Jevgenyia Ivanova (Evgenia Ivanova) a bulgáriai Glasznoszty és Peresztrojka Klub egyik alapítója. Az Állambiztonsági Hivatal többször őrizetbe vette. 1991-ben határolódott el a politikától. 1976-ban színháztudományi szakon végzett a Krasztju Szarafov Színművészeti Főiskolán. 1980-ban védte meg doktori értekezését művészetszociológiából. 2008-ban elnyerte a kultúrtudományok doktora címet.
Tudományos munkatársként dolgozott a Kulturológiai Intézetben és a Néprajzi Intézetben, az Izbor (’Választás’) című folyóirat és annak Iztok-Iztok (’Kelet-Kelet’) című nemzetközi mellékletének kiadója és szerkesztője volt. 1996 óta a Kelet-európai Humanisztikai Intézet vezetőségének elnöke, 2001 óta pedig az Új Bolgár Egyetem Politikatudományi Intézetének docense.
2008-ban ő nyerte meg a Vik pályázatát az év regényére. A Foto Sztojanovics Evgenia Ivanova első regénye.
 

Végigkövetné azokat a pillanatokat alkotói életútjából, amelyek elvezették a történelmi regényig?

Jevgenyia Ivanova: A történelmi regény megírásához, bár a Foto Sztojanovics se nem történelmi, se nem regény a szó klasszikus értelmében, nem annyira a két mai tematikájú elbeszélés- és novelláskötetemben tett szépirodalmi kísérleteim vezettek el, hanem a bolgár és a balkáni történelemben folytatott tudományos kutatásaim. Akkoriban, amikor a regényt írtam (a 20. század nyolcvanas éveiben – a szerk.), erősen foglalkoztatott a modernitás korának kezdetén élt művelt bolgárok önérzetének problémája: a gazdag és tenni tudó emberek erőteljesen kifejezett önérzetének a nemzeti alávetettségből fakadó komplexussal alkotott együttese.

Vera Mutafcsieva egyszer azt mondta, hogy a regényeiben olyan téziseket fejt ki, amelyeket nem lehet bebizonyítani tudományos eszközökkel, de nagyon valószínűek. Ön miért fordult a történelmi regényhez – a fogalom minden feltételességével együtt?

Jevgenyia Ivanova: Pont fordított okok miatt. A történelmi klisék állandó demitologizálása fárasztó dolog. Ezt művelem szinte állandóan a tudományos munkáimban. Kedvem támadt egy kicsit elmitologizálni, egy kicsit írni. Mi lehetne megfelelőbb forma erre a regénynél?

A Foto Sztojanovicsban a történelem több aspektusból is megjelenik: a kortárs és a szemtanú szemszögéből (a naplón keresztül), a múlt szemszögéből, mint családi emlék (a nagymamáé és az unokáé) és a történészéből is. A források különböző fajtái fonódnak össze – írásosak és vizuálisak. Ezek az aspektusok együtt élnek. Mi pedig mintha úgy lennénk nevelve, hogy egyetlen igazságot keressünk: lehetséges-e hogy az ember felnőjön ahhoz a helyzethez, hogy egyenjogúnak fogadja el a többféle értelmezést?

Jevgenyia Ivanova: Ha ráveszem az olvasót, hogy – akár csak egy pillanatra is – gondolkodjon el azon, hogy a történelem különböző aspektusai, és nem csak a történeleméi, egyenjogúak lehetnének, akkor tudni fogom, hogy a regény elérte a célját. Az egyetlen, mindenütt egyforma Igazság egy egyre növekvő igényeket támasztó unalmas vénlányra hasonlít.

Mi az irodalom szerepe a múlt megértésében? Vagy itt inkább a jelenről van szó?

Jevgenyia Ivanova: Mindkettőről szó van. Nagyon tetszik Broch kifejezése, a „polihistorizmus”, amellyel a saját regényeit határozza meg, mert azok a történelmi síkokat hihetetlen sémákba fonják össze, bontják fel és rendezik át, valójában pedig a történelmi létet szervesítik az ember lényével.

Úgy gondolja, hogy a történelem békatávlata hasznos a társadalomnak?

Jevgenyia Ivanova: Nem gondolom, hogy a történelmet le kell hozni a földre vagy az egekbe kell emelni. A történelem egyszerűen létezik. A földre való lehozásra vagy az egekbe emelésre végzett kísérleteket elfecsérelt időnek tartom, nincs értelme ilyesmire pazarolni az erőnket.

Van-e rá esélyünk, hogy megszabadítsuk a Balkán-félszigetet a nyomasztóan sok történelemtől? És milyen út vezethet ide?

Jevgenyia Ivanova: Ez az egyik abból a rengeteg kliséből, amelyeket a Balkán-félszigetre aggatnak. Minden nemzetet, a klisé szerzőjéét, Winston Churchillét is beleértve, egyik vagy másik korban túlterhelt a történelem. Ez különösen igaz a „nemzetek évszázadára”, a 19. századra, amelyet Jacques le Goff után a „történelem évszázadának” is neveznek. Ez igaz a 20. század végére is, amelyet egy másik francia kutató, Pierre Nora az „örökség idejének” nevezett. A Balkán-félsziget nem képez kivételt ezekben a folyamatokban. Más kérdés, hogy olykor mi magunk, balkániak túlságosan beleéljük magunkat azokba a klisékbe, amelyekkel jellemeznek bennünket.

Várhatunk Öntől újabb szépirodalmi műveket is?

Jevgenyia Ivanova: Természetesen - s remélem, ez nem hangzik fenyegetésnek.

Kjoszeva Szvetla (kérdező) - Genát Andrea (fordító)