hirdetés

2666 mozaikdarab

2017. február 25.

Bolaño humorral átszőtt nagyregényében nem pusztán a XX. századi Európa, hanem a XX. század végi Észak- és Közép-Amerika állapotáról is jó közelítést ad. Felemeli a hangját az igazságtalanság ellen, éppen azzal, hogy néhol kimért szenvtelenséggel megmutatja annak természetrajzát. - Modor Bálint kritikája Bolaño 2666 című könyvéről.

hirdetés

Bolaño utolsó könyvének, a 2666-nak utolsó anekdotáját egy Fürst Pückler nevű cukrász meséli el egyik őséről a Santa Terezába induló írónak, Benno von Arcimboldinak. Felvilágosult ősének, aki ugyanazt a nevet viselte, mint kései utódja, az volt a hobbija, hogy botanikai ismeretterjesztő könyveket írt, és álmában sem gondolta volna, hogy nem ezek miatt marad fenn a neve, hanem a kései leszármazottjának híres csoki-, vanília- és eperfagylalt kombinációja (Fürst Pückler Eis) menti meg a feledéstől. Talán maga Bolaño sem gondolta volna, hogy nem az általa sokkal nagyobbra tartott költeményei, hanem sokkal inkább az irodalommal foglalkozó regényei fogják meghozni a világhírt – nyomozhatnánk a rejtélyes író legendáját továbbfűzve, de maga a regény anekdotikus kitérőivel, mozaikos szerkezetével éppen elég nyomozásra ad lehetőséget. Persze ezeknek a mozaikoknak az összekötéséhez legalább olyan irodalomtudósnak kellene lenni, mint amilyenek az öt könyvből álló regény, vagy ha tetszik, az öt regényből álló regényfüzér első részében megjelenő irodalomtudósoknak, akik bálványuk, Arcimboldi életművét, majd személyét kutatva utazzák be Európát, majd Dél Amerikát.

A 2666, ez a 827 oldalas monstrum öt könyvből áll, melyek hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak egymáshoz, de mindnek köze van Santa Terezához, a Ciudad Juárezről mintázott észak-mexikói fiktív városhoz. Ide érkeznek meg az első könyv élvonalbeli irodalomprofesszorai, hogy megtalálják bálványukat, a rejtőzködő német szerzőt, Arcimboldit, és hogy pontot tegyenek évek óta húzódó szerelemi sokszögük végére – az egyik sikerül is nekik. Ide vonul száműzetésbe a második könyv megtört professzora, Amalfitano, a lányával, miután felesége végleg elhagyta egy bolondokházába zárt költőért. Ide küldik el a harmadik könyv New York-i feketék újságjánál dolgozó Fate-et, hogy írjon egy érdektelen boxmeccsről. Itt esnek meg a negyedik könyv gyilkosságai, és végül az ötödik könyvben Archimboldi is ide indul el, hogy meglátogassa börtönbe zárt unokaöccsét.

Az amerikai határhoz közel eső Ciudad Juárez a világ egyik legveszélyesebb városa, mely a 90-es évekre az USA-val kötött vámegyezmények hatására rohamos ipari fejlődésen ment keresztül. Hirtelen megsokszorozódott a város lakossága, a népességnövekedés és a határ közelsége hozta magával a bűnözés megugrását is: a 90-es években több mint 360 nőt gyilkoltak meg ebben a városban, sokukat meg is erőszakolták, és a gyilkossági ügyek nagy része felderítetlen maradt. Ezt a gyilkosságsorozatot dolgozza fel a negyedik könyvben Bolaño, mely sokkal inkább hasonlatos egy nyomozati anyaghoz, mint egy hagyományosabban értett regényhez, mert itt majd minden oldalon meghal valaki. A gyilkosságok könyvének nincsenek főszereplői (hacsak a meggyilkolt, megerőszakolt nők nem azok), csak mellékszereplői: rendőrök, újságírók, maffiózók, politikusok, orvosszakértők és még egy látnok is, akik mind itt élnek, ebben a világban, ahol büntetlenül halnak meg ártatlan fiatal nők, és az utcán szabadon járnak a gyilkosok.

