hirdetés

30 éves az Emlékiratok könyve I.

Beszélgetés Nádas Péterrel

2016. június 3.

Megmakacsoltam magam, az ellenkezőjét csináltam, mint amit ezektől a mestereimtől minden műfajban, s éppen a nagy gyomlálás közben megtanultam. Illetve két lehetőség állt előttem, az egyik az, hogy az analízisben még náluk is tovább megyek... – Nádas Péterrel a 30 éves Emlékiratok könyvéről beszélgettünk. Első rész.

hirdetés

J. L.: Azért jöttünk meglátogatni téged, és köszönjük a szíves látást, mert az Emlékiratok könyve harminc éve jelent meg. Azon gondolkodtam, mi jut eszembe arról az évről, 1986-ról, kicsit utánanéztem, és azt gondoltam, téged is megkérdezlek, hogy mi az a bármilyen értelemben vett esemény, történet, ami most beugrik.

A Bevezetés a szépirodalomba, az Esterházy-könyv megjelenése. Mindenféle építkezési dolgok jutnak még eszembe, mert építkeztünk Gombosszegen. ’84-ben kezdtük, aztán a dolgozószobám csak ’86-ban lett kész, addig nagyon kínos volt. De más nem jut eszembe. ’86 még nem volt fordulat, az még olyan volt, mint a diktatúra kellős közepén, semmi remény, sárkányfogvetemény. Az ember hozzászokott. Brezsnyev elvtárs talán már nem élt, nem emlékszem, hogy mikor halt meg.

Emlékiratok könyve 30A képekre kattintva kinyílik a galéria – Fotó: Valuska Gábor

J. L.: Már nem élt, 1982-ben halt meg.

De ez nem változtatott sokat a leányzó fekvésén, mert olyan tartósan benne élt a tudatban, hogy úgy látszott, tényleg nincs vége, és nincs vége ennek a gyalázatos mozdulatlanságnak, ez az egész rendszer nem tud se jobbra, se balra elmozdulni, se előre, se hátra, se föl, se le, és az egész magyar társadalom a tétlenségre van ítélve.

J. L.: Érdekes, hogy ugye akkor volt Csernobil…

Igen, tényleg, április végén, mint később kiderült. De hírzárlat volt, ezért aztán május 1-jén is kiengedték az embereket felvonulni, majálisozni.

J. L.: Ami azért tényleg jelentős esemény volt. Akkor nemhogy Brezsnyev nem volt már, hanem már Gorbacsov volt…

Én Gorbacsovban, úgy, ahogy van, soha nem bíztam. Már a feleségét intelligensebbnek láttam. A diktatúra agonizációs fázisában általában az történt, hogy az egyik politikai bizottsági tag leváltotta a másikat, és annyi volt az újdonság a sztálini időkhöz képest, hogy nem ölték meg, hanem valahol elsüllyesztették egymást, valami végtelenül nagy süllyesztőben. De a többiek maradtak, az egész bizánci rendszerük. A hadsereg, a titkosszolgálat, úgyhogy ezzel nem volt mit kezdeni. És akkor tényleg ott volt nekünk Csernobil. Az osztrák televízió híradásából értesültem róla, az első pillanatban nem is értettem az egészet, ott álltunk Gombosszegen, hogy most mit csinál az ember ilyen esetben, mikor fölnéz az égre, és gyönyörű idő van, és nem lát semmit. Akkor most a lekaszált füvet összegyűjtsem, vagy ne gyűjtsem össze. Leszedjem a friss spenótot, vagy ne szedjem le. Ez volt a nagy kérdés. Ha összegyűjtöm, akkor összegyűjtöm, ha nem gyűjtöm, nem gyűjtöm, nincs többé funkciója. A radioaktív füvet ne vigye már el a szomszéd a tehenének. De akkor mit adjon neki. Jó, a friss spenótot nem fogjuk megenni, de az összes többit meg fogjuk enni. Azóta is esszük az erdei gombát, és a gombák a mai napig őrzik az aktivitásukat, nagyon kis mértékben, de az első években elég magas volt ez az érték. 

Emlékiratok könyve 30

J. L.: Gorbacsov csak történelmi távlatból látszik, hogy az akkor már egy fordulatnak mégiscsak az előszobája vagy jele volt. Még két dolgot jegyeznék meg, hogyha Magyarországra gondolok, akkor két fontos esemény történt. Akkor volt az írószövetségi találkozó, az Írószövetségnek az a gyűlése, ahol elég komoly összecsapás történt Berecz és az Írószövetség jelentős tagjai között. Aminek az előző évre eső előzménye a monori találkozó volt.

