Képzeljünk el egy olyan hónapot, amelynek utolsó napján elkezdjük olvasni Földényi F. László új esszékötetét. Az első esszé címe az, hogy Európa belső hídjai. A következő hónap első napján elolvassuk a második esszét, majd másnap a harmadikat, és így tovább. Ebben az esetben a kötet utolsó szövegét (A kalucsni), hogyha 31 napos hóval számoltunk, már egy újabb hónap első napján fejezzük be. Még ha ennyire alapos és elmélyült olvasást nem is igényel ez a 33 esszé, hiszen akármilyen komplex ügyet is taglal, akkor is közérthető a stílusa, ez a kalendáriumszerű befogadás azonban mindenképpen jelzi, hogy az írások igénylik a koncentrálást, azt, hogy meglegyen a külön terük, és a külön idejük. Hogy az olvasás aktusa egy szertartáshoz, vagy egy intellektuális tréninghez hasonlít-e jobban, azt esete, pontosabban esszéje válogatja.

A szerző alkatára valamelyest jellemző mind a két mentalitás. Egyrészt az Egészben-látás, a lényegiség megragadása, a kultúrkritikai pesszimizmus, a sóvárgás „a metafizika utáni honvágyra” (utóbbi Leszek Kołakowski többször is felbukkanó gondolata), az euro-esszencializmus (az európaiság megragadható lényegéről), az euro-platonizmus (az európaiság ideájának megsejtése). Másrészt a problémafelvetéseknek és kibontásoknak a tág kontextusa, az a lenyűgöző fesztáv, ahogyan összefog különböző jelenségeket, korszakokat, tájegységeket, szövegeket, ahogyan közös horizontot vázol a maga agilis tempójával, lendületes kíváncsiságával olyan, mint egy szellemi átmozgató edzés. Földényi esszéisztikájának ez egyszerre az archimédeszi pontja és az achilles sarka. Egyben látja a dolgokat, de közben az egyezések evidenciájában a különbözőség mintáira hívja fel a figyelmet. Ez a tágítás-szűkítés, ahogyan hol nagytotálban, hol pedig közeliben kerülnek képbe a dolgok, adja esszéinek a dinamikát és a kockázatot is. Az egyik végpont, amikor kulturális meteorológusként, Európa kontinensének lét-köri viszonyait pásztázza végig, a másik pedig, amikor egy névelő, vagy egy határozórag jelentéslétesítő és jelentésmódosító hatásait vizsgálja egy Keats-sorban, vagy egy Kleist-mondatban. (S ennyiben, ha letehetem a kritikusi garast, számomra az utóbbi műfaj sokkal izgalmasabb.) A ragoktól a kontinensig tartó szélessávú sugárúton a középutat talán azok a diskurzuselemzések jelentik, amikor egy-egy művészettörténeti, irodalomelméleti, politika-esztétikai diskurzust szövegként gondol el, és elemez végig Földényi. Ilyen a kötetben a vakság témáját a képzőművészetben és az irodalomban végiggondoló esszé („Homályba száműzve”), vagy a romantikus töredék művészetfilozófiáját átgondoló írás (Az Egész árnyéka).

