hirdetés

3 délután – 3 könyv

Benedek Szabolcs: Rózsakereszt avagy kalandregényes tanulóéveink, Győrffy Ákos: Nem mozdul, Ménes Attila: Egy délután Noémivel

2007. június 6.
A mozdulatlanság titka a hipergyors mozdulat.
hirdetés

Példázatos ifjúsági regény
Benedek Szabolcs új regényében Szerb Antal Pendragon legendáját szándékozik megidézni, de írásmódjában inkább csak a hegedűsgézai ifjúsági regények szintjén marad, vagy Márton László ismert tanulmányára utalva: gárdonyizik. A szerző tavaly megjelentetett A szabadkőművesség eredete című értekező munkájának (PONT, 2006) „regényesítésének” mutatkozik e mű, mely 3 részben, 33 fejezetben kerekít mesét a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek legendákba vesző történeteinek. Az egyes részek (Az inas, A legény, A mester) három, a 17. század egymást követő időintervallumban – Prága, Lipcse, Párizs, a francia Solesmes, Liverpool, az angol Lichfield helyszínek érintésével – három központibb szereplő történetén keresztül ismertetik meg az olvasót – elég didaktikusan – a titkos társaságok egy lehetséges történetével. Az első részben Kolosy Gáspár Prágában és Lipcsében megismerkedik a rózsakeresztes szakirodalommal, a második rész Párizsában Jean Fessart kőművesmester ügyes-bajos dolgai által a rózsakeresztes testvériség kapcsolatba kerül a szabadkőművességgel (s a templomos lovagokkal). Majd a harmadik részben (a korábbiaktól eltérő narrációval: egyes szám első személyre vált) az ifjabbik Jean Fessart meséli el élettörténetét, melybe a titkos társaságok története ágyazódik bele angol tájakon. Közben az egyes szereplők, motívumok megidéződnek, átjárnak az egyes részekben. Feltűnnek történelmi személyiségek: Descartes, Komensky, Newton, Nagel, stb., és fiktív szereplők (Athos, Porthos, Aramis) is.
            Nem lehet nem észrevenni a szándékot, mely a három részre fokozatként tekint, s talán amolyan szellemi beavatás-regény szintjeiként fogalmazná meg önmagát. Ugyanakkor írásmódjából fakadóan, hatását tekintve mélyen alatta marad Szerb, Brjuszov (Tüzes angyal), s más, hasonló témakörökben mozgó regények (történelmi összeesküvés és/vagy beavatás) nívójának. (Tegyük hozzá, Dan Brown köteteinek népszerűsége nyomán az efféle titkos társasági összeesküvés-elméletek regényesítése a szórakoztató könyvek piacán is stagnál manapság, az olvasóközönség már eltelni látszik e tematikával.) Az írásmód, mely egy történelmi regényt visz színre, teljes mértékben reflektálatlan, nem véletlenül emlegettem az ifjúsági regények elbeszélői szituációját, ahol egy célzott értelmi kompetenciával rendelkező közönségnek – a tanuló ifjoncoknak –, egyszerűen, tanító szándékkal, közben szórakoztatva is töltik a fejébe az ismereteket. S bár az alcím (s talán a mélyen elrejtett intenció is) Goethe nevelési-nevelődési regényét idézi, az „apuleiusi iskola” szándéka messze nem teljesül.
            A 3. rész narrátorának – Benedek Szabolcs más elbeszéléseihez hasonlóan (lásd Kommunikációs zavar kötet (PONT, 2006)) – ugyan a beszéd egészen elemi problémaként jelentkezik: hebeg-habog-dadog (több más beszédhibás, -képtelen szereplőt „maga köré gyűjtve”: a francia király, Jan, a cseh szolga, Newton), az írás azonban teljesen problémátlan aktus, mind a szereplőnek, mind a szerzőnek. Az elbeszélhetőség kérdése sem direkt, sem indirekt módon nem jelenik meg a narrációban, naiv íróvá/olvasóvá degradálva az értelmező ént. Külön említem a 3. rész túlírtságát, következetlenségét, önmaga félreértettségét, még a beavatás szándéka szerint is. A reflexió hiányát toll- avagy szerkesztői hibák is tovább tetézik. A 30. oldalon a rózsakeresztes testvériség megalapításának elbeszélésekor a „szöveg 7-et számol, de nyolcat mond” a taglétszámot illetően, a 44. oldalon a joghallgató Sebastian John Dee könyvét veszi le a polcról, de Májer Mihályét teszi vissza pár sorral lejjebb. A nyomda ördöge is tréfálkozott 164. oldalon Ashmole úr nevét egy helyütt Ashole-lá rövidítette, szerencsésen nem tett betoldást az „s” terén.
            Amennyiben a maga helyén kezeljük a regényt, úgy a 13-16 éves korosztály számára egy kellően információdús, ismeretterjesztő, szórakoztató művel lehetünk gazdagabbak. (Benedek Szabolcs, Rózsakereszt avagy kalandregényes tanulóéveink Budapest, PONT Kiadó, 2007. 216 oldal, 2.420 Ft)
 
