Egy alkotó akkor időszerű, ha beszélnek róla, ha olvassák, ha hivatkoznak rá, vagyis ha a műve valamilyen módon hat. És noha az úgynevezett elsüllyedt szerzőkről számos kritikus, irodalomtörténész (köztük magam is) próbálja olykor bebizonyítani, hogy bukása, elfelejtettsége érdemtelen, e sorok szerzője többek között a saját példáján tapasztalhatta, hogy semmiféle teoretikus tüsténkedés nem segíthet azon, ha egy életmű kisugárzása megszűnik vagy elhanyagolható mértékűvé csökken. Nem mintha Szentkuthy valaha is, bármilyen értelemben népszerű szerző lett volna; ő amolyan globális, nemzetek fölötti vagy –melletti irodalmat művelt; legkivált nem a hazai, hanem az általános értelemben vett európai kultúra és műveltség volt a múzsája, és nálunk ez mindig is valami túlfeszített kozmopolitizmusnak számított (nem ideológiai vagy politikai értelemben gondolom, bár talán gondolhatnám úgy is, hiszen volt idő, amikor ezt így gondolták). Ilyen jellegű alkotástól nem várható el széleskörű hatás, és ezért ha elszigetelt kuriozitás marad, abban nincs semmi meglepő vagy gáncsolható. Nagyobb gond azonban, hogy Szentkuthy a jelek szerint ma már azzal a maroknyi hívővel sem rendelkezik (noha a harmincas években talán rendelkezett, erről többek közt Vas István számolt be), amelyre Eliot szerint minden költőnek számítani kell, legyen mégoly ultramodern vagy nehezen értelmezhető. Mintha mára ez a kis tábor is minimálisra csökkent volna. Ez erősen aggasztó, pláne, ha meggondoljuk, hogy nem költőről, hanem prózistáról van szó, akinek műve az idők során általában nem nehezebben, hanem éppenséggel könnyebben, kevesebb cigányútra tévedt esztétikai falat nélkül válik emészthetővé. Megszűnnek, vagy elhalványulnak ugyanis azok a divatok, amelyek a keletkezése idején körülvették az életművet; a napi érdekű reáliák ereje csökken, a korszellem nem közvetlenül átélhető, hanem már csak kézikönyvekből – vagy éppenséggel az irodalomból! – visszakereshető. Így aztán csupán „maga a mű” marad, ami persze illúzió többnyire – hiszen „maga a mű” is valamilyen fokon tartalmazza a saját korát –, de mégis másféle olvasói magatartást hív elő, mint a kortársakét.

Ekkor persze felvethető a kérdés, hogy kortárs volt-e valaha is Szentkuthy? Kortárs a maga korában és kortárs a mi korunkban. Ennek taglalásakor derül ki, mennyire abszurd ama vélekedés, amely valamiféle párhuzamot vél látni az ő és a Joyce művészete között. Az ír mester ízig-vérig kora gyermeke volt, és nemcsak a még nagyjából realistának nevezhető Dubliners, hanem természetesen az Ulysses vagy a Work in Progress lapjain is egyre-másra bukkannak elő a korhoz elválaszthatatlanul kötődő reáliák, az akkori ír (Joyce nagy hazafi is volt!) és európai történelem tényei, alakjai, szóval mindez, ami miatt egy nagy regényt enciklopédikusnak szoktunk érezni.

Szentkuthy ettől távol állt. És noha ő is enciklopédikusnak vélte, vagy szánta, vagy tervezte, vagy akarta, vagy szándékolta regényeit, itt a műveltségi anyag tölti ki a reáliák üresen maradt helyét, mégpedig a korokon átívelő, azaz nem helyhez és szisztematikus időhöz kötött szellemi matéria, amely aztán a regény szövegét megalkotó szerző, vagy narrátor (nevezze bárki úgy, ahogy neki tetszik), egy bizonyosfajta „Szentkuthy Miklós” kezében és agyában kel életre, és az ő, éppen aktuális szemszögén át válik elevenné, „maivá”. Vagy legalább is ez a feltehető ambíciója. Amit pusztán az is igazolhat, hogy ez a „Szentkuthy” a regényeiben folyton kibeszél az olvasóhoz, szokatlanul erős szerzői jelenléte ugyancsak ismeretlen és furcsa jelenség lehetett Magyarországon, a harmincas években, azaz pályakezdésekor.

