hirdetés

A be nem telt idő

Bárka 2008/2

2008. május 2.
A Bárka folyóirat legújabb számában olvashatjuk Karafiáth Orsolya, Nádasdy Ádám, Orcsik Roland, Balla D. Károly verseit, Tóth Ferenc, Szilágyi Aladár regényrészletét, Tőzsér Árpád naplójegyzeteit, Ménesi Gábor beszélgetését Bánki Évával. Bogdán László regényének részletét és Kovács istván verseit mi is közöljük.
hirdetés

Tartalomjegyzék:
 
Kovács István: A be nem telt idő; Csillagkép; Ikon (versek)
Esteban Zazpi de Vascos: A láma és a juh; A patkányok és a zongora;
            A béka meg a bagoly (versek)
Balla D. Károly: Jégárban; A kezdetek fele; Álló vonaton (versek)
Bogdán László: Végjáték Alexandriában (regényrészlet)
Aletta Vid: Megint; Utcarészlet; A tárlat (versek)
Mogyorósi László: Két szonett-parafrázis elválásra (versek)
Szenti Ernő: Munka közben; Irányított érdeklődés;
            Az asztaltól az ágyig (versek)
Tóth Ferenc: Az Író és a Sánta Ördög (regényrészlet)
Szilágyi András: Szétsikolyozzák; Medrem halott párja;
            A bennünk kibontott (versek)
Weiner Sennyey Tibor: Versek a kisházból; Spirituális ének (versek)
Nádasdy Ádám: Embertársaim; Nem lehet addig (versek)
Balázs Attila: Számmörtájm (lávsztori) (próza)
Tamás Tímea: Élettér  I.; Érzelmes elbocsátás (versek)
Orcsik Roland: Mikor csattan; Vándor a sámlin; Záróra (versek)t
Cseh Katalin: Elidegenedés; Életkép (versek)
Karafiáth Orsolya: Transzfer (vers)
Szilágyi Aladár: A Verita vándorai (regényrészlet)
Szűcs László: Csenddé lett; Ipari park (versek)
Gittai István: Lírai flört; Rulett; Eufória nélkül (versek)
Kinde Annamária: Versek az árkosi parkból (versek)
Ménesi Gábor: "Csak az történt meg, aminek a történetét megírták"
            Bánki Évával beszélget Ménesi Gábor
Ilia Mihály: Irodalmi ünnep
                 Találkozás egy emlékkel
 
 
M ű h e l y
Tőzsér Árpád: A lekötött kalóz Naplójegyzetek 1997-ből
Ekler Andrea: "Új ábrákkal" azok a régi könyvek
            Utószó helyett - gondolatok Kovács István: Az idő torkában című kötetének válogatása közben
Csehy Zoltán: Párhuzamos világok poétikája Gondolatfutamok Janus Pannonius két Vitéz Jánosról írt epigrammájáról
Buzás Gergely: A reneszánsz építészet Magyarországon
Cs. Tóth János: Kép és zene egy tételben Lonovics László  Zenei inspirációk című kiállítása
 
F i g y e l ő
Borcsa János: A számadó és visszapillantó költő Bogdán László: Szindbád a taligán
Farkas Wellmann Éva: Az átjárhatóság közegei Bogdán László: Hutera Béla utolsó utazása
Darvasi Ferenc: Osztódással szaporodó Prágai Tamás: Pesti Kornél
Olasz Sándor: Útban Kosztolányihoz Nagy Gáspár: Sárfelirat
L. Varga Péter: Érzéki észlelés - esztétikai tapasztalat Nádasdy Ádám: Az az íz
Pálfi Ágnes: Nem vs. igen k.kabai lóránt: hiba nincs
 
 
 
Részletek a lapszámból:
 
Kovács István:
 
A be nem telt idő
 
 
Vannak,
akik alkonyatkor
a szemétként
konténerbe dobott
századokon át
farkasvakon is
a kezdetekig látnak.
A halál guberáló angyalainak
mozdulatai nyomán
darabokra tört
áldások és áldozatok,
tettek és jócselekedetek,
gondolatok és mulasztások…
Az ébredés
egyszerre tesz
szabaddá,
     rabbá.
Simítgasd ki a szárnyas kezekből
kihullott legendát,
ne csak a tenyértől szöghelyeset.
És felebarátaidat,
akik megrendülésedtől
életre kelnek,
ne engedd újra
szószékre – világmegváltónak,
máglyára – hitvitázónak,
virághantos vesztőhellyé
géppuskázható köztérre – tüntetőnek,
harctérre – hősnek,
árvaházba – megalázottnak,
s a ki tudja,
miért és hová,
de végül mégiscsak elindított
halálvonatra – kitaszítottnak.
Ne engedd őket
a jövő küszöbén túlra se,
ahol végső torra készülve
eszelős fényjelekkel perzselgetik
a koponya-kupolás mennyboltozatot.
Száműzött álmaikat
folytassák jelen időben,
sziklának vetett háttal,
a be nem telt idő
habprémes hullámaitól
újra és újra betakarva –
még itt a földön,
ha már–már odaát is.
 