Igen. Én Gorbacsovot ma sem látom jelentős történelmi személyiségnek. Látványosabb szerepben lépett föl, mint a többiek, egy apparatcsik volt, aki kénytelen volt elismerni, hogy a szovjet rendszer összeomlott, mert maga a struktúra működésképtelen. Intellektuális teljesítménye ennyi. Egy ekkora birodalom összeomlását bejelenteni, elismerem, nem kis dolog. A parányi írószövetségi esemény is inkább csak a jéghegy csúcsa volt. Az Írószövetség mindig is egy kínos szervezet volt az apparatcsikok szemében, az egyetlen szervezet, amit választott testület irányított. És ugyan a párttagoknak mindig sikerült ezeket a jelentősebb pártférfiúkat beválasztani az elnökségbe vagy választmányba, de ezeknek a grémiumoknak aztán semmiféle jelentőségük nem volt. Magának az Írószövetségnek sem volt semmiféle jelentősége, se érdekvédelmi, se politikai. Egyedül a könyvtára volt értékes, a többi nulla. Annyi jelentősége azért mégiscsak volt, hogy időről időre ott emberek összejöttek, és rettenetes dolgokat mondtak. Úgymond odamondtak. Én is mondtam rettenetes dolgokat ebben a Bajza utcai teremben. Kétszer is odamondtam rettenetes dolgokat, de ennek semmiféle következménye nem volt, se rossz, se rettenetes, semmilyen. Úgyhogy nem volt jelentősége. Akkor kétségtelen, hogy kiesett Pándi Pál a nem tudom miből, talán Király István és E. Fehér Pál is kiesett, hihetetlen botrány, ami miatt a párttagok és a gyávák egy része kilépett, nem a pártból természetesen, hanem az Írószövetségből léptek ki, amivel semmiféle eredményt nem értek el, még egységesebben maradt ott az Írószövetség a közös ellenséggel, a megszálló hatalmat kiszolgálókkal szemben. Ami természetesen nem volt egység. Épp olyan megosztott volt, mint korábban vagy később, de ott volt neki a közös ellenség, a függetlenségi háború, és a függetlenségi háború fölülírta az összes többi ellentétet. A monori találkozón kezdett tönkremenni a függetlenségi háborúban vállalt egység, mert ott a demokratikus és a népnemzeti ellenzék kettévált, és nem talált közös nevezőt, illetve azt mondanám, hogy a népnemzeti ellenzék immár elég erősnek érezte magát a demokratikus ellenzék nélkül is, s ezért elég durván fölmondtak egykori szövetségesüknek. Ez engem, hogy úgy mondjam, kevéssé érintett. Mészöly Miklóst is próbáltam visszatartani a szenvedélyes részvételtől, de se a szenvedélytől, se a részvételtől nem tudtam visszatartani. Biztos igaza is volt. Jobban szerettem volna, ha valamit ír még, mint hogy reggeltől estig szervezkedjék, de ő szervezkedni akart. A kisoroszi kőműves, a Győző, mondta is nekünk, hogy ti ott Budapesten csak csináljátok a balhét, ha meg szóltok, akkor mi is jövünk.

J. L.: 1986 az ilyen kicsi, de jelentős pontokból is körberakható, de mi az Emlékiratok könyvének a megjelenésére fókuszálunk most. Arra nagyon élénken emlékszem, hogy milyen hallatlanul felforgató, olvasókat megragadó ereje volt ennek a könyvnek. Több barátom is őriz azóta példányokat, amelyeket széljegyzetekkel, betűzött cédulákkal és körbeírva olvasott végig, úgyhogy egészen különleges hatása volt. Számítottál-e erre, és hogyan viselted?

Egész másra számítottam, mert Illés Endre, a Szépirodalmi igazgatója attól félt, hogy az utolsó előtti pillanatban visszavonják a nyomdai engedélyt. Vagy amikor már kinyomták, attól félt, hogy bezúzzák. Arra nem számítottunk, hogy a szisztéma már egészen mással van elfoglalva. Gazdaságilag, katonailag olyan mértékben düledezett az egész birodalom, a szovjet birodalom, olyan mértékben volt versenyképtelen, hogy az apparatcsikoknak nem ez volt a legnagyobb gondja. De volt két határozottan negatív lektori vélemény a könyvről. Pándi Pálé volt az egyik, a másik nem tudom, kié. Meglehet, hogy Király Istváné. Pándiét láttam, mert azt szándékosan otthagyták egy asztalon, hogy elolvashassam, és ahhoz mérjem azokat a változtatásokat, amelyeket kérnek. Ám ez csupán egy diplomáciai aktus volt Illés Endre részéről. Tizenegy ponton kértek változtatásokat. Azt akarta, hogy elolvassam, amit Pándi írt. Pándi átírásra alkalmatlannak tartotta a könyvet. Úgy tartotta, és szigorúan felhívta a kiadó figyelmét erre, hogy nem lehet megúszni kis húzásokkal vagy kis szövegváltozatokkal. Illés Endre, amikor elolvasta a kéziratot, azonnal küldött nekem Gombosszegre egy táviratot, és a táviratban kvázi önmagát is elkötelezte a kiadásra. Ezt később egy hosszú és igen szép, kézzel írt és futárral elküldött levélben megerősítette. Ő akkor már túl volt a nyolcvanon, azt írta, meg akarja érni, hogy ez a könyv megjelenjék. Szuperlatívusz, táviratozta, stop, azt akarom, hogy ez a könyv még életemben megjelenjék, stop, Illés Endre. A táviratot Gombosszegen akkoriban úgy kaptuk meg, hogy a segélykérő telefonon adták le a postahivatalról. A segélykérő telefon Egyedéknél volt, a felvégen. Egyed nemes ember volt, és ennek megfelelő volt a tartása. Volt két-három nemes család, ezek nemesi községek voltak, a szegek, talán IV. Béla király adományai. A nemes emberek ugyanolyan szegények voltak, mint a többiek, de mentek a megyegyűlésbe, mezítláb mentek, vitték a vállukon a csizmájukat. Ahogy vitték, az máris más tartást adott. Lent voltunk a völgyben a feleségemmel, kapáltunk, akkoriban még ott volt lenn a völgyben a zöldséges kertünk. Megállt az Egyed a dombtetőn, ordított – a helyiek nagyon jól tudtak a tájba így beleszólni, belebeszélni –, hogy távirat érkezett. A táviratot bediktálták a telefonba, Málvinka, az Egyed felesége egy újságszélt letépett, arra fölírta, és ezt hozta az Egyed. És azt mondja: „Szuperlatívusz! Mi az?” Na most ordítva megmagyarázni, hogy a szuperlatívusz mit jelent, majdnem lehetetlen. De addig nem ordította el a továbbit, amíg vissza nem ordítottam, hogy mit jelent. Igaz, így sem értette.

