Hangzatosabb címen törtem a fejemet, de hamar beláttam, elég hangzatos ez így is ahhoz, hogy egyes zsebekben már preventíve bicskák nyíljanak ki. De még mielőtt kinyílnának, s megtalálnák rendeltetésszerű helyüket (ez esetben az én hátam közepét), sietek leszögezni, hogy az alábbiakban nem lesz, nem kerül sor, hogy ilyen rútul fogalmazzak, sem gyalázkodásra, sem szerecsenmosdatásra. Csak irodalmárkodásra kerül sor.

A múlt hónapban volt szerencsém elolvasni két regényt, a Farkasverem címűt Wass Alberttől és Tormay Cécile Emberek a kövek között című opusát. Azt, hogy volt szerencsém, tessék ezúttal szó szerint érteni. Ami a Wass Albert személye – tehát nem írói munkásságának értékei! – körüli hisztériát illeti, az legföljebb mint nem irodalmi jelenség lehetne érdekes a számomra. Hogy Wass Albert elkövetett-e háborús bűnöket, vagy sem, nem én fogom kideríteni, s végképp nem a közismerten, ugye, oly szavahihető Securitate sugalmazásai és vádjai alapján. Ha tényleg igazak lennének ezek a vádak, az amerikaiak föltehetőleg kiadták volna az írót Romániának – ilyen dolgokban ők nem szívbajosok.

Ami verset és regényt Wass Alberttől korábban olvastam, az, enyhén szólva, nem hatott rám revelációként. Versei? Nem jobbak és nem rosszabbak a megboldogult Váci Mihályéinál. Jól lehet szavalni iskolai ünnepségeken, esküvőn és temetésen, bárhol és bármikor. Irodalmunk minden korszakának akadt minimum egy Váci Mihálya, mért ne akadna épp most. S ha ma nem terem ilyen, megteszi a tegnapi is. Prózái sem nyűgöztek le. Ám a Farkasverem jó regény, melyet még az olyan szörnyű mondatok sem képesek egészen tönkretenni, mint: „Október van már erősen, az ősz lábujjhegyen járja az erdőt, néha megáll és csókolódzik a fákkal.” Sokkal jellemzőbb a Farkasverem regényvilágára ez a mondat: „Itt nincs különbség semmi, ó- és újesztendő között, minden esztendő egyforma s egyformán ó már akkor is, amikor még új.” Ennél jobban, frappánsabban, pontosabban nem is lehetne összefoglalni, hogy miről „szól” ez a regény. Egy közösség, a mezőségi magyar nemesi világ lassú, csöndes, szinte észrevétlen pusztulásáról. Rekviem ez a regény, lírai gyászbeszéd egy életforma elmúlta fölött – szentimentalizmustól és pátosztól mentes, fájdalmas hangú szöveg. Megérdemli, hogy értékeihez méltón becsüljük mint a harmincas évek egyik fontos magyar regényét, még ha a korabeli Márai- és Németh László-regények vagy éppen Tamási Áron prózáinak színvonalával nem vetekszik is.

Tormay Cécile-t nem a Bujdosó könyve alapján vélem jelentős írónknak, bár annak is vannak értékei. Nem a kétosztatú szemléletére gondolok, melynek egyik pólusán Tisza Istvánt pillanthatjuk meg gáncstalan lovagként, a másik póluson pedig a karikatúrává, gonosz történelmi törpévé torzított Károlyi Mihályt. És végképp nem a zsigeri, már-már paranoiás antiszemitizmusára, hanem ahogy a „hétköznapi” Tanácsköztársaság tébolyult világát megírta. A vörös terrort, élén nem is annyira Kun Bélával, mint inkább a tömeggyilkos Szamuely Tiborral. Az akkori kor üldözött magyar emberének tudathasadásos állapotát mi sem mutatja drámaibban, mint amikor a Balassagyarmat környékén bujkáló írónő a történelmi Magyarország földarabolásában tevékenykedő csehszlovák hadseregtől reméli sorsa jobbrafordulását. 

Tormay Cécile főművének sokan A régi ház című családregényét tartják. Nos, az egy évvel korábban megjelent Emberek a kövek között című kisregénye semmivel sem alább való mű. Balladisztikus történetet beszél el benne az írónő, egy szerelem születését, kiteljesedését, elmúlását, tragikus végkifejletét – egy, a falujából kiközösített és elüldözött dalmáciai parasztlány és egy, az Alföldről az Adria mellé vezényelt, de ott magát idegennek érző magyar vasutas fiúét. A közös idegenség az, ami összehozza őket, de ami végső soron kevésnek bizonyul ahhoz, hogy a kölcsönös vonzalomból életre szóló kapcsolat legyen. Az Emberek a kövek között az egyik első jelentős lélektani regény irodalmunkban, mely telítve van drámai jelenetekkel és fordulatokkal, s a tömör, hol expresszívnek, máskor ridegnek tűnő stílust már-már szétfeszítő szenvedéllyel. Ne tessék félreérteni, fogalmazhatnék úgy is, hogy szemben a műkedvelő (ami nem azt jelenti, hogy dilettáns!) Wass Alberttel, Tormay Cécile vérprofi író. De hát a nagy írók többségéről ez ugyanúgy elmondható. Mindig a többlet a fontos, az, ami az íróból a vérprofinál többet mutat meg. Ami az emberi létezés szép reménytelenségéről is tud mondani valami emlékezetest. Az Emberek a kövek között-ből ilyen írónak ismerhetjük meg Tormay Cécile-t.

Grendel Lajos