 
 
 
Bogdán László
 
Végjáték Alexandriában (regényrészlet)
 
 
„Elbúcsúztunk a kapitánytól – folytatja Borges és kortyol már valószínűleg kihűlő kávéjából. Fintorog, Lídia elérti a mozdulatot, kisiet a konyhába és egy párolgó csészével tér vissza. Borges élvezettel szívja be a kávégőzt. – És, erre jól emlékszem,  egy csütörtöki napon lehetett, május végén, megígérte, hogy ügyei elintézése után, amennyiben természetesen mi is készen állunk, ha nem vetjük meg hajóját, hiszen utazhatnánk luxushajón is, vissza is visz Lisszabonba. Megegyeztünk, hogy vasárnap reggel találkozunk a kikötőben. Bérkocsit fogadtunk s egy szállodába menve, csomagjainkat lerakva, azonnal küldöncöt menesztettünk Kavafisz lakására, szíves szóval érdeklődve, mikor és hol tudhatna találkozni velünk. Megírtuk azt is, hogy vasárnap reggelig maradunk. Megfürödtünk, átöltöztünk, levonultunk a szálloda bárjába, kávét kértünk és a néhány napos angol és francia lapokat, de még jóformán el se merülhettünk olvasásukba, máris visszajött a küldönc, a költő levelével. Ma este, kilenc óra körül, találkozhatnánk, írta, kedvenc bárjában, amely lakásától sincs messze. Minuciózus aprólékossággal, térképvázlatot is mellékelve, írta le, hogyan közelíthetjük meg, egyébként  nem is oly távoli szállodánktól indulva, a bárt. Jöhetünk gyalog is, indítványozta, így legalább megismerkedhetünk a város esti életével, mely egészen más, mint a nappali, de rendelhetünk természetesen konflist, vagy taxit is, az utóbbi esztendőkben városa kiépült a tülekvésnek, ennek ellenére nem árt ha ügyelünk bizonyos dolgokra – pénztárca, óra, gyűrű, mert nagyon elszaporodtak a zsebtolvajok.
   És addig? – nézett rám kíváncsian Fernando.
   Talán sétálhatnánk – indítványoztam –, hogy érzékelhessük majd a különbséget a nappali és az éjszakai Alexandria között.
    Így kerültünk az utcára, a forgatag lenyűgözött, hamar eljutottunk a bazárba is, egy vendéglőbe ültünk be s ebéd után elsétáltunk a Kavafisz által megjelölt bárba, beültünk a félhomályos szeparéba, elővettük füzeteinket, ceruzáinkat s jegyezgetni kezdtünk, ízlelve a parázson főzött török kávé elmondhatatlan ízeit. Feltűnt, hogy Fernando ebéd után sem, most sem kért alkoholt. Sápadtnak tűnt, ez talán a hirtelen elvonás következménye is lehetett, elvégre Karthágóig végigitta az utat a kapitánnyal, vagy egyszerűen félt, nehogy csalódjon benne a titokzatos Kavafisz, aki leveleiben már nem is egyszer biztosította barátságáról, de tudta más a levél s más a valóság, amikor szemtől szembe kerülünk levelező partnerünkkel.
Miközben napi benyomásaimat jegyezgettem a városról, felfigyeltem egy, a teremben, tőlünk nem is oly távoli sarokasztalnál ülő lányra, fiúja, akit szédített, szembe ült vele, így az ő arcát nem láthattam csak felnyírt tarkóját, és kockás zakóját, alacsony, nyeszlett alaknak tűnt. A lány viszont gyönyörű volt és bűvölte. Látszólag tudomást sem vettek a külvilágról, elmerülnek egymásban szinte szikrázik körülöttük a levegő. Egy pillanatra szembenézek a lánnyal, fekete szeme kerekre tágul, elnyeléssel fenyeget, aztán megrebben a szeme, finoman mosolyog. Kedvetlenül fordulok el, elképzelem a lányt öregen, bibircsókkal az állán, kövéren, ami igazán nem ritkaság errefelé, ahol Afrika minden pillanatban érintkezik Európával, de semmit nem tudnak kezdeni egymással, keverednek is, meg nem is, de mindenféleképpen hatnak egymásra, a különbözőségek nevetségesebbek-e vagy az, ha megpróbálják utánozni egymást, asszimilálni egymás szokásait, értékeit? – nem tudni, mindenesetre telítve van a város levegője titkokkal, s mint valami láthatatlan, kisázsiai fertőzés, feltartóztathatatlanul terjed a melankólia. Megpróbálom elképzelni Kavafiszt, a különös város, köztiszteletben álló tekintélyes, öreg költőjét, amint tógaszerű köpönyegét összehúzva magán, fázósan lépeget, a tekergőző, labirintust formázó utcákon. Ha reggel van, nyilván a hivatalába. A család elszegényedése után – mesélte Fernando, még a hajón, az addig különösebb anyagi gondok nélkül élő, serdülő éveit Londonban töltő nagyra hívatott ifjú, feladva hiú, nagyralátó, telhetetlen álmait, arra kényszerült, hogy Alexandriába költözve, a város angol vízgazdálkodási vállalatának tisztviselőjeként tevékenykedjen. De ezeknek az időknek már vége. Találkozásunk történetének idején, már késő öregkorában, jól megérdemelt nyugalmát élvezi, azt amelyre szerepverseinek hősei mindhiába áhítoznak, s ami sokáig számára is elérhetetlen vágyálomnak tűnik. Nyugdíja és megtakarított pénze lehetővé teszi számára, hogy megszabadulva a hosszú élete során egyre terhesebb hivatalától, létét teljes egészében a költészetének szentelje. Nyugtalannak tűnik. Ebben a pillanatban egyik különös