J. L.: …mert nem volt kontextus.

A következő mondat kontextusában sem értette, mert ilyen kontextus nem volt a fejében. Minden ilyen viszonylagos az életemben. Mindig látnom kell a szuperlatívuszok viszonylagosságát. Nagyon örültem, hogy az utolsó pillanatban nem tört ki a botrány, de az elvtársak között bizonyára egy nem akadt, aki ennyi oldalt el tudott volna olvasni. Ha meg elolvasta volna, akkor mit csináljon vele? Mert mit lehet egy ilyen monstrummal kezdeni? Máglyára lehet vetni, velem együtt, de mást nem nagyon lehet vele csinálni. Nagyon örültem a könyvnek, de egetverő hatással nem volt rám. Túl voltam a munkán. Egetverő hatással leginkább a megoldatlanságai vagy a hibái voltak, ami miatt még azon a nyáron elkezdtem írni a Párhuzamos történeteket.

Emlékiratok könyve 30

J. L.: Ezekről a lektori jelentésekről nyilván elsődlegesen az jut eszembe, hogy az ’56-os kivágott szövegrész, gondolta volna az ember, nincs az a nagylyukú szűrő, amin átmegy. Nyilván támadási pont volt, abban egészen biztos vagyok így látatlanban, nem ismerve a jelentéseket. Azzal hogyan tudott boldogulni Illés? Az egy komoly diplomáciai manőversorozatot kellett, hogy megérjen.

Illés – gondolom, életében először és utoljára – a sarkára állt, önállósította magát. Ha egyszer forradalom volt, akkor legyen forradalom az én könyvemben is. De éppen ilyen esetekre rendelték mellé ezt a főcenzori rendszert. Legyen két olyan tekintélyes egyetemi tanár a kiadó titkos lektora, mint amilyen Király István és Pándi Pál volt. Mert ő maga egy velejéig polgári egyén volt, azaz megbízhatatlan. Csak az opportunizmusára számíthattak, és abból volt neki bőven. Egy igen művelt, széles látókörű, sok nyelven tudó ember, aki írt jó novellákat is. Hogy jó novellista lett volna, ahogy róla mondták, azt azért nem kockáztatnám meg, de írt jó novellákat és rossz drámákat. De nem csak az én könyvem tette ilyen csökönyössé. Akkor kezdte kiadni a Révai-lexikon reprint kiadását, amivel anyagilag megmentette volna a kiadót, amelyik aztán röviddel a halála után összeomlott, mert a cenzurális korzettben nem volt többé menthető. A Magvető volt az államilag, állami pénzekből kistafírozott kiadó, a Szépirodalminak valahogy meg kellett állnia a maga lábán. És akkor Illés kitalálta a reprintet, aminek az első kötetei már meg is jelentek, de beszóltak neki. Egyszer éppen nála voltam a lektori megbeszélések miatt, hosszan tárgyaltunk a változtatási igényekről. Tizenegy változtatási igényük volt, abból négyet végrehajtottam, úgy, hogy szinonimákat kerestem, és a szinonimák jobban sikerültek, mint az eredeti kifejezések, tehát később úgy is hagytam őket. Ami miatt Mihancsik Zsófia a mai napig mélységesen megvet, mert végrehajtottam a változtatási igényeket. Nem hajtottam végre. Négy esetben kompromisszumot kötöttem. Az erre vonatkozó dokumentumokat egyébként a Pándi-levéllel együtt a Jelenkor Kiadó „Bibliográfia” kötetében publikáltam. És itt nemhogy ’56 volt problematikus, hanem az volt problematikus, hogy én ’53-at és ’56-ot párhuzamba állítom, azaz világossá teszem, hogy ez egy sorozat, egy történelmi mozgalom, amely valahol mindig felüti a fejét, ahol az emberek a szabadságot többre becsülik a szolgaságnál. Ami nem az én történetfilozófiám, legalábbis így érveltem, hanem a cselekményből következik, és a két férfi, két egymásba szerelmes férfi villamosozásához kötődik. Az egyik a berlini ’53-at meséli, és a másik viszonzásként a budapesti ’56-ot, ami egy elbeszélői adottság. Két ember beszélget a saját tapasztalatairól. Mert Illés ezt is ki akarta valahogy javíttatni velem. Pándi okos ember volt, s ez volt a legnagyobb gondja, hogy én a két eseményt párhuzamba állítom. Illés változtatást akart, nem tudom, miként, erről is tárgyaltunk éppen, amikor jött egy telefon a pártközpontból, hogy le kell állnia a Révai valahányadik kötetével, és a reprint kiadásba bizonyos helyeken új címszavakat kell beírnia a régi címszavak helyett. Hallva, hogy miket beszél, fölálltam és mentem volna ki, de ő azt akarta, hogy tanúja legyen a beszélgetésnek, integetett, hogy maradjak ott. Tóth Dezső miniszterhelyettes beszélt a vonal másik oldalán. Nagyon éles beszélgetésre került sor a két úriember, a két opportunista között, és Illés ezennel tényleg nem volt hajlandó többé megalkuvásra. Azt mondta, vagy-vagy. Ha nem engedik, akkor leáll a kiadás. És ez akkora költség, hogy összeomlik a kiadó. Egy kiadás leállítása ’85-ben már nem volt vállalható. Mintegy megzsarolta a minisztériumot vagy a pártközpontot. És ugyanez volt a helyzet az én könyvemmel is. Mondtam neki, hogy igen, Bandi – Bandinak szólították ezt a tekintélyes urat –, veszek egy ollót és szívesen szétvágom a fejezetet, de azt mondd meg nekem, hogy függőlegesen vágjam-e ketté, vagy keresztbe. Nevetett, élvezte ezt a szemtelenséget. És a fejezet úgy maradt, nem vágtuk ketté, ez a kívánalom kiesett. Tulajdonképpen élvezte, amikor négy esetben szinonimákat találtam. Élvezte, hogy ezt ő most tőlem elfogadja. Volt egy nagyon durva kommunistázás a szövegben, valamelyik hős kommunistázott egyet. Nem én, valamelyik hős. És ez a kommunistázás finomabbra sikerült. Ilyesmiket változtattam négy helyen. Úgyhogy nem lett volna értelme az újabb kiadásokban ezeket visszaállítani, mert ez így volt rendjén.

