hirdetés

(7) (30) (40) (50) – Auschwitz-tekercs a bádogdobozból

Zalmen Gradowski: Auschwitz-tekercs – A pokol szívében. Múlt és Jövő, 2016.

2017. február 9.

Ez a tanú szól hozzánk – a szavain keresztül, hiszen őt magát szintén elpusztították –, írása ekként válik a huszadik, huszonegyedik századi ember új evangéliumává, auschwitzi evangéliummá... –  Marczisovszky Anna írása az Auschwitz-tekercs – A pokol szívében című kötetről.

hirdetés

2017. január 30-án a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) közzétette az auschwitzi megsemmisítő tábor mintegy nyolc és fél ezer őrének szinte teljes listáját, amely az első ilyen adatbázis a világon. Néhány nappal korábban, a tábor felszabadításának január 27-i emléknapján jelentette meg a Múlt és Jövő kiadó az Auschwitz evangéliumai sorozat harmadik darabjaként Zalmen Gradowski Auschwitz-tekercs – A pokol szívében című könyvét. E két esemény nem csupán azt jelzi, a holokauszt „hosszú, sötét árnyéka" mind a mai napig elér. Gradowski könyve – amely a magyar olvasók számára azért is fontos lehet, mert más sonderkommandós írások mellett a Saul fia egyik forrásaként szolgált – Primo Levi terminusával a „szürke zónába" kényszerült foglyok egyik megrendítő megnyilvánulása, azoké a tragikus sorsú zsidó foglyoké, akiket az áldozatok gázkamrákba segítésével, majd a holttestek eltakarításával és elégetésével a megsemmisítő gépezettel való együttműködésre kényszerítettek. Olyan szöveg, amely a megsemmisítés ellenében a megsemmisítés folyamatáról tanúskodik, és amely – szerzőjével ellentétben – túlélte azt.

A lengyel Zalmen Gradowskit Auschwitzba érkezése és családtagjainak szinte azonnali elgázosítása után néhány nappal, 1942 decemberében a Sonderkommandóba válogatták, amelynek tagjaként huszonhárom hónappal később, 1944 októberében, harmincnégy évesen a „sonderesek" felkelésekor halt meg. Mivel pontosan tudatában volt a rájuk váró sorsnak, jiddis nyelvű írásait az emberi hamvak közé rejtette, amelyek közül csak kettőt sikerült megtalálni – írja nagyon alapos kísérőtanulmányában Hunyadi Zsombor, a könyv fordítója –, hogy majd a hetvenes években egymástól függetlenül jelenjenek meg. A kéziratot elsőként egy lengyel zsidó történész, Ber Mark publikálta, aki halála előtt (1966) a haláltáborok világával foglalkozó, az Auschwitz-tekercs című tanulmánykötetén dolgozott, ahonnan a kötet magyar címét kölcsönözték. A szövegek értékét másfelől Chaim Wolnerman (szintén egykori munkatábori fogoly) ismerte fel, aki 1945 után szülővárosába, Oświęcimbe (Auschwitz) visszatérve egy lengyel férfitől vásárolta meg azt a bádogdobozt, amelyben a megsárgult, megroncsolódott jegyzetfüzetet, papírlapokat találta. Az elválás című írása előszavában Gradowski a héber betűk számértékeibe rejtette nevét (hiszen már az írással is az életével játszott), ami alapján Wolnerman beazonosította a szerzőséget: (7) (30) (40) (50) − (3) (200) (1) (4) (1) (6,6) (60) (100) (10), vagyis ZLMN GRADOWSKI.

Wolnerman a dobozba rejtett szöveget 1947-ben magával vitte Palesztinába – éppen abban az évben, amikor az évszázadokon keresztül agyagkorsókban őrzött kumráni tekercsekre egy beduin pásztor véletlenül rábukkant. Véletlen egybeesés, mégis, az „auschwitzi evangélium" sorozatcím több síkon is értelmezhető: Gradowski metaforikus, poétikai eszköztárat mozgósító nyelven (gyakoriak a gondolatritmusok), afféle irodalmi krónikásként fogalmazza meg az emberiség történetének legsötétebb pillanatait, amelyek Jean Cayrol író, költő, szintén egykori koncentrációs tábori fogoly szerint már egy „új, emberietlen színjáték" létezését jelzik, és amelyeknek a körülményeit az elkövetők mindenáron – a megsemmisítésre ítéltekkel egyetemben – a megsemmisítés részévé akartak tenni. Gradowski írásai mégis fennmaradtak, akár az elpusztítottak fogai, amelyeket, miként a reménybeli megtalálóhoz címzett levelében írja, „a Kommando tagjai szórt[a]k szét az egész területen azért, hogy tárgyi nyoma maradjon a meggyilkolt emberek millióinak" (40. o.). E szövegek szintén tárgyi nyomok, megrongálódottságuk, hiányosságuk, helyenkénti olvashatatlanságuk tanúskodnak a pusztulásról, így a már-már a szöveg részét képező, szögletes zárójelekkel és három ponttal [...] elválasztott szavak mint a hamuban felbukkanó fogak tanúskodik a hiányzó egészről.