Földényinél az esszé nem a kísérlet műfaja. Hogyha egy szóval kellene meghatározni, hogy ezek az írások milyen művelettel állnak párhuzamba, akkor az az integráció. Akár abban a mostanság divatos jelentésében is, hogy európai integráció. A 33 esszéből 25 szöveg jelent meg idegen nyelven is, legnagyobbrészt németül, kisebb részt hollandul, angolul vagy olaszul. Földényi vállalása kettős közvetítésnek is tekinthető. A kultúra európai képviselőjeként külföldre a magyar ügyeket (a magyar festészetet, Hamvas Bélát, Esterházyt, a Dunát, az Astoriát), Magyarországra pedig az európai eseményeket (párizsi és bécsi kiállításokat, hollandiai és New York-i élményeket, utóbbi persze nem Európa, mindenesetre Velence jut róla az eszébe) interpretálja. Az integráció nála mentes a felzárkózás katonai retorikájától, nem a lemaradást szajkózza, hanem a kevésbé látható összefüggéseket, összekapcsolódásokat rögzíti újra. A lehetőségeket veszi végig. Ennek szemléletes példája, ahogyan Csontváry Kosztka Tivadar európai pozícióját igyekszik rekonstruálni: „Vajon mi történt volna, ha ezek a festők {Rippl-Rónai József és Szinyei Merse Pál}, miután visszatértek Magyarországra, megőrzik korábbi elevenségüket, képesek a kor mindmegannyi kihívására válaszoló művészetet létrehozni – s ráadásul a magányos Csontváryt is vállukra emelik? Akkor – s most hadd essek túlzásba! – Csontváryt ma Európa szerte Henri Rousseau-val együtt említenék, vagy akár nála is nagyobbnak tartanák.” (293.) Másutt a magyar irodalom németországi recepciójának az apropóján a fiatal Márai sorsában látja ugyanezt a potenciált, aki az anarchikus látásmód helyett instant jelleggel klasszicizálta prózaművészetét, és egész alkotói figuráját. Ezekben a spekulációkban a magyar közeg egyszerre jelenti a provinciális rögvilágot, és a lehetőségeknek a megvalósulatlan tárházát, amelyben benne maradt megannyi innováció, avagy csakis kerülő úton, késleltetve jutott el a kívánt helyre. De melyik ez a kívánt hely? A korszerűség hagyománya, a progresszió paradigmája, talán így lehetne ezt körülírni. Fenti példában Márai, ahelyett, hogy Genet vagy Céline irányába ment volna tovább, visszavett ifjúkori lendületéből, megteremtve a maga fontolva haladó ars poeticáját. Végül Nádas Péternek sikerült megteremteni az addig hiányzó hagyományt. Ezt Nádas és Esterházy, a másik írásművészetét méltatva, úgy szokta megfogalmazni tízévenként, hogy a másik révén lett nagykorú a magyar irodalom.

Az integráció műveletéhez elengedhetetlen, hogy a határokat, amelyeket fel akar számolni, először is markánsan jelezze. Ezt nevezi Karácsony Sándor fogalmával: „magyar észjárásnak”: „érzékenység, látásmód, ritmusérzék, gondolkodásmód, a mellérendelés iránti fogékonyság, stb. stb.” (319.) Ezen a szöveghelyen John Keats verseinek magyarítása kapcsán veti fel a nyelvek közötti különbség mélyebb következményeit. A tanulmány („Jól hajóztam, mégis zátonyra futottam”) Keats, Shelley, Blake és Kleist műveinek magyarra fordítása során típushibákat, típusjelenségeket vesz górcső alá. A szövegben megcsillan az eredetileg anglista Földényi tudása és érzékeny elemző készsége, majd a tanulmány végén szót kér a germanista is, és a Kohlhaas Mihály néhány messzire vezető fordítási problémája. A fordítás elmélete és praxisa a kultúrák megértésének, és önmagunk megértésének is a segédeszköze Földényi esszéiben, ezért is van kitüntetett jelentősége. Az elmúlt hónapokban a kortárs magyar esszéirodalom több nézőpontból is interpretálta a műfordítás esztétikáját. Gergely Ágnes lebilincselő kötete a Tigrisláz, valóságos fordításelméleti mesterkurzus, amelyben a megannyi titkot magába rejtő, és legtöbb fejtörést okozó (angol nyelvű) verseket sorról-sorra, képről-képre elemzi és fordítja végig. Schein Gábor közelmúltban publikált tanulmányaiban a fordítás gyakorlati oldala (nála az eminens szövegek a német líra nagy teljesítményei első sorban) mellett felvetődik a tolmácsolás kultúratudományi dimenziója is, és a legnagyobb magyar műfordítási paradigmákat (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc) veti össze az idegen és a saját dialektikájában. Földényi írásai ehhez az irányhoz és vizsgálódáshoz köthetők.