Emlékiratok könyve 30

J. L.: A kérdésemnek a vége az volt, hogy a sikerre, a hatásra számítottál-e, fel voltál-e erre készülve? Részleteket, egyet-egyet közöltél belőle a Jelenkorban, ha jól emlékszem, de nem sorozatban, hanem nagyon diszkréten, bár a Jelenkornak akkor azért nem kevés számú figyelmes olvasója volt, a mai korral ez nem mérhető, hogy akkor ezek a szövegek milyen hatásokat váltottak ki. De megleptek-e a reakciók, amik megjelentek, hogyan értek?

Nem érzékeltem. Az első időkben semmit nem érzékeltem belőle, nem éltem Budapesten, ez nagy előny volt. Aztán építkeztem is, tehát sokkal fontosabb volt, hogy van-e homok, lesz-e malter, honnan szerzek homokot, és a fal egyenes vagy görbe-e. Minden fal görbe lett. Nincs fal a házban, amelyik egyenes lenne. A kőművesek nem használták a függőónt és a vízmértéket, volt nekik, de nem használták. De ez a bája a házunknak, ez a bája. Nem dől össze. És ez lefoglalta az életemet, hogy ne dőljön össze. Meg hogy honnan kerítek pénzt hozzá. Egy szép napon valamit csináltak a padláson, és beszakadt a födém. Ez egy régi ház volt, amit valahogy lakhatóvá kellett alakítani. A probléma változatlanul az volt, hogy a könyv megjelent, nagyon szép lett, legalábbis nekem nagyon tetszett, szép lett a nyomása, elegáns a címlapja, igaz, nagyon sok hiba maradt benne, de egy könyvet, ami pillanatok alatt elfogy, utána szoktak nyomni, ezt meg nem nyomták utána. Rám vonatkozóan volt ugyanis egy informális utasításuk, ami szerint utánnyomás vagy új kiadás pedig nincs. Nem volt utánnyomás. Egy író ettől meghal. A szó szoros értelmében belehal. Nem tudom, mikor lett aztán a könyvnek második kiadása vagy utánnyomása, arra már nem emlékszem, de először elég nagy példányszámban jelent meg. Tizennégyezer példány pillanatok alatt elment. Mást nem is tudok erről mondani, mert az építkezés mindent elnyomott.

F. R.: Én a legelső oldalán a könyvnek találtam egy időkapszulát, amit pontosan ezekben a hónapokban kell feloldani. „Legyen valami olyan, amit öregkorában ír az ember, legyen előleg abból, amit negyven év múlva érezhetnék, ha netán a hetvenhármat megérném, és még emlékezni tudnék akkor.” Lett ez előleg? A jelen pillanat, az találkozás egy fiatalemberrel.

Maga a fiatalember.

F. R.: Úgy értem, a könyv elbeszélője találkozik a hetvenhárom éves szerzővel. Megszületett-e ez az előleg, és innen visszanézve, ha a hetvenhármat megérném, megtörténik-e az a kapcsolat, ami ott egy időkapszulában el lett rakva?

Nem, mert ez egy retorikai figyelmeztetés az olvasónak, meg az írónak magának is. Önmegszólítás, egyben az olvasónak szóló retorikus kérdés, felszólítás, felkiáltás, miszerint mennyire múlékonyak a dolgok. Én ugyan igyekszem, a szerző igyekszik visszafogni magát, azon van, hogy nyugodt és átlátható képet adjon, de ezek múlékony dolgok, nem biztos, hogy maradandóak. Az élet természete szerint elsodródnak az idővel.

F. R.: Nincs abban valami próféciaszerű, hogy a megjelölt időpont éppen a kiadásnak a harmincadik évfordulóján történt meg?

Nem, én csak valami nagyot akartam mondani, és nem ötvenet mondtam, vagy nem százat, mert az már túl sok lett volna, az önteltség jele lett volna, ha arra számítok, hogy még száz év múlva is valaki a kezébe veszi a könyvemet. Ennél azért kisebbet akartam mondani. Ennyi retorikát már nem engedtem meg magamnak, száz évet nem.

