"A Beszélő mézesszavú olvasóinak"
"Az idő foga vásik, a Beszélőben viszont gyűlik a jobbnál jobb anyag, és jó, akkor leírom, miből maradtak ki, ha nem sikerült beszerezniük a legutóbbi lapszámot, de a következőt tényleg vegyék meg időben..." - A Beszélő októberi számából Egressy Zoltán prózája, valamint Nádasdy Ádám, Christopher Whyte és Gerevich András beszélgetése olvasható a literán.
- 2008. december 16.
A Beszélő mézesszavú Olvasóinak
Kat-t-tasztrofális, kedves Olvasók, kat-t-tasztrofális, hogy csontra felvásárolták az összes Beszélőt, már ez is undoksági mohóság, igen, az!, hát nem tudnak mondjuk, négyen egyet olvasni?, vagy öten, tízen, akárhányan, muszáj birtokolni is a folyóiratokat?, és nem, nem lesz példányszámemelés, most volt ugyanis, így is félezerrel többet nyomnak, és hogy most Maguk elkezdenek nyektetni, mézes szavakkal győzködni, hogy legalább online lehessen a literán olvasni belőle. most?, nem lehetne megvárni az új számot?, mindjárt kint lesz, november, december összevonva, egybefűzve, és nem, nem lesz rosszabb, mint az előző, miért lenne?, az idő foga vásik, a Beszélőben viszont gyűlik a jobbnál jobb anyag, és jó, akkor leírom, miből maradtak ki, ha nem sikerült beszerezniük a legutóbbi lapszámot, de a következőt tényleg vegyék meg időben, vagy olvassák könyvtárban, mert így se tudom, mi lesz, ha kitudódik, hogy elloptam két anyagot, még csak az kéne, hogy még egyszer kockáztassak ilyet.
Szóval ezeket olvashatták:
Dunajcsik Mátyás verse,
Magyar László András publicisztikája,
beszélgetés Szent-Iványi Istvánnal,
Mink András a megfigyelési ügyről,
Szerbhorváth György Che Guevara könyveiről,
Varsányi Erika a lázadás módozatairól,
szovjet és orosz viták a magyar '56-ról,
Révész Béla recenziója az Elhallgatott múlt c. kötetről,
Eparu Krisztián a gáborcigányokról,
Nádasdy Ádám, Christopher Whyte és Gerevich András beszélgetése,
Vörös István, Babiczky Tibor és Ayhan Gökhan versei,
Egressy Zoltán prózája,
Varga Mátyás az Alternatív Színházi Szemléről,
Demény Péter az erdélyi operettről,
Dékei Kriszta a Centrális Galéria '68-as kiállításáról,
Szilágyi-Gál Mihály írásának befejező része Hannah Arendtről és Kertész Imréről.
És akkor most idecsatolok két anyagot belőle, de maradjon tényleg köztünk, hogy kiloptam, a következő számot, meg tényleg időben majd, én többet nem segíthetek,
Seillai Zoárd,
A Beszélő virágfelelőse
Dunajcsik Mátyás verse,
Magyar László András publicisztikája,
beszélgetés Szent-Iványi Istvánnal,
Mink András a megfigyelési ügyről,
Szerbhorváth György Che Guevara könyveiről,
Varsányi Erika a lázadás módozatairól,
szovjet és orosz viták a magyar '56-ról,
Révész Béla recenziója az Elhallgatott múlt c. kötetről,
Eparu Krisztián a gáborcigányokról,
Nádasdy Ádám, Christopher Whyte és Gerevich András beszélgetése,
Vörös István, Babiczky Tibor és Ayhan Gökhan versei,
Egressy Zoltán prózája,
Varga Mátyás az Alternatív Színházi Szemléről,
Demény Péter az erdélyi operettről,
Dékei Kriszta a Centrális Galéria '68-as kiállításáról,
Szilágyi-Gál Mihály írásának befejező része Hannah Arendtről és Kertész Imréről.
És akkor most idecsatolok két anyagot belőle, de maradjon tényleg köztünk, hogy kiloptam, a következő számot, meg tényleg időben majd, én többet nem segíthetek,
Seillai