-ról (márminthogy Móra Ferenc és Zadravetz István párosáról - vedd újra birtokodba a múltadat!, tényleg elképesztő), és hát, persze, Henry James és Edith Wharton levelezését. "Ha tehát ilyen dolgokra készen állnak a szavak, az emberek miért ne tennének meg mindent, hogy értelmet adjanak nekik?"
 
A többit meg tedd el nyárra.