Emlékiratok könyve 30

N. G.: Mikor olvasta legutoljára újra? A legutóbbi újrakiadáskor?

Nagyon rég. Valamelyik javított kiadásnál újraolvastam.

N. G.: És szolgált meglepetéssel?

Hogyne. Egy csomó dolgot elfelejt az ember. Mint a színész, ahogy vége az utolsó előadásnak, kiejti a fejéből, jönnek az új előadások és akár a Hamletet kiejti a fejéből. Most valami mást tartok a fejemben. A Párhuzamos történetek olyan koncentrációt kívánt, hogy mindent azonnal ki is zárt. Legfeljebb olyan dolgokkal foglalkoztam, hogy ne legyenek ismétlődő motívumok, amik önkéntelenül adódnak, hiszen én én vagyok. De néhány nappal ezelőtt is mondtak nekem valamit, hogy ez meg az benne lenne az Emlékiratok könyvében. Meglehet, de én nem emlékszem rá.

J. L.: Ennek a könyvnek van egy… minek is nevezzük… appendixe akár, egy különös írói metszete, a keletkezéstörténetnek egy rendkívüli lenyomata. Emlékszem egészen élénken mind a mai napig, amikor a Hazatérés című szöveget olvastam a Látóhatárban. A szöveg minőségéről nem beszélek, mert az már bőven önálló életet él. Most a szövegnek inkább azok a gondolkodóbb részei fogtak meg, amelyek akkor, éretlenebb fejjel kevésbé. Az elnémulásközeli állapot, amibe kerültél, és ami a halál fénykörébe vagy árnyékvilágába tartozik, abban tartózkodtál, abba kerültél bele, erről néhány erőteljes utalás, mondat tanúskodik. Ezzel együtt, hogyha visszagondoljuk az addigi munkáidnak a sorát, 1967-ben indulunk a Bibliával – amit akkor is olvastam, és most újra, mit mondjak, nagyon jó –, akkor az ember mélyen meg van győzve, hogy egy író itt megtalált egy erőteljes hangot, és az viszi. Mitől fogott el egy olyanfajta légszomj, hogy úgy érezted, már nem tudod ugyanúgy venni a levegőt? Mi az, ami egy erőteljesen induló, jó lendületű írói pályában egyszer csak egy ilyen rövidzárlatot, áramütésszerű, sokkos állapotot okoz?

Hát, ennek voltak nagyon erős külső okai, volt egy magánéleti, belső oka, egy szerelmi történet, szerelmi sokszög, ami egyszerűen megoldhatatlannak bizonyult, és nyúlt, mint a rétestészta, évekre, egy évtizedre, és nem lehetett vele mit kezdeni, minden szereplő szenvedett, sok jó is történt velük, de a szenvedés volt az erősebb. És van egy művészetszociológiai, művészetpszichológiai oka. Én extrém gyerekként nőttem föl, nem azért, mintha renitens gyerek lettem volna, abszolút nem voltam renitens, opportunista gyerek sem voltam, de főleg a művészetek érdekeltek, a növények érdekeltek, csendes voltam, el voltam foglalva az olvasással, a kiállításokkal, képekkel, filmekkel, színházzal és a terráriumommal. De nagyon erős politikai közegben nőttem föl. A környezetem semmit nem spórolt el a tudatomtól, körülbelül láttam a diktatúra sötét mélységeit, bugyrait, különböző szociális dimenzióit, de semmire nem volt magyarázatom. Miben tudok én ezzel azonosulni, és miben nem, ez volt az én kérdésem. Ami aztán a Biblia végén láthatóvá válik a saját anyját megtagadó fiúgyermekben. Ilyesmi nagyon ritkán fordul elő a természetben, egy fiúgyermek, amint a saját szülőanyját éppen megtagadja. Fájdalmas fikció. Vagy ez a határozott tagadás ott van az Egy családregény vége végső nemében. Már elég korán bennem volt a nem. Nem. Nem volt renitens tagadás, de egy jól hallható és mélyreható tagadás. Ennek társadalompolitikai és családi okai voltak, amiket jó nagy szélességben megírok majd, vagy megírtam már a memoárjaimban, a Világló részletekben. De azt hiszem, hogy a személyes ok kevésbé érdekes, érdekesebb a művészetszociológiai, a művészetpszichológiai ok. Én egy olyan nemzedékből származom, amely a művészetet vagy az irodalmat klasszikus alapokon képzelte el. Most is van mit olvasnom, nagyok a lukak, de az alapvető műveket, az oroszokat, a németeket, a franciákat elolvastam, olyanokat is, amiket egy gyereknek nem kell föltétlenül elolvasnia, vagy egyáltalán nem kell elolvasnia, mert nem érti, aztán megint el kell olvasnia, meg megint el kell olvasnia. Tehát az irodalmi elképzeléseim tizennyolcadik, tizenkilencedik és huszadik század elejeiek voltak. Azok között az aktív művészek között nőttem föl, azokat néztem, olvastam, vagy hallgattam koncerten, rádióban, rengeteget rádióztam, filmen, bárhol, akik a második világháború poklából jöttek elő, akik mindazt, amit a tizenkilencedik század terjengősen szétterített, most hirtelen lecsupaszították, lerövidítették, akik egyetlen metaforára törekedtek, egy olyan metaforára, amiben az egész világ benne van, akik mindennap meg akartak újulni. Modernisták voltak, humanisták voltak. A környezetem ilyen volt, ilyenek voltak a festők, ilyenek az írók, a zeneszerzők, mindenki ilyen volt. Ez a modernitás vége volt. Ilyen volt Pilinszky, ilyen Mészöly, Kurtág, Bálint Endre, ilyen volt Vajda Júlia, akitől Nagymaroson többször kaptam nagyon szép rajzokat, ilyen volt Szentendrén Gráber Margit, Kmetty János, ilyen volt Czóbel, mehettem a műtermükbe és este mehettem velük vacsorálni, ilyen volt Pátzay, ilyen volt Szabó Éva, ez volt az iskolám. Az volt az iskolám, hogy amikor megírtam az Egy családregény végét, akkor Mészöly Miklósnak túl hosszú volt. „Húzzad!” Ami megjelent, már egy húzott változat. Írtam, húztam. Mert természetesen menet közben is húztam, csak mindent nem tudtam kihúzni, és amit Mészöly igényei vagy a háború utáni nemzedék közös igényei szerint ki kellett volna húznom, az voltam én magam. Ezzel az én magammal, ezzel a locsogóssal, terjengőssel, bőbeszédűvel nem tudtam mit kezdeni. Azért fordultam Mészöly felé vagy Mészöly prózaírási metódusa felé, mert ő rövidített, ahogy a saját kézirataival kapcsolatban ő mondta, gyomlált, még a névelőket is kihúzta. Kerényi Grácia, aki nem csak klasszika-filológus volt, hanem klasszikus stiliszta, ordított velem, hogy Peti, miért húzza ki a névelőket? Hol a névelő? Akkor még használtam felkiáltójeleket és kérdőjeleket, de Grácia figyelmeztetett, hogy névelő nélkül nem lehet magyar mondatot írni. Lehet. Minden névelőt tényleg nem lehet elhagyni, de bizonyos névelők bizonyos szöveghelyzetekben bizony elhagyhatók. Intenzívebb lesz a szöveg tőle. Na most ez csináltuk Miklóssal, gyomláltunk, de egy bizonyos pontnál tovább nem tudtam vele gyomlálni. Megmakacsoltam magam, az ellenkezőjét csináltam, mint amit ezektől a mestereimtől minden műfajban, s éppen a nagy gyomlálás közben megtanultam. Illetve két lehetőség állt előttem, az egyik az, hogy az analízisben még náluk is tovább megyek, és itt a szónak a klasszikus értelmében is értsd ezt, tehát mintegy három-négy év alatt elvégeztem önmagamon egy Freud szerint tilos önanalízist, amit én magam sikeresnek tekintek, és ott már nem volt tovább, vagy birka módján elfogadom a kommersz irodalom valamelyik sémarendszerét. Akkor viszont megesz az unalom, akkor meghalok.