versének sorai villannak fel, a vers – amelyet Fernando szintén lefordított –  Theodotoszról szól, a görög rétorról, forrása szintén Plutarkhosz nagy műve. A görög rétor javaslatára ölték meg Krisztus után, 48-ban, az elvesztett pharszaloszi csata után, az Alexandriába menekülő Pompeiust, s ő vitte el a római vezér levágott fejét Caesarhoz. Igen, egy májusi estén – most kedvenc törzskávéháza felé tart. Nem fogadták úgy ahogyan elvárta, menekülni kényszerült a császár bosszúja elől, de később, a Caesar meggyilkolása után, Brutus rátalált Ázsiában a közutálatnak örvendő egykori rétorra és kegyetlen kínzások után ölette meg. A vers átkel az évszázadokon, s arról szól, hogy zárt és prózai,  látszólag csendes életében sem ülhet senki nyugton, hiszen a borzalom bármikor újra megtörténhet, talán épp most lép be valamely szomszéd házba láthatatlanul, testetlenül Theodotosz s az asztalra teszi valakinek (vajon kinek?) a levágott fejét…Megborzongok. Ellenőrzöm még nagyapámtól Borges ezredestől örökölt zsebórámat: nyolc óra van, hamarosan érkeznie kell vendéglátónknak. Éneklő lépteiben – csak képzelet, mi? – vágy lüktet, szenvedély. Felugrom, kisietek az utcára s meglátom amint közeledik. Egy lámpa fénye hirtelen rávetül (átmenet nélkül sötétedik, a homály szobrai, mintha csak verseiből léptek volna elő, körülötte ólálkodnak),  s egy életfogytiglani pillanatra kiemeli az arcát is a terjengő sötétségből. Betegesen sápadt, talán szenvelgő, de az is lehet – Pessoához címzett utolsó leveleiben egyre többet panaszkodik rejtélyes betegségéről, amely elemészti amúgy is fogyó  életenergiáit – szenvedő arc, lehet éremre kívánkozna, de az is lehet árnyékba. Nem ismer meg, hogyan is sejtheti, hogy én vagyok az a rejtélyes és fiatal argentin költő, akivel találkozni szeretne, igaz el is fordulok, elhalad mellettem, néhány lépés távolságból követem. A kávéház ebben a kora esti  órában még üres, a pincérek, szalvétával  karjukon, mozdulatlanul állanak a fal mellett, egyikük, öregebb, hajlott hátú, bizonyára arab férfi, meghajol a költő előtt, s máris eléje teszi a párolgó, bizonyára méregerős feketét, egy pohár szódavizet s hozzá egy pohárka italt, grappát, netán whiskyt vagy abszintot? Kérésére az asztalára teszi az esti lapokat is. A költő széthajtogatja az újságot, s szórakozottan tekintve a sarokba, észreveszi a lányt és a fiút, egymás tekintetének bűvkörében, látszólag tudomást sem véve a külvilágról, egymásban merülnek el, szinte szikrázik körülöttük a levegő. Az öreg költő ásít, kedvetlenül fordul el  ezt a pillanatot használva ki, végre belépek a bárba és odasétálok az asztalához. Riadtan néz ám, arca csak akkor derül fel, amikor bemutatkozom. – Milyen fiatal? – néz rám. – És   Pessoa? – kérdezi fesztelenül. – Hol van? Fejével int, foglaljak helyet, de én nem ülök le, a szeparé felé mutatok. Fernando is észrevesz bennünket, feláll, meghajol és invitáló mozdulatot tesz a kezével. Felállunk. Kavafisz int a pincérnek, hogy hozza s szeparéba poharait s az újságokat és bizalmasan rám támaszkodik. Így indulunk el a meghajló Pessoa felé. Érzem, hogy az öregember remeg, talán a láztól, talán az érzelmek rohamától. Kétségtelenül megkezdődik valami, aminek megjósolhatatlan a végkifejlete. Miután nekünk is hozat egy-egy pohárka whiskyt, koccintunk és Kavafisz mosolyogva fejtegeti, hogy a sors kifogyhatatlan kegyelméből mindhármunk második anyanyelve angol, a költői verseny nyelvében – itt kétkedve pillant ránk s mintha valami gúnyos mosoly is átsuhanna az arcán, de lehet, hogy ezt én már csak képzelem? –  meg is egyezhetünk. S abban is – utal Pessoa levelére – hogy a versben, amelynek sem formája, sem terjedelme nem korlátozott, mi ez, ha nem a szabadság? – szerepelnie kell Alexandriának és a rózsának. Más megkötés nincsen. – És itt írjuk meg? Ebben a kávéházban? – kérdezi Pessoa kíváncsian. – Miért is ne? Délelőttönként igazán csendes hely. Ő úgy tervezte – néz ránk kérdően az öreg költő –, hogy holnap bemutatja városának nevezetes helyeit, már ami megmaradt belőle, hiszen tudjuk, hogy az ókor talán legnagyobb városát, balszerencsés története során, különféle seregek többször is felégették és földig rombolták. – Fölemeli a poharat, iszik egy kortyot és folytatja. – Szombaton tízkor pedig itt találkozunk és megírjuk verseket. Azután pedig döntünk arról, hogy hol és mikor jelentetjük meg. Ő azt szeretné ha megvárnánk a publikálással a közeledő halálát, amely, tévedhetetlenül érzi – néz komoran maga elé –, már nincsen messze. – Ő is – mondja fátyolos hangon, megrendülten Pessoa – Akkor hát magánál hagyjuk a verseket, egy-egy írásos felhatalmazással, kedves Luis – fordul felém Fernando. – Maga döntheti el, megjelenteti-e és mikor?
 