Szentkuthy szinte csak „történelmi regényeket” írt, (amennyiben azok egyik jellemzője, hogy a szerző korától eléggé messze eső időben játszódnak és többek közt a történelem vagy a művészettörténet valóságos alakjait léptetik fel), de azoknak egy különös, voltaképpen általa felfedezett válfaját, amelyben a históriai anyag is fiktívvé válik, pontosabban kilép a medréből, és minden további nélkül – vagyis a narrátor nézőpontján át – beleömlik az író jelenkorába; ugyanakkor a jelenkor is visszaáramlik a történelmi, már lezárt és különféle dokumentumokban megörökített vagy ránk hagyományozott időbe, eseményhalmazba. Ez látszólag megszünteti a történeti értelemben vett időt. De másrészt aligha állítható ép ésszel, hogy az idézőjeles vagy anélküli Szentkuthy tökéletesen bezárta fülét és szemét kora jelenségei előtt; a most hagyatékból előkerült töredékes, a közreadó és a kiváló utószót író Tompa Mária szerint 1946-47-ben keletkezett regény egy passzusa  nagyon is ellene szól ennek: „Állat öl, ember öl, mindenki öl. Az ölésért. Minek ehhez címer, meg haza, meg vallás, meg társadalom, meg szegény, meg gazdag, meg korona, meg szentföld – ölsz, mert ölésre születtél. A jövőért? Eszméért? (...) Elérte egy háború a célját? És ha elérte volna – bizonyára még állatibb és hülyébb dolgok sültek volna ki, minthogy céltalanságba fulladt.” Aligha gondolható, hogy ezt a XIII. Apolló maszkájában előadott passzust ne befolyásolta volna a nemrég véget ér 2. világháború. De végeredményben is nem lényeges, mert Szentkuthy azonnal kijelenti, hogy: „A történelem: haláltánc. A történelem vurstli.” Továbbá orfeum. Talán ez volt Szentkuthy művészetének és történetfilozófiájának az alapérzülete, melyet számos prózai művében igyekezett demonstrálni. Ilyen értelemben mindegy, hol kezdjük az olvasást (úgy értem nemcsak az megy egyre, hogy melyik regényével, de talán az is, hogy az illető mű melyik oldalán...), ugyanoda jutunk.

Így történik a most publikált kötetben is, amely ugyan töredékben maradt, de aligha hagy hiányérzetet az olvasóban – magam legalább is nem zokogtam a hiányzó befejezés után. Bármikor elkezdhető, bármelyik lapon, és bármikor abbahagyható, bármelyik oldalon.

Mert Szentkuthy mintha nem bekezdéseket, vagy mondatokat, hanem szavakat írna egymás után, és ezek olyan hatalmas árnyékot vetnek, hogy elfedik nemhogy az egésznek, vagy netán egy jelenetnek, hanem olykor magának a mondatnak az értelmét vagy jelentését is. Voltaképpen valami soha ki nem rakható puzzle keletkezik ekként, mert a végső kép még feltehetően a szerző tudatában sem él, pontosabban az írás során állandóan módosítja azt; megszűnik a folyamatosság az olvasásban, és a – régi szóval élve – befogadó tökéletesen tanácstalanul bolyong ebben a teljességig telezsúfolt, másik értelemben azonban tökéletesen üres szó-múzeumban, szó-raktárban. Ekkor mintegy emlékezet nélkülivé válik az olvasó, hiszen nemhogy a könyv elejét, vagy a cselekmény (mert minden látszattal szemben, igenis van cselekmény ebben a Szentkuthy regényben, miként a többiben is) egyes mozzanatát, de még az előző mondatot is alig képes visszaidézni. Az író a felsorolás megszállottja, amolyan seregszámlagyártó, de a klasszikus eposzban még funkcionális elem itt önállósodik, olyan eposz lesz ez, amelyben a seregszámla és -szemle áll minden helyett. Hogy a történelmi tények nem stimmelnek, az mellékes, hiszen a szerző soha nem állította, hogy stimmelni fognak. A legfőbb aggályom talán az, hogy Szentkuthy minden látszólagos változatossága, szóömlése, jelzőkavalkádja, hasonlaterdeje ellenére nagyon is egyhúrú, egyhangú szerző. Szinte előre bemondható, mikor jön az a bizonyos kilépés az anyagból, és mikor kezd „Szentkuthy” valamiféle esszéisztikus kommentár-áriába, amely vége többnyire az, hogy mindenki hülye és az összes eddigi történész, filozófus stb. elmehet a búsba. Milyen üdítő lenne, ha ez tényleg szellemesen lenne előadva! Ha élvezettel követhetnénk az okvetetlenkedő és olykor önmagát is örömmel (persze van ebben nagy adag öntetszelgés is, de sebaj) kifigurázó narrátor bohócos belepofázásait. De az egész némi (nem sok) idő múltán abszolút mechanikussá válik, és majdnem éppoly fád, mint a rossz realizmus, amelyről „Szentkuthy” kijelenti, hogy „unalmas”. A folytonos, egy ideig élő koloratúra-ária igen gyorsan alakul át valamiféle éneklő gépezet torkából előtörő tagolatlan hanghatásokká. Nem tudom, Szentkuthy látta-e vajon Fellini Casanova-filmjét, amelyben a látszólag nagy erotománról kiderül, hogy igazán ízesen és gyengéd odaadással csak egy felhúzható babával tudott szerelmeskedni.

(Magvető, 2009, 240 oldal, 2690 Ft)