A negyedik könyvben mintha Bolaño teljesen elengedné a történetmesélés gyeplőjét, egyik történetből kalandozik a másikba, és a történetek elkezdek minél többféle irányba szétfolyni, így egy olyan gigantikus és részletekben gazdag tablót rajzol fel a világból, mint mondjuk Bosch Pokol című képe. A gyilkosságok könyve egyrészről apokaliptikus háttérül szolgál a regény világához, másrészről kicsiben leképezi a 2666 működését. Ugyanis a finomra csiszolt mozaikok laza kapcsolódási rendszere ugyanúgy működik itt, a negyedik könyvben, mint ahogyan a 2666 egyes fejezetei (regényei) kapcsolódnak össze.

Most térjünk vissza a felütésben megidézett locsogó cukrászhoz, nem a fagylaltkombinációjához, melynek silány mását mind ismerhetjük a bevásárlóközpontok mélyhűtőiből, hanem távoli botanikus őséhez, aki talán Az európai partvidék állatai és növényei című könyvet írta, mely első és kedvenc olvasmánya volt a cukrászt hallgató Arcimboldinak. Esetleg a botanikust nem pont úgy hívták, mint a cukrászt, hanem éppenséggel Hermann von Pückler-Muskau hercegnek, aki tájépítészként az angolkertek szakértője volt, és humoros munkáival próbálta népszerűsíteni kertészeti elgondolásait. De akkor nem írhatta Arcimboldi kedvenc könyvét. Mindenesetre azt mondja a könyveiről a cukrász: „olyan könyvecskék, melyekben mintha minden útnak az volna a végső célja, hogy megvizsgáljon egy bizonyos kertet, olykor elfeledett kerteket, isten háta mögötti, sorsukra hagyott kerteket, s ezek báját az én kiváló ősöm megannyi gaz és megannyi gondozatlanság között is képes volt fellelni. Könyvecskéi… hogy is mondjam, botanikai felhangjuk ellenére teli vannak szellemes megfigyelésekkel, és révükön az ember elég jó közelítést kaphat korának Európájáról, egy gyakorta kavargó Európáról…” Később így folytatja: „Ősömet természetesen nem hagyták hidegen a viharok, csakúgy, ahogy nem hagyták hidegen… hogy is nevezzem, az emberi természet viszontagságai sem. És így aztán írt és publikált, s a maga módján, szerényen, de szép német stílusban felemelte hangját az igazságtalanság ellen.” (826. o.)

Ha nem is szép német stílusban, de mintha ott lappangana ebben a humorral átszőtt nagyregényben, mely nem pusztán a XX. századi Európa, hanem a XX. század végi Észak- és Közép-Amerika állapotáról is jó közelítést ad, hogy felemelje a hangját, persze a maga szerény módján, az igazságtalanság ellen, éppen azzal, hogy néhol kimért szenvtelenséggel megmutatja annak természetrajzát. Ez ugyanis nemcsak a száznál is több gyilkosságot bemutató negyedik könyvben, hanem az első könyvben is érzékletesen jelenik meg, amikor a jó hírű professzorok magukból kivetkőzve vernek meg egy véletlenül Borgest idéző pakisztáni taxist, hogy rajta vezessék le szexuális frusztrációikból építkező tehetetlenségüket; vagy az ötödik könyv német hivatalnokának történetében, aki akarata ellenére, de mégis fel nem lázadva a sajátjánál hatalmasabb akarat ellen, a háború végnapjaiban kivégez több száz embert. A sort még hosszasan lehetne folytatni a 2666 társadalmi érzékenységéről, a periférián élők szenvedéséről és a centrumban élő ember bűneiről, de persze nem egy politikai röpiratot olvasunk, hanem egy regényt, mely a maga szerény módján szól ezekről – olyan finoman épülnek bele a regény néha igencsak széttartó szövetébe, hogy egy soha el nem jövő boldogabb kor boldogabb olvasója biztosan nem ezekre hívná fel a figyelmet.

Jelenkor, 2016, ford. Kutassy Mercédes

Modor Bálint

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.