Akkor este Kavafisz is elbűvölően kedves volt, megvallotta nagyon kevés versemet sikerült megszereznie, de ezekből is valami számára ismeretlen s mégis ismerős mélabú sugárzott, a végtelen mezőségek, a pampák hangulata…Buenos Aires is érdekes város lehet – mondotta eltűnődve, majd Fernando felé fordult. – Pessoától is keveset ismer, hatalmas spanyol nyelvű művéből szinte semmit, kizárólag csak angol nyelvű szonettjeit olvasta és az angolra fordított verseit. Mindebből következik –  mosolygott, félrehajtott fejjel, szeme a sarokban ülő, egymást az asztal alatt felhevülten simogató párra tévedt –,  hogy önök kedves barátaim, előnyben vannak velem szemben, hiszen jobban ismerhetik az én jelentéktelen verseimet, de ez…Nem fejezte be a mondatot, észrevette, hogy én is oda-odapillantok az asztal alatt már felhevülten egymást simogató párra, s keserűen mosolygott. – Igen a fiatalság – mondotta lágyan s hirtelen döbbentem rá, hogy a fiú boldog s rejtőzködő ifjúkorára emlékezteti, egy már elveszettnek hitt arcot idézhet fel a múltból. Tapsolt a lesben álló pincérnek, gyümölcsöket, narancsot, fügét, banánt, datolyát, sajtot és számoszi bort rendelt. – Egészen különösek a Fernando angol szonettjei, ezoterikusak, enigmatikusak s mégis…És a heteronimái, az a sok alteregó, ami egészen egyedülállóvá teszi költészetét!…Persze itt, Alexandriában, az isten háta mögött, én már aligha vállalkozhatnék arra, hogy megítéljem a mai lírát, főként két Európába szakadt amerikai Ezra Pound és T. S. Eliot verseit olvasom, s nagyra tartom természetesen a nemrég elhunyt Rilke önmagában a teljességet sugárzó költészetét is. A mai francia, angol, orosz költőket sajnos már kevéssé ismerem…És maga, Luis, ahogyan hallom esszéket is ír, olvastam néhány részletet angolul az argentin tangóról szóló tanulmányából, melynek főként rejtőzködő iróniája ragadott el. Mondja, hogyan lehet egy olyan országban élni, amelynek nincsen történelme? – s mintha csak enyhíteni akarta volna szavai élét, hozzátette – hallom,  foglalkozatja a próza is? Ezért külön is csodálom, én is szerettem volna történeteket írni, egy regényt erről a bűnös városról, amelyhez zaklatott történelme során különösen kegyetlen volt a sors, amelynek hübrisze mindig is lenyűgözött, mint ahogy a város váltakozó évadai során itt lakók hihetetlen vitalitása, de soha nem tudtam rászánni magam erre a bennem állandóan alakuló, formálódó regényre. – A hajón is írt – kortyolt a borból Fernando és elismerően nézett az öregemberre. – Fenséges ez a bor. –  És mi írt a hajón, kedves Luis? – nézett rám kíváncsian Kavafisz, s én zavartan kezdtem fejtegetni az aljasság világtörténetéről szóló könyvem sorskatalógusát, miközben a fiú és a lány összeölelkezve mentek fel a kávéház nyikorgó lépcsőin az emeletre, ahol valószínű szobák várták a vállalkozó kedvű párokat. Akkor említette az egyre komorabb Kavafisz, hogy talán egy évtizede egy Brazíliában élő költő, bizonyos Ricardo Reis látogatta meg és Pessoára hivatkozott, de ő, ma sem tudja miért, még azt is letagadta, hogy nagyra becsült barátja nevét egyáltalán hallotta volna és kihívóan dicsérte a fiatal doktor verseit, aki feldúltan rohant el, s a másnapi, előzőleg megbeszélt találkozásukra már nem s jött el. – Hogyan? – döbbent meg Fernando. – Reis járt Alexandriában? Meglátogatott téged? – Hát ismered? – bámult el Kavafisz. – Hogyne ismerném ő az én – kereste a szavakat, kortyolt poharából, arca kipirult a bortól szeme lázasan csillogott – kedves tanítványom, bizonyos értelemben az én fiam…
Így ért véget az első este, másnap Kavafisz helyett – aki betegségre hivatkozva  mentette ki magát –, titkára jött el a találkozóra, egy angolul kiválóan beszélő, magas, fekete fiatalember és konflissal jártuk körbe a várost, amely már csak régi történetírók leírásaiban él, az ókor csodálatos városát többször is lerombolták a hódítók, de valamiképpen mindig újjáépült, ha nem is a régi formájában. Igen, konflissal jártuk az utcákat, a fiatalember megmutatta a helyet, ahol a híres könyvtár állott, melynek felbecsülhetetlen értékű kéziratait nemcsak az arabok pusztították, mint régebben tévesen hitték, a könyvritkaságok főként a bizánci időkben szóródtak szét, s mindazt, amit a Serapeionba szállították át s mégiscsak megmaradt, mégiscsak megmaradt, Theophilos pátriárka parancsára semmisítették meg elvakult hívei, esztelen dühükben, mint a pogány korokra csábító emlékeket. A fárosz sem a régi! – magyarázta, amikor Kavafisz levelére hivatkozott s a gyanakvó őrök beengedtek a Fárosz szigeti erődítménybe, és kifulladva értünk a felső szintre, ahonnan látszott a háborgó tenger. – Ez az újat 1842-ben, a régi, híres torony romjai helyére épült erődben emelték, 55 méter magas és fénye mintegy harminc kilométerre látszik el, mutatva az utat a tévelygő hajósoknak. Csak megjegyzem, hogy a régi, még I. Ptolemaiosz idején, Sostratos tervei alapján épült fárosz l6o méter magas volt s fénye ötven-hatvan kilométerre is ellátszott. Kimentünk az erkélyre, bámultuk a tengert, majd körbesétálva, a várost. A templomok, mecsetek, zsinagógák jellegzetes épületei, a még arabok emelte másfél évezredes fal, ég felé törő tornyai és bástyái szikráztak a fényben. – A mai Alexandrát Mehemed Ali építette újra, lovas szobra látható a város legnagyobb, konzulokról elnevezett terén.  Múzeumokba mentünk el, templomokba tértünk be, mindez egyetlen szédült körforgásban egymást sokszorozó és megsemmisítő emlékké állott össze – néz ránk bocsánatkérően Borges – Semmire sem emlékszem világosan, csak a katasztrófákat valamiképpen túlélt hatalmas, vörös gránitból épített oszlopra, amelyet Diocletianus tiszteletére emeltetett egy Pompeius nevű római konzul, ma is Pompeius oszlopának nevezik, s amelyre a várost ostromló, majd elfoglaló Napóleon parancsára rávésték azoknak a katonáknak a nevét, akik 1779 július másodikán estek el, a város ostroma során és az oszlop körül vannak eltemetve. A bőséges estebéd után Pessoa, aki ezúttal elhárította a bort és szódavizet ivott, a halottak városáról, a hírhedett Nekropoliszról érdeklődött, amely hajdanában – vette át a szót a sápadt fiatalember –, szinte áttekinthetetlen labirintusként terült el a város alatt, és a legenda szerint egészen Kleopátra fürdőjéig ért. A bátor királynő, gyertyával a kezében sokszor leereszkedett a holtak útvesztőjébe és a holtak szellemeivel társalgott,  de az ostromok, dúlások során a föld alatti város részben beomlott, a várost elfoglaló arabok pedig gondosan eltűntették a lejáratokat, babonásan rettegtek a holtak földalatti sírkamráitól, amelyek sokak szerint ma is megvannak még és a homályba burkolózó Nekropoliszban, az alvilág bosszúálló árnyai várják a betolakodókat. – Pessoa