Tovább játszva az integráció fogalmával, Földényi esszéit nevezhetjük diplomatikus esszéknek is, Földényit pedig olyan diplomatának, akinek legitim a mandátuma, és egyszer-egyszer a mentelmi jogáról is lemond. A mandátumát egyfelől rendkívüli olvasottsága, tájékozottsága biztosítja, otthonossága az európai kulturális térben, valamint az angol és a német nyelvben (e nyelvekből fordít is: Kleistet és Woody Allent egyaránt); másfelől az a szándéka, hogy az ismereteket, tapasztalatokat, a lesüllyedt kultúrjavakat (versunkenes Kulturgut) a közös felszínre hozza, és megossza minél több olvasóval. A mentelmi jogról való lemondás megrázó példája a Halász Péter koporsójánál című rövidebb írás. Azon a bizonyos és felejthetetlen február 6.-ikán Földényi ekképpen zárta gyászbeszédét: „Nem bízza a halálra a döntést; maga lép a helyette. Olyan radikálisan, amilyenre a mi kultúránkban kevesen képesek. És ezt látva engem is rábírt valamire; hogy itt a koporsóban látva őt most ne rettegjek a haláltól, hanem ellenkezőleg: átkozzam az életet.” (269.) A vakoknak szóló előadásában pedig ezt állítja kendőzetlenül: „A vakság és a látás hiánya kapcsán ma, a huszadik század végén érzek ebben egy olyan felhangot, amely sérti a fülemet. A vakok kiválasztottságát illető tanítás ugyanis azt sugallja, mintha a vakok és a látók világa között létezne szabad átjárás. Valójában azonban negatív tapasztalatok léteznek csupán. Tudom ugyan, mi hiányzik a vakoknak, de arról fogalmam sincs (és nem is lehet), hogy mi az, amivel csak ők rendelkeznek. És ők is tudják, mi az, amit mi, látók, soha nem leszünk képesek átélni – miközben a látás adományáról örökre le kell mondaniuk. És ez egy olyan szakadék, amelyet áthidalhatatlannak vélek.” (127-128.) Azért is idéztem hosszabban ezt a részletet, mert a kötetre amúgy jellemző humanista Bildung-eszmény, itt szembenéz saját vakságával (hogyha megengedhető ez a metafora-pár ebben a kontextusban.)

Szembesül és szembesít az áthidalhatatlanság tapasztalatával, és ezzel jut el az igazi dialógusig. Ez a felvetés, vagy az, ahogyan a halál patológiáját boncolja Kleist és szerelme életének utolsó (halálának pedig legelső) napján; vagy, ahogyan visszavezeti Keats lírájában a halál evidenciáját annak eredeti értelmezési tartományába, szemben a halál mindenek feletti esztétizálásával, ami a magyar fordítói hagyomány visszatérő jellegzetessége az angol romantikusoknál: „a magyar fordítók, hogy leplezzék a halál hálóját, inkább a szavak hálóját borítják a halálra, s ártalmatlan, semmire nem kötelező témává szelídítik azt.” (319.) Például a „must die” szintagmát a magyar fordítók képtelenek szó szerint venni: „légy halálra kész”, „mert halni vész”, „egy nap az élet”. Ezek sorrendben Radnóti Miklós, Tóth Árpád és Eörsi István változatai ugyanarra, hogy „must die”. Fenti költők ráadásul mindannyian poézisük középpontjában foglalkozott a halállal: Tóth eltünedező alkata, Radnóti sorskálváriája, Eörsi makacs és bátor radikalizmusa (a kivételes betegség-esszéje éppen a halál üres szépítésének honi tradíciójával pöröl). A sort az a Babits zárja, aki ugyan leírta nagy versében (Ősz és tavasz között), hogy: „meg kell halni”, azonban, amikor Shelleyt fordít, akkor elcsipkézi a lényeget.

Európa belső hídjai, valamint a vakok és a látók közötti áthidalhatatlan különbség – Földényi 33 esszéjének talán ez a leglátványosabb íve, amelyet a kötet címe is magában rejt. A címadó tanulmány ugyanis Goya Az ész álma szörnyeket szül című festményét elemzi. Egyik oldalon az ész, a másik oldalon a szörnyek. Más fogalmakkal a racionális és az irracionális. Ahogyan Sándor Iván írta lényeglátóan Földényi esszéisztikájáról: „megérzi, hogy magába kell engedni a felfoghatatlant, nem szabad visszariadni annak az idegenségétől, a káoszba való alámerülés az ára annak, hogy próbáljuk átvezetni rajta önmagunkat.”  Az ész álma olvasható úgyis, mint Földényi F. László eddigi jelentős műveinek a keresztmetszete. Megtalálható benne a Kleist-kötet (A szavak hálójában) filológiai esztétikája, a nagysikerű Melankólia alaptémája (a melankólia, mint téma és kivitelezés) és kulturális narratívája, A festészet éjszakai oldalára jellemző széles művészettörténeti panoráma, valamint napjaink Európájának (külön fókuszálva a német ügyekre, és Közép-Európára, a Mitteleuropa régiójára) egyszerre objektív és szubjektív feltérképezése.

All you can read. Érdemes szépen beosztani.