Emlékiratok könyve 30

J. L.: Mikor volt ez a három-négy év?

Ez ’68 és ’72 között körülbelül. Ez volt a mélypont, ennél mélyebbre már csak úgy lehetett volna menni, ha ténylegesen nemcsak kísérletet teszek rá, hanem sikeresen öngyilkos leszek. Egy sikeres öngyilkossággal pontot lehetett volna a történet végére tenni. Az nagyon rossz lett volna a sikeres analízis szempontjából, mert akkor az analízis totál sikertelen maradt volna.

J. L.: A diagnózis helyes volt, a beteg meghalt…

Pontosan. Ez volt az önanalízis sikerének próbája. De olyan problémáim voltak a saját, klasszikusokon edzett tizenkilencedik századi, azaz kommercializálódott írásmódommal, hogy például nem tudok többé gondolatjelet vagy beszédjelet leírni. Azt hittem, belepistulok, ha nekem még egyszer le kell írnom, hogy „mondta”. Hát mondja, de beszédjel nélkül mondja, a kurva életbe. És ha ezeket a kurva interpunkciókat nem tudom megoldani, akkor tényleg öngyilkos leszek. Ezt extenzíven nem lehetett megoldani. Ezt csak a szöveg intenzitásával lehetett megoldani. Ez volt a feladat, intenzívebbé kellett tenni a szöveget. Vagy hogy mi az asztal. Mit tudom én, mi az asztal. Asztal nincs. Mit csináljak az asztal szóval? Mindenki a saját asztalát gondolja és mondja. Én azt az asztalt, amit én akarok egy prózai szövegben. Emiatt Miklóssal együtt elmentem a nouveau roman irányába, de untam. Az gyönyörű, amit Butor csinál, meg amit a nem tudom én ki, Nathalie Sarraute csinál.

J. L.: Robbe-Grillet.

Igen, pontosan, Robbe-Grillet, ez nem jutott eszembe, ő a legdogmatikusabb közöttük. De gyönyörű. Hullik a hó, és a rács egyre havasabb lesz. És kész. Ja, csak mi van akkor, ha már havas lett? Vagy mi van közben, és mi volt havazás előtt? Akkor az idővel mit tudok kezdeni? Ez az állapot küzdelem volt a modernitással és a modernitás végével. A modernitás a diktatórikus végeit adta nekem, fasizmust, utána adott egy másik diktatúrát, állítólag kommunistát, de hát éppen az volt benne az izgalmas, hogy soha egy pillanatra nem volt kommunista, és alig volt a kettő között egy lélegzetnyi idő, és azt sem lehetett volna mondani, hogy ez egy másik modernitás lenne. Nem. Kurtág és Beckett és Camus ugyanazzal a modernitással küszködött, mint Mészöly, ugyanazzal, amivel én. Nem volt egy másik modernitás, ugyanaz a modernitás volt, amiben éppen azok a felvilágosult eszmények nem működtek, ami miatt a modernitás létrejött. Tehát az ember még visszahátrálhatott volna a humanizmushoz, de a humanizmussal a holokauszt után már megint csak nehéz volt mit kezdeni. A humanista alapértékekkel persze lehet mit kezdeni, meg lehetett is, meg majd lehet is lesz, de a kulturális eszmény napnál világosabban elvált a realitástól, hát nem volt más út, mint az öngyilkosság. Semmi más utat nem találtam, és csak mások miatt nem tettem meg. Meg Polcz Alaine nagyon sokat segített nekem abban, hogy ne tegyem meg.