A „működésbe hozott pusztítás mechanizmusa maga örök" (11. o.), írja Hunyadi a zsidók megsemmisítéséről, itt azonban a szöveg „a működésbe hozott pusztítás mechanizmusa maga" – evangélium Auschwitzról, Auschwitzból. Jean-François Lyotard a Le différend-ban (ʻvéleményeltérés, viszály') arról a látszólag feloldhatatlan paradoxonról ír, hogy a gázkamrák létezésének egyetlen valódi tanúja a gázkamrák áldozata, a halott áldozat. Primo Levi írásai alapján Giorgio Agamben is a tanúságtétel „valódi" alanyát vizsgálja, a „muzulmánt", aki látta a „látás" és a „tudás" lehetetlenségét, a végső megsemmisülést – és aki nem tud beszélni. A „botrány" szavai Gradowski előkerült jegyzeteinek köszönhetően itt most a gázkamrák mélyéről szólnak hozzánk, jelentésük, miként a jelenlétük is, éppen ezért végtelenül megrázó. Ebben az esetben nem a „befogadó képzelet" révén válik a holokauszt etikai kultúránk részévé, ahogy Kertész írja. Az eseménnyel egy időben keletkezett krónikát olvasunk, egy nép megsemmisítésének elsőrendű tanúja tollából, akit a megsemmisítés folyamatának részesévé kényszerítettek, és aki a barakkok sötétjében, élete kockáztatásával fogta kézbe tollát. Ez a tanú szól hozzánk – a szavain keresztül, hiszen őt magát szintén elpusztították –, írása ekként válik a huszadik, huszonegyedik századi ember új evangéliumává, auschwitzi evangéliummá, legalábbis a sorozatcím szerint. Mintha Auschwitz elbeszéléséhez a nagy európai szenvedéstörténet nyelvéhez kellene nyúlni.

De nemcsak a Szentírás, a szöveg szintjén az európai kultúrtörténet is megidéződik (amint Hunyadi tanulmányának címe is a szögletes zárójellel játszva – amely a Gradowski-szöveg egyik legfontosabb stiláris eszközének bizonyul –, Faludyt idézi: Pokolbéli [...] napjaim). Ebbe a cayroli értelemben vett „új, emberietlen színjátékba" Gradowski, mint ő maga írja, a „pokol kapujának őrzőjeként" invitálja olvasóját („Gyere, barátom, leereszkedünk a lágerbe, ahol én, családom és zsidók tízezrei éltek egy rövid ideig" 45. o.), és a tábor Vergiliusaként vezeti végig a megsemmisítés stációin, a bevagonírozástól kezdve a vonatúton, a megérkezésen és a szelektáláson át az elgázosítás előtti meztelenre vetkőztetés újabb drámai pillanatáig, hogy végül a holttestek eltakarításának és elégetésének részletes bemutatását adja.

A magyar változat a szöveg első publikálói által szerkesztett kronologikus sorrendet veszi át, ezalól a már említett, a kötet elején közölt A levél a kivétel. Az Auschwitz-tekercs a Grodno melletti kiełbasini lágerből Auschwitzba deportált transzport történetét beszéli el, többek között azt a vonatutat is, amelynek egyik traumatikus, visszatérő mozzanata a Claude Lanzmann-féle Soából ismert, nehezen felejthető, a nyak előtt keresztbe húzott kézmozdulat, amellyel a lengyel parasztok a vonatokba zárt zsidóknak jelezték, hogy halál vár rájuk: „Most két fiatal keresztény fiú áll ott, a vonat ablaknyílásai felé néznek, és kezüket keresztülhúzzák a nyakukon. Remegés fogja el azokat, akik látták ezt az epizódot, akik látták a jelet. Némán lerázzák magukról, akár egy rémlátomást" (57. o.). Míg a Soában e felidézett mozdulat, az egyik vasutas akaratlan gesztusa, a mozdulat nem szándékos reenactmentje által volt hátborzongató, itt épp a jelenet jelenidejűsége, a filmbeli megidézett valóság jelene teszi azzá.