rámeredt, elsápadt s előhúzva nevezetes, bőrkötéses füzetét jegyezgetni kezdett, mi pedig az ifjú kalauzunkkal, a bárpulthoz sétáltunk, hogy ne zavarjuk őt, whiskyt rendeltünk s akkor vallotta meg a titkár és tanítvány, hogy a Mester – célzott Kavafiszra – igen beteg, elhalasztotta régóta tervezett európai utját is s az is csoda, hogy ebben a hanyatló állapotában, amely természetszerűleg depresszióval is párosul, egyáltalán fogadott minket. Ez annak tulajdonítható – súgta meg bizalmasan –, hogy Pessoa urat a legnagyobb élő költőnek tartja és önről is sok jót hallott. De arra kér engem, hogy minderre, Kavafisz betegségére, hulló mélakóros hangulataira legyek tekintettel s esetleg közöljem mindezt Pessoa úrral is. Rágyújtottunk egy szivarra, Fernando, ellenőriztem, fáradhatatlanul írt, a titkár később, elnyomva a havannát, zavartan elbúcsúzott, kérjek elnézést Pessoa úrtól is, suttogta bocsánatkérően, akit nem akar megzavarni, de sürgős teendői elszólítják. A program, mondta még, természetesen nem változik. Kavafisz tíz órára várja önöket a törzskávéházában, ahol tegnap is találkoztak. Még kértem egy whiskyt, s visszasomfordáltam asztalunkhoz, Pessoa rendíthetetlenül írt, így én is elővettem füzetemet s kezdtem kialakítani a holnapi versem szerkezetét. Hívószavakat jegyeztem fel, rózsa, fárosz, bástyák árnyak Nekropolisz s elhatároztam szonettet vagy szonetteket írok, akkoriban kezdett érdekelni ez a zárt, törékeny versforma. Késő este tértünk vissza a szállodába, Pessoa gondterhelten magába merült, egyetlen szót sem szólt, láthatólag valami erősen foglalkoztatta, de ebbe nem akart még engem sem beavatni, kézfogással búcsúzott tőlem. – Akkor fél kilenckor találkozunk a reggelinél, szóltam utána, de nem tudom eljutottak-e egyáltalán tudatáig szavaim. Elalvás előtt egy Alexandriáról szóló úti könyvet lapozgattam, de hamar belealudtam, álmomban a Nekropolisz sírboltokat elválasztó utcáin bolyongtam, attól rettegve hogy a huzat kioltja gyertyám és sötétben maradok. Kleopátrát vártam, de a királynő nem jött, helyette Beatríz jelent meg, hosszú fehér ruhában, néhány centivel a föld felett lebegve közeledett, ruháját és hosszú haját libegtette a halottak föld alatti városába is betörő szél. Egészen közel ért hozzám, mégsem éreztem az engem mindig megvadító illatát, mely illatot, valószínű titokzatos elixírjeinek, parfümjenek keveréke lehetett, soha, egyetlen más nőn sem éreztem s ez az illat halálával örökre eltűnt az életemből a sírba szállott vele. Az ajka mozgott, mintha mondani akart volna valamit, de hiába erőlködött, nem tudott megszólalni, a szél vagy a huzat elfújta a gyertyákat, ott maradtunk a sötétségben, éreztem simogató kezét az arcomon, de hiába nyúltam feléje, nem bírtam megérinteni, kezem a semmibe markolt, mintha Beatríznek, imádott szerelmemnek egyáltalán nem lett volna teste, noha érezte érintését. Mindez félelemmel töltött el, menekülni szerettem volna, borzongtam, de Beatríz ujjai acélkapocsként fonódtak a csuklómra s nem engedtek elmenni. Hirtelen pillantottam meg a távolban egy közeledő alakot, kezében gyertya pislákolt, de fénye nem volt annyira erős, hogy megvilágíthatta volna a közeledő arcát. Beatríz hirtelen engedett el, utána kaptam volna, de eltűnt s a derengésben lassan kibontakozott Rita, hosszú, vörös ruháját combjai közé csavarta a huzat. Ő sem tudott megszólalni, közvetlen közelről nézett rám, az ajka mozgott, mintha imát mormolt volna, éreztem amint könnyű kezével, féltőn keresztet rajzol a homlokomra, de hiba próbáltam megérinteni, mintha megint a semmibe markoltam volna,  neki sem volt teste. A szél erősödött, vacogtam, összeverődtek a fogaim, s ezért csak későre vettem észre, hogy Rita a levegőbe emelkedve tűnik el. Már hiába kapkodtam utána, akkor sem érhettem volna el, ha egyáltalán lett volna amit elérnem, ha lett volna teste. Így maradtam végzetesen és végletesen magamra a halottak városában. Mintha valamiképpen annak is tudatában lettem volna, hogy mindez csak álom s előbb-utóbb felébredek, de az ébredés késett, körülöttem imbolygó gyertyafények tűntek fel, de a gyertyákat nem fogta kéz, testetlen árnyak kavarogtak körülöttem, őrült körtáncban. Egyelőre nem érintettek meg, de egyre szorosabbra vonták a kört, ráadásul valami bizarr mormogás-szerű hang is hallatszott s egyre erősödött, mintha az alvilág ismeretlen fenevadjai közeledtek volna. Ekkor éreztem arcomon az első érintést, mintha hüllők mászkáltak volna az arcomon, rázkódtam össze az undortól, s igyekeztem elhúzódni a láthatatlan démonok elől, de nem tudtam megmozdulni se, szörnyű akarat nyűgözött le, miközben a gonosz lelkek vihogva tapogattak. Istenem, segíts – fohászkodtam, de erre hátam mögül röhögött fel egy ismeretlen  kísértő. – Ne reménykedj, te álszent farizeus! – mondotta tagoltan spanyolul, enyhe mexikói akcentussal. – Itten nincsen a te istenednek hatalma…
Mégiscsak lehetett, mert amire a kutyafejű szörnyetegek vicsorogva megjelentek, felriadtam. Hajnalodott. Kábán állottam a zuhany alá, egyre az álom bizarr képei térek vissza, borotválkozás közben is a tükörben a gyertyákat tartó testetlen árnyak imbolyogtak, meg is vágtam magam. Amire elkészültem s lementem a szálloda vendéglőjébe, Pessoa már ott ült az egyik sarokasztalnál s teáját kortyolgatta. Meglepődtem mennyire sápadt, milyen karikásak a szemei, keveset aludhatott. Amikor megkérdeztem, hogy van, megvetően legyintett – Az én koromban, kedves Luis – vigyorgott –, már minden nap ajándék. – Lágy tojást rendeltem, pirítóssal, teát és kávét, közben, mintegy mellékesen rákérdeztem, hogy mit írt az este? – A tanulmányomat – válaszolt. – A bolsevizmus és a kereszténység kapcsolatáról. Már a hajón elkezdtem s be akarom fejezni, mielőtt visszatérnénk Lisszabonba. – S a vers? – érdeklődtem. –  Az már készen van bennem – legyintett – Különben is, minden vers alkalmi vers, a költő is olyan, kedves barátom, mint a tolvaj, alkalom szüli. – Nevettünk.
Reggeli után még visszament a szobájába, én a hallban vártam rá. Fél tízkor indultunk. Gyönyörű, nyárias idő volt, a tenger felől szél borzolta a fák lombjait. A nap tombolt.    
Kavafisz elegáns sötét öltönyében, olybá tűnt, mint egy nyugalmazott püspöki helynök, már a törzsasztalánál ült, előtte figyelmeztetően villant meg egy üres papírlap. Mi is előszedtük füzeteinket, vendéglátónk kávét és számoszi bort rendelt és intett. A pincér hozta a bort, töltött, koccintottunk, ittunk és elkezdtünk írni. Amikor felhangzott a déli harangszó, Kavafisz ránk nézett. – Ön kezdi, Luis, ön a legfiatalabb – sóhajtott és hátradőlve töltött, koccintottunk, ittunk egy pohár bort és elkezdtem. – Az alexandriai rózsa – mondtam a címet és tagoltan kezdtem olvasni:
 