J. L.: De ezzel azt is mondod végeredményben, hogy ez a dupla vagy semmi, egy lapra feltett élet ilyen szorosan összefügg az írói munkásságoddal…

Igen.

J. L.: Nem is láttál semmilyen más életstratégiabeli alternatívát, elágazást, semmit?

Nem. Hogy most még egy másik szerelembe menjek bele, amikor már úgyis ilyen nagy a cirkusz, az nem volt lehetőség. Az alkohol lett volna még, de arra tizennyolc-tizenkilenc éves koromban kísérletet tettem, nem segített, mert a tudatomnak mindig maradt egy ellenőrzött rétege, amelyik még az ivás miatt is lelkiismeret-furdalást érzett, és így már sok volt a jóból. Tehát ha sikerült volna ezt a józan, reflektív tudatrészt kioltani, az jó lett volna, pedig nagyon vad dolgokat ittam össze, de nem sikerült. A leglényegesebb a küzdelem ezzel a művészetszociológiai, művészetfilozófiai, pszichológiai problémával, hogy a redukció az egy magától értetődő dolog volt, a háború utáni nemzedéknek egy magától értetődő, normális, tisztességes reakciója, nem lehetett vitám vele, de számomra nem volt hosszú távon művelhető. És Mészöllyel ölre mentünk erről.

J. L.: Miközben a megtörténtével számolnod kellett. Már a redukcióval.

Hogyne, hát ez volt benne a nagyszerű! Ha Kurtágot hallgattam, vagy Mészöly-szöveget olvastam, vagy Mándy-szöveget, bármit, ami a szívemhez közel állt, akkor nagyszerű volt. Még az őrült Ottlik is reduktív volt, meg Nemes Nagy Ágnes is végletesen reduktív volt. Mindenki reduktív volt. Én is reduktív vagyok. De redukcióval sem lehetett a politikai szisztémában se előre, se hátra menni, legfeljebb az ember a saját erkölcsiségét őrizte, vagy a saját integritását, de semmiféle kijárata nem volt a redukciónak. A redukciónak volt értelme, de nem volt jövője.

Emlékiratok könyve 30

J. L.: A szöveg referál arról is, hogy ebben a küzdelmes időszakban azért eszednél maradtál. Az látszik, hogy folyamatosan gondolkodó emberről van szó, aki tépelődések által igyekszik az öntudatot megőrizni a reflexív zónában, mert ha azt elengedi, akkor valószínűleg végképp elsodorja az örvény. Megközelíthető-e mindez fogalmi értelemben úgy, hogy a modernitásnak ez a paradigmája, amit itt körbeírtunk nevekkel is, benépesítettünk, eljutott a végpontjáig, kimerítette önnön lehetőségeit, ugyanakkor a meghaladását az írói poétika szintjén vagy teoretikus szinten nem lehetett igazán kifundálni, hogy merre menjen, ugye?

Nem, abszolút nem, ösztönös volt.

J. L.: Tehát nem lehetett programot adni ennek a meghaladásnak.

Nem, hiszen a redukcionistákkal szemben nem volt program. Legfeljebb azt lehetett volna elmebeteg módján mondani, majd én jövök a szintézissel. Ti analizáltatok, majd én jövök a szintézissel. Csakhogy ők a szintézissel jöttek. Szintézis volt, mert a redukció egészen a humanizmusig ment vissza, azt redukálták, lebontották a személyiségig és a személyességig, világosak voltak a származási helyek. Ez volt az irodalom nagy individualizációja, s ez ellen nem lehetett az embernek kifogása, hiszen megmentette a szöveget minden kollektivizmustól. Engem inkább az izgatott jobban, hogy ez egy olyan korszak volt, amikor megállás nélkül beszélgettünk, művészetelméleti, művészetfilozófiai vitákat folytattunk, mindenki mindenkivel, és nagyon élvezetes viták voltak. Vagy többen voltak jelen, vagy páros viták voltak, ölre menők, nagyon harcos viták, ahol az ember maga sem tudta egészen pontosan, hogy miről vitatkozik, de miután nagyon sokoldalú viták voltak, az öntudatlanságra vagy a reflexió hiányára nem nagyon maradt lehetőség. A reflexió állandó jelenléte nem az én érdemem, hanem mindenki másé, akikkel azokban az években vitatkoztam, meg különböző baráti társaságokban összejöttem, különböző szinteken, nagyon különböző okokból. Jó, rendben van, redukálunk, és ma még többet redukálunk, mint amennyit tegnap redukáltunk, addig redukálunk, amíg csak az összehasonlíthatatlan egyetlen személy marad a szövegben, de az is világos volt számomra, hogy a realitás nem egyetlen személyből áll, s hogy eljussak a többesig, föl kell fedni, amiről az irodalom nem beszél. Akkor az volt a kérdés, hogy miért nem beszél. Azért nem beszél, mert jól nevelt, azért nem beszél, mert illedelmes, vagy azért nem beszél, mert nem lehet neki beszélnie, mert ugye a cenzúra hivatal nélkül is működik. A cenzúra különösebben nem érintett vagy az öncenzúra, hiszen úgyis le voltam tiltva, tehát tökmindegy volt, hogy otthon egyedül mit írok vagy mit gondolok. Mészölynek meg Nemes Nagynak volt erre egy nagyon jó formulája, hogy abban nem volt semmi hősiesség, hogy nem publikáltak a Rákosi-rendszerben, mert nem is publikálhattak, úgyhogy a dolog el volt döntve. Az enyém is el volt döntve, és erről a döntésről még csak nem is tudtam, mert informális döntés volt. Mindenesetre szabad volt az út, és akkor egyszerűen tematikusan sorba vehettem, hogy mi az, amiről nem beszélünk, és mi az, amiről demonstratívan és csökönyösen beszélni fogok, például a szeretkezésről. Hogy miként szeretkezik két ember. Most mi a francnak svenkelünk el, hát nézzük meg. Erről is nagyon nagy és tanulságos vitákat folytattunk, főleg Mészöllyel, de másokkal is, Balassával.