Táj-Egység
A mozdulatlanság titka a hipergyors mozdulat. Győrffy Ákos harmadik kötete újraépíti előző kettő verseskönyvének legjobb pillanatait, úgy, hogy egyáltalán nem is vesszük észre, hogy kicserélődött körülöttünk a nyelvi tér. Mint az ember sejtjei, melyek 7 év alatt lecserélődnek, követhetetlen változást idézve meg ezzel. Elismételhetném a tehetséges költő köteteinek recenzensei által mondottak e kötet kapcsán, s igazam lenne, meg nem is.
            Vegyünk csak egy pontot, pontosabban egy helyet Győrffynél, akinél „A táj nem táj, hanem fogalom.” (Spirál) A prózai líra vagy lírai próza nyelve hipnotikusan bevon a tájba, tájképbe, nyelvtájékba:
 
Lehet-e, hogy valaki inkább már táj.
Hogy az érzelmek és gondolatok többé
nem érzelmek és gondolatok benne,
hanem egy ösvénynek, egy erdőrészletnek
a képei, s ha feltennének neki egy kérdést,
a legigazabb választ azzal adná, hogy
elvinné a kérdezőt arra a helyre, rámutatna,
semmit sem szólna, így válaszolna.
(Táj)
 
Győrffy költészete érvényteleníti Petrarcának a hegyen való ágostoniáját, Győrffy nyelve a kontempláció csendjéből fakad, tűnik át, mintegy pillanatokra, de korántsem divináció szerűen, inkább a szó szerinti természetességgel. Bele lehet gyalogolni e képes (nyelvű) tájba, s el lehet bámészkodni benne hosszan, és el is lehet tűnni benne, akár egy kínai tanmesében. A novum-igényem viszont azt súgja, hogy a következő kötettel bizony el kell mozdulni valamerre. (Győrffy Ákos, Nem mozdul Budapest, Magvető, 2007. 110 oldal, 1.990 Ft)
  
No és?
Ménes Attila neve az 1996-os Nyugat utcai rémtörténetek JAK Füzete kapcsán vésődött be az agyamba, azóta azonban nem hallottam felőle (igaz előtte sem, pedig az már a 3. kötete volt). Most Egy délután Noémivel című regénnyel jelentkezett a szerző, s kicsit félreértelmezve a hátsó borító ajánlóját (a „Tér-idő utazásba kezd” kitétel számomra sci-fit sejtetett) azonnal lecsaptam rá. Bár nem az elképzelt műfajban alkotott, de nem okozott csalódást, igaz már az első oldalakon ki lehet találni a befejezést, tehát a csalódás kizárt ilyen értelemben is.
            Egy írónak készülő elbeszélő, bizonyos Szászló – legalábbis az öreg vietnami szerint –, meséli el egy délutánjának történetét, amikor egy kutyát sétáltató lányt követve, egy kocsmában, baráti lakáson álmában, szeretkezés közben, stb. idézi fel szerelme, Noémi alakját és kapcsolatukat, s ezen keresztül saját élettörténetét és mozaikokban a lányét, a lány apjáét (a nyomda ördöge itt is mókázott: Kassai György több helyen Karsai doktorként szerepel (93.o., 122. o.)). Közben alkotás-lélektani összegzéseket kapunk a regényírás halaszthatóságáról, nehézségeiről, miközben posztmodern módon az íródó, a megírt regényt olvashatjuk. Az történet elbeszélése egyben az elbeszélés történetévé is lesz, ez azonban nem újdonság, bár korántsem élvezhetetlen. Az elbeszélő egzaktan, de egymásba bújtatott megidézettségeken keresztül (tér-időt átlyuggatva) szövi gondolatait, ugyanakkor kissé idegesítő az a pongyolaság a szerző részéről, hogy az „így ott” formula elhatalmasodik a művének második felében (és itt az irodalmi szerkesztőnek is mínusz) a „mondta” helyettesítéseként.
            A szerelmi vágyódás mentén elmesélt élettörténet némiképp hiteltelenné válik a beidézett más diskurzusok által, ugyanakkor már maga a beidézés ténye is a hitelességet igazolhatja. Mindenesetre szerintem a szerző itt kihagyott egy ziccert a lány, az apa és az elbeszélő szólamainak egymással szembeni kijátszhatóságának konkrétabb kontúrozása kapcsán. Kellemes olvasmány, élvezettel forgattam, de még érlelni kellett volna. (Ménes Attila, Egy délután Noémivel Budapest, Balassi Kiadó, 2007. 212 oldal, 1.600 Ft)
 

Rácz I. Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.