A rózsa, amit először Caesar,
majd Antonius nyújtott át híven
Kleopátrának, égővörösen
fénylik. Nem akar múlni ama nyár.
A pillanat, míg sorsuk eggyé válik,
nem múlik el. Itt ragyog. Megigéz.
Magában is tökéletes egész.
Nem tudhatni még melyikükre vágyik
a szép királyné? Arca tünékeny.
Aztán hirtelen esik szét a szcéna,
színpad tűnik fel, fürdő, aréna.
Szemében – kék? – ott bujkál az éden.  
    A két római merev kőszobor.
Csend lesz, meglepetten bámulnak rám aztán Kavafisz elmosolyodik és teli tölti a poharakat és én diadalmasan mondom az első szonett utolsó sorát:
      S a szenvedélyük ma is elsodor.
 
   Aztán, kortyolva poharamból, mert úgy érzem kiszáradt a szám, elkezdem a második szonettet:
                           
De hárman együtt soha nem lehettek,
csak a nő volt azonos, s a város.
Megfelelő díszlet az elmúláshoz.
Vezérek voltak. Mégis mit hihettek?
Hogy a pillanat örökkévaló?
Kleopátráról lehull a lepel,
   míg az éjszaka örvényeivel
bűvöli őket? Kinn nyerített a ló,
megérezve, hogy a vég közelít.
Mozdulataik halójában a
szirmok bűvölték őket. A csoda.
Nem hallották a rém lépéseit,
      amíg kigyúlva ölelték a nőt,
      a varázslatos testű szeretőt.
  