J. L.: Azt a területet kerested, ahol – mert arról is beszéltél, hogy a saját énedet és tapasztalatodat hol lehet elhelyezni – teljesen autonóm módon meg tudsz szólalni?

Nem. Hanem számomra az volt a kérdés, hogy érdemes-e tovább redukálni, amikor még óriási területek vannak, amikről az irodalom en bloc hallgat. Karenina Anna is hallgat, Effi Briest is hallgat, mindenki hallgat. Flaubert is hallgat, miközben tudjuk, hogy micsoda disznó egy életet élt. És hogy mi minden van ott. Tessék megnézni! És az összefüggés, hogy hirtelen a férfiak együttműködéséből fasizmus lesz, ahelyett, hogy lefeküdtek volna egymással, hogy durván fogalmazzak, vagy bármi mást csináltak volna, teniszezni mentek volna, az számomra azért nagy kérdés volt és nagy kérdés maradt. Tehát ebbe az analitikus irányba mindenképpen el akartam menni, abba akartam hagyni a redukcionizmust, elegem lett a saját személyemből és az individuálpszichológiából.

J. L.: Mondjuk a Leírás szövegeiben vannak ilyen jellegű menetek.

Igen, ott kísérleteztem, de az mással való kísérletezés, azok formakísérletek. Tehát, hogy miként lehet egyszerre redukcionista mondatot írni, és valami olyasmit belecsempészni, ami antropológiai jellegű – ezt a szót akkor nem használtam, nem is gondoltam, mindenesetre az embertanhoz tartozik. Ahhoz az embertanhoz, amit az oroszoktól tanultam, az orosz klasszikusoktól. Az egy nagyon fontos embertan, ami egyetlen más irodalomban sem létezik. Az orosz irodalomban a jóság mint az emberi megmaradásnak vagy az emberi létnek az egyik alapeleme jelen van. A napnyugati irodalom szóhasználata szerint empátia. Szemben az összes többi irodalommal, ahol csak úgy van jelen a jó, mint a rossz ellentettje, amire vágyakozunk, de meg nem jelenik. Ezért aztán a nyugat-európai, vagy a magyar irodalom teli van tömve embertani negatívizmussal, holott az empátia mindenkiben működik, akár akarja, akár nem, és minden pillanatban működik. És ha van empátia, akkor van jóra való törekvés, satöbbi. Ez a kollektív törekvés az orosz irodalomban megjelenik, a többiben nem. Tehát mit kezdjek én ezzel, mit kezdjek a mindig jelenlévő jóval. Ez már gyerekkoromban halálra izgatott, hogyan lehet jó az ember, a jóhoz társadalmilag hozzátapasztott hazugságok és – szándékosan használok ilyen durva szót – geciségek nélkül jó. Tehát nem magának jó, nem az érdekei szerint jó, hanem a szónak az empatikus értelmében jó, az embertani adottságai értelmében jó. És azt is éreztem, hogy enélkül én mint irodalmi lény és mint személyes lény elpusztulok, el fogok pusztulni, illetve el fogom magam pusztítani. Igyekszem egy széket fogva visszatartani magam, de hát tulajdonképpen az öngyilkossági késztetés az egyik legszörnyűbb késztetések egyike a sokféle késztetés közül. Az minden pillanatban jelen van, nincs olyan pillanata az embernek, amikor ne lenne jelen. Ez az empátia ellentettje mindenkiben, maga a gonosz. A pszichológusok ezért veszik komolyan ezeket a jelzéseket. Még akkor is komolyan veszik, ha zsarolás céljára vannak bevetve, de erről én nem beszéltem soha senkivel, nem zsaroltam senkit. Teljesen komoly késztetés volt. És akkor itt, ezen a ponton elengedtem a gyeplőt, olyannyira elengedtem, hogy szegény Mészöly Miklós már el sem tudta olvasni az Emlékiratok könyvét, mert egy rendes redukcionista miként tudott volna egy ilyen monstruózus szöveghalmazt elolvasni.

Folytatjuk!

Jánossy Lajos – Fehér Renátó – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.