A második szöveg, A pokol szívében három nagyobb részre bontható, amelyben az első, az Egy holdfényes éjszaka a hold közönye ellen intézett, ahogy Hunyadi jellemzi, „szentimentális vádbeszéd". A második a cseh családi láger felszámolása és a családok elgázosítása (A cseh transzport), míg az utolsó, Az elválás – amellyel a könyv is zárul – az immár egyetlen organizmusként létező Sonderkommando mintegy felének (kétszáz tagjának), tehát saját testrészének kiszakítása és megsemmisítése – amellyel a túlélés minden további reménye is megsemmisül.
Gradowski egyszerre külső és belső narrátora a történetnek. A szöveg dinamikáját mindvégig az időbeli viszonyítási pontok kettőssége, az egymásnak feszülő idősíkok adják, a narrátor külső szemlélőként végig explicite szólítja meg jövőbeli olvasóját, akihez a megsemmisítés jelenéből, „belülről" beszél, ám az olvasás feltétele kizárólag az utólagos nézőpont, amelyet a narrátor pusztulása és/vagy a háború vége tesz lehetővé. A metaforikus nyelvhasználat és az irodalmi jelleg miatt azonban megfeledkezhetünk erről, és olvasóként időnként olyan érzésünk támadhat, mintha egy túlélő sorait olvasnánk. És míg Gradowski letisztult, esztétizált nyelven teszi láthatóvá a külvilág elől elrejteni szánt megsemmisítés legnyersebb, legbrutálisabb pillanatait, írása legmegrázóbb részei éppen azok a sorok, amikor ez a pusztulás nem egy stilizált nyelvi eszköz révén materializálódik, hanem amikor maga szöveg, a bádogdobozba zárt, megrongálódott és olvashatatlan írás mint matéria válik a pusztulás hordozójává. Például a vonatút leírásánál: „[Egy másik vonat halad el − tart...] most katonákkal teli [vagonokkal] közeledik felénk. A vonat [...] megáll: ki kell [...] egy küzdelem azért, hogy [...] fogadásunkra [...]ban [...], amely sok [...] szállít felénk fordul. [...] megállnak [...], ahol az állomás van, ahonnan elindulnak. Ők [a hatalmas nép], amely ma [újra] [...]ba megy, hogy második legnagyobb ellenségével harcoljon, [...] a kelet hatalmas népével" (64. o.). A szerzői szándéknak megfelelő rontott nyelv poétikája helyett jelen esetben valódi szövegroncs(olódás)ról van szó, a hiány és a helyrehozhatatlan pusztítás jeleként.

Hunyadi Zsombor alapos kísérőtanulmányban veszi sorra nemcsak a kötet szerkezeti felépítését, a szöveg megtalálásának, illetve a szövegkiadásnak a körülményeit, de olyan jellegzetességekre is kitér, mint a Sonderkommando-tanúságtételek fogadtatása vagy Gradowski írásai a jiddis irodalmi tradíció tükrében (az események epizódszerű megformázása és a nők középpontba helyezése szempontjából például). Sőt az eddigi megjelenésekkel ellentétben Hunyadi kifejezetten hangsúlyos szerepet szán a Gradowski által valóban mindvégig remélt és emlegetett zsidó bosszú vágyának, amelyet fogadtatásakor a tanulmány szerzője szerint megpróbáltak háttérbe szorítani, „mely nem egyedi jelenség a háborút követő áldozatiság bemutatásában, illetve a háború utáni memoárirodalomban" (29. o.).

Szintén ritkán emlegetett, éppen ezért megindító momentum a gázkamrák előtt az öltözőkbe terelt fiatal, meztelen női testek kapcsán a halál előtti utolsó pillanatban a vágy, a női vágy megjelenítése. És mivel az elbeszélő az elpusztítandók oldalán áll (saját megsemmisítése csak haladékot nyert, felmentést nem), empátiája, elfogódottsága és tehetetlensége megakadályozza, hogy elbeszélése a perverz voyeurizmus csapdájába essen. E soroknál érződik a legfájdalmasabban, hogy mindezt valaki valóban végignézte, valóban ott helyben vetette papírra, hogy nem sokkal később őt magát is valóban elpusztítsák. És ez az a nézőpont, amely lehetővé teszi annak a végtelenül plasztikus leírását, hogy pontosan mi történik a gázkamrákban pár pillanattal később ezekkel a szép női testekkel, amelyeket aztán nekik, „sondereseknek" kell kivinniük, és hogyan égnek – égetik el őket – a krematóriumokban.

Azok a kimeredő tekintetek, amelyek a Saul fiában szótlanul nézik végig e látványt – itt, e naturalisztikus leírás szintjén szavakat kapnak. Ott szó nélkül nézzük azokat, akik szó nélkül néznek. Itt szavakat olvasunk. Szavakat, az égő emberi testről. Egyiktől sem lehet szabadulni.

Zalmen Gradowski: Auschwitz-tekercs – A pokol szívében. Múlt és Jövő, Budapest, 2017. 164 oldal, Hunyadi Zsombor (ford.)



 

Marczisovszky Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.