   Iszom még egy korty bort, ne legyenek kásásak a szavaim s igyekszem tagoltan érthetően, de vers sajátságos, szándékosan széttördelt, széttartó fragmentumait eggyé szövő ritmusára is figyelve, folytatni a felolvasást, az utolsó szonettel. Közben érzékelem, hogy a szomszéd asztalnál lesben álló szekretárius előrehajol, láthatólag érdekli a versem, nem akar elveszíteni egyetlen szót sem, a pincérek is megmerevednek a fal mellett, figyelmesen s kissé csodálkozva néznek rám, az utcáról behallatszanak a zajok, kocsik görögnek tova, asszonyok perlekednek, koldusok kántálnak, valahonnan távolról felhangzik egy lány dala, olaszul énekel a maga körül mindent felperzselő szerelemről, mintha előre alakítottam volna így az egészet, mintha szövegeim zenei aláfestése lenne.
 
    A vörös rózsa nem őrizte őket.
 Tovább vándorolt. Milton kezében 
 is felragyogott, de észrevétlen,
 hagyta el őt is, mint a szeretőket.
 Paracelsus előtt is megjelent.
 „A semmiből jött!” – tündökölt a mágus.
    Házalt is vele, kótyagos zsibárus,
    de ő se tudta igazán mit jelent.
    Látta Blake is. Elisabethnek
    Robert Browning térden nyújthatta át,
    megismételve a régi csodát,
    amely után annyian epekednek.
           Sóváran vágynak rá, de mindhiába,
           hiszen visszatért Alexandriába.
 
   Elhallgatok. Az éneklő lány is, mintha összebeszéltünk volna, most fejezi be az énekét, a kávéház ajtajában áll, szőke, vékony látomás, fehér ruháját libegteti a szél. A szeparéból fekete fiú rohan ki, térdre hullva csókol kezet, az elvörösödő lány felemeli, egy életfogytiglani pillanatra összesimulnak, a fiú karját nyújtva vezeti asztalához a közben kíváncsian minket nézegető vendégét.
   A titkár feláll, meghajol és elkéri a kéziratot, hogy majd a végén, amíg mi beszélgetünk, legépelhesse a bár főnökének irodájában. – Erre azért is szükség van – magyarázza –,  hogy mindhármunknak legyen példánya, hiszen a kéziratok, előzetes megegyezésünk értelmében hozzám kerülnek, én fogom őrizni őket s én döntök majd, ha az isten társaimat magához szólítja, az esetleges megjelentetésükről is.
   A két idősebb költő egymásra néz, megvillan a szemük, eldől, hogy Pessoa folytatja a felolvasást. Iszik egy korty vizet és sápadtan kezdi el. – Rózsák a halott városban – mondja a címet kivár, a teremben olyan csend van, hogy az ablaküvegnek csapódó, kiutat kereső legyek zümmögését is hallani.
 
   Ez az esztelen, ősi szorongás,
ez a mélabú, ami évszázadok óta kísért,
s nemcsak a verseimben…
Mennyi verset írtam,
mintha versenyezni akartam volna,
elfuserált öttusázó.
Mennyi hiábavaló ritmus,
mennyi fennhéjázó rím,
parádézhassanak az ének!
Mennyi felesleges ének!…
S a rózsáról nem szóltam még soha,
egyetlen versemben sem tűnt fel a rózsa,
az éledező csoda, amint szirmaira hull 
a hajnal gyöngye, a harmat
és feléled, kivirul, újjászületik,
Alexandriában épp úgy, mint akárhol.
Kleopátra kezében remeg,
könnyein át vöröslik győzedelmesen,
legyűri a melankóliát is
feltartóztathatatlan, bíborló fénye,
a tehetetlenséget, az ősi szorongást.
Kivirul a Nekropoliszban is,
fityiszt mutatva
a sírboltok között ólálkodó halálnak,
tévedjen csak el,
a holtak városának útvesztőiben.
Kinyílik, mint a sírokon, lovagló ülésben
szülő asszonyok öle,
fénylik az alvilágban is,
Orcus fekete virágai között is vöröslik.
Nem, nem titokban végbement csoda.
Szirmai peregnek, mint az olvasók szemei,
mint elfuserált éveim,
mint klepszidrában a víz,
sivatagban a homok.
Feléled az ének
labirintusában  az ének.
Legyőzi a mélakórt,
mégiscsak legyűri ezt az esztelen,
megbénító, ősi szorongást,
ami ugrásra kész leopárdként várakozik a szívben.
 
   Törj szét, festett üveg szív.
 
