(a pópa)

          Falusi gyerek volt Ionuţ, sokan voltak testvérek, ahogy ez már lenni szokott, és ő volt a legkisebb. Az apja már vénembernek számított a faluban, amikor ő valahogy mégis megfogant, bátyjai, nővére mind tizenöt év fölött voltak, a három legidősebbnek már családja volt. Ivott is az apja, hogyne ivott volna szegény, abban a nyomorult világban, kilenc gyerekkel a nyakán, meg is halt nem sokkal az után, hogy Ionuţ megszületett. Szegény anyja, nem volt mit tennie, mikor hétéves lett a fiú, elvitte a közeli kolostorba, Irimie atyához. Szép szál embernek számított Irimie atya, s azt is tudta, hogyan kell viselkednie, ha ezekben a nehéz időkben a kolostorát fönn akarja tartani, netán még azt is szeretné, hogy virágozzék az Úr dicsőségére. Az elvtársaknak bőséges lakomákat rendezett, csak ő tudja, honnan teremtette elő a hozzávalókat, amikor az egész ország jóformán éhezett. A lelkiismerete is nyugodt volt, hiszen az ellágyult elvtársak nem győzték áldani Szeplőtelen Szűzanyácskánkat. És így, bár szigorúan tiltott volt gyerekeket a kolostorhoz venni, senki nem emelt szót Irimie ellen. Takarítottak, vizet hordtak, krumplit hámoztak, megszolgálták a kis bitangok, hogy eltartja őket az Úristen szent temploma. Ionuţ is itt nőtt fel, anyja és testvérei nagy ünnepekkor ugyan eljöttek istentiszteletre, olyankor neki is hoztak egy kis batyuban otthoni pogácsát, de az év többi napján nem látta őket. Nem hiányoztak, Irimie atyára úgy tekintett, mintha az apja lenne, félte és tisztelte. Szerette volna, ha észreveszi őt, de erre várnia kellett, míg tizenharmadik évét betölti. Jóeszű gyerek volt, könnyen tanult. Ő is szeminarista akart lenni. Látta, ez csak kevés gyereknek jut osztályrészéül, azoknak, akiket erre Irimie atya kitüntet. Ionuţ leste Irimie atya minden mozdulatát. Irimie tudta, hogy ezekben a nehéz időkben az Úristen sem várja tőle, hogy mindenről lemondjon: szerette a fiatal fiúkat, Ionuţnak sem volt hát nehéz megkedveltetnie magát. Így lett Ionuţból pópa. Azóta Irimiét az Úr magához szólította, békés öregségben, élettel betelten távozott, s még megadatott látnia a civilizáció minden vívmányával fölszerelt kolostorkomplexumot, amivé kis kolostora ´89 után fejlődött, a Soros Alapítvány támogatásának hála.

[...]

          (anyám fekete szeme)

          Dani jól ismerte anyja kitöréseit, és már tudta kezelni, egyebet sem tudott, mint ezeket a kitöréseket kezelni. De nem érzett semmit. Mondta, amit mondania kellett. Tulajdonképpen szinte mindegy is volt, mit mond ilyenkor, csak át kellett ölelnie az asszonyt. Az elején kicsit tiltakozott, kicsit szabadkozott, végül megadóan hüppögött Dani vállán, Dani meg simogatta a hátát, és duruzsolt a fülébe. Amikor először láttam így őket, azt hittem, ennél jobbak egymáshoz emberek nem is lehetnek. Később tudtam meg, hogy jaj, nem, itt egy határt nem ismerő önzés és egy védekezésben kiszáradt lélek tehetetlen egymásra utaltságát látom. Mikor kisfiú voltam, sokáig ugyanez ment anyám és apám között, két téma volt: a nők és az ital, apám átölelte anyámat, simogatta, csókolgatta, s mondta, hogy semmi nem számít neki, csak az anyám fekete szeme, de anyám nem enyhült meg, csak mondta, mondta, aztán hisztérikusan ütni kezdte apámat, persze apám hamar lefogta, az asztalnak vagy a falnak lökte, vagy az ágyra vetette, és belément, ott rángatózott, utána néhány napig béke volt, aztán újra kezdődött. Jó lett volna nem látni őket, de láttam. És Dani egyre inkább gyűlölte apját, és nem értette anyját, és egyre inkább gyűlölte anyját, és sajnálta apját, és amikor már csak ritkán jött haza az apa, és már nem volt képes a jeleneteket így megoldani, mert szegény már csak ütni volt képes, akkor az anyja Danival kezdte el, és Dani rettegett, hogy ő is egyszer belémegy. Minden erejével azon volt, hogy ilyenkor ne legyen, mintha meghalt volna, csak a teste van ott, meg a szája beszél. Aztán hallott a pópáról, hát elment hozzá, de nem sok értelme volt, a süket öreget semmi nem érdekelte, csak a pénz, na igen, a böjt, ha kibírja egyáltalán.