    Pessoa elhallgat, reszkető kézzel emeli szájához a poharát, kicsöppen  a szódavíz, rápillantok, s mintegy elismerésem jeléül, számoszi borral töltök tele egy üres poharat, öntudatlanul nyúl utána, szájához emel, megissza, révetegen bámul maga elé. A titkár már mellette áll, ő is sápadt, ő is remeg, talán az érzelmek rohamától, talán a láztól, talán a whiskytől, amit iszik, Remegnek a kezében Pessoa kinyíló, nevezetes füzetének a lapjai, elszállni készülő rózsaszirmok.
   Kavafiszra pillantok.
   Az öregember sápadtan mered ránk, jól láthatóan reszket a keze, remeg a sűrűn teleírt papírlap. Megnedvesíti száját egy korty borral és fátyolos hangon, szinte suttogva mondja be a címet. A végzet játékai, majd minden erejét összeszedve emeltebb hangon folytatja
 
   Szerette. Pénze nem volt. Így kellett lennie.
   Hogy mi okozta végzetét? Az álnok Kleopátra?
   Feslett kicsapongásai? Idült rejtőzködése?
   Elpuhult. Elnehezedett. Fejét látta gurulni.
   Elhagyta és elforgott néhány körhinta év.
   Izisz bűvölte volna? Szeme vádlón meredt rá.
   Szédülten bolyongott. Vadonban. Sivatagban.
   Több hetes tivornyák után ocsúdott fel. Hát vége?!
   Mindennek vége, mert a sors így rendelte? Feladja?!
   Csatákat nyert még tegnap. Imádták katonái.
   Mesélték egye szebb lesz. Hízott is pár kilót.  
   Parancsát lesik most is. Csak kardját kell kivonja.
   Hogy milyen elegáns lett. Öltözteti a másik.
   Siratták a palota asszonyai. Jajongtak.
   Verset nem mond. Nem is fest. A társaság központja.
   Rájuk dörrent. Elég volt. Még egyelőre férfi.
   Hogy néha még fölnevet, de legtöbbször komor.
   És ha legyőzetik is?! A sors elrendelése.
   Hogy csak a teliholdat nézgeli elveszetten.
   Nem patkányként menekül, de elhagyta az isten.
   És templomokba járkál. Nincs kedve semmihez.
   Örök ellenfelét várja, Octavianust.
   Mert megunta életét. Lehet, hogy meg is nősül.
   Mert őt csakis egy másik római győzheti le.
   Talán megkereshetné? Meg is vigasztalhatná?
   De amikor hallotta, Kleopátra menekül.
   Szerelmük színterén. Az ötszögletű szobában.
   Kardjába dőlt kevélyen. Nem volt értelme élni.
   Hát mindent kockáztatva elküldötte gyűrűjét.
   Hozzá vitette magát. Karjai között halt meg.
   Hát utolszor találkoztak. Ölelte elveszetten.
   Később a királynő is, mivel Octavianust,
   ha már elveszítette a szemébe tűnő édent,
   nem tudta behálózni, a halált választotta.
   Athénba költözött, egy kövér kereskedővel.
   Sírjukon rózsa nőtt ki. Bíborló, vörös rózsa.*
   
A pincérek s a szeparéból a lány és a fiú lelkesen tapsolnak. A titkár remegő kézzel veszi át a lapokat, meghajol felénk  gyors léptekkel tűnik el az iroda felé vezet folyosón, hogy legépelje a verseket. Mi szótlanul meredünk magunk elé, kiisszuk poharainkat, felemelkedünk és átsétálunk az utca másik oldalán lévő vendéglőbe. Megebédelünk. Közben a titkár visszatér a gépelt lapokkal, aláíratja mindhármunkkal a verseink gépelt változatait és átadja nekem a Kavafisz kéziratát, a füzetemből s a Pessoa füzetéből gondosan kitépett lapokat s egy nagy sárga borítékot, amelyre ráírja, három költő és a rózsák, 193o május 29. Itt is ismerhetik már, mert az öreg hajlott hátú pincér kérés nélkül is hozza a dupla whiskyt jégkockával. Kavafisz felemelkedik, s egészségügyi állapotára hivatkozva köszön el tőlünk. – Akkor, ahogyan megegyeztünk, – kedves Luis – mondja, hosszan rázva a kezem –, csak a halálunk után hozza nyilvánosságra. – Összeölelkezik Pessoával, motyog valamit és titkár karjába kapaszkodva kimegy a vendéglőből. – Én még visszajövök – fordul meg az ajtóból a sápadt fiatalember.
   Tényleg beteg – suttogja Pessoa és ő is felemelkedik. – Maga várja meg ezt a fiút, drága barátom – fordul felém és pénzt hagyva az asztalon, megfordul – Megyek, mert be szeretném fejezni a tanulmányomat. A reggelinél találkozunk s onnan indulhatunk is a kikötőbe. Vár a vén kalóz.
   Később visszajön  a titkár, sétálunk a városban, elmondja, hogy Pessoa állapota egyre rosszabb, nagyon aggódik. Kimegyünk a kikötőbe, nézzük a tengert, a hajókat, egy matrózkocsmába térünk be, elmondja, hogy az öreg újból elhalasztotta régóta tervezett európai útját, készül a halálra. De egye többet ír, éjszaka gyertyafénynél írott veseit reggel gondosan elégeti. – Kár – mondom, mire a titkár elmosolyodik. – Amikor elalszik inasa kilopja a kéziratot, s lemásolva adja át másnap reggel nekem. Az eredeti elég, de a vers megmarad.”
   Borges elhallgat, kimerülten kortyol a kávéjából, iszik egy pohár vizet.
   „Másnap a kapitány már várt a kikötőben és kilenckor fel is szedtük a horgonyt. A sápadt, karikás szemű Pessoával a fedélzetről néztük a távolodó különös várost. Elhatároztam Lisszabonban megkeresem Ritát, megkérem a kezét, s ha igent mond, elutazunk valahova és táviratozok Beatríznek, hogy ne várjon Párizsban s hosszú levélben jelentem be a szakítást. Hát nem teljesen így történt. De ez már egy másik történet.”
 
 
*A versben nem véletlenül feltűnik Álvaro de Campos Ez az ősi szorongás című versének néhány sora, Nemes Nagy Ágnes fordításában. A verset Somlyó György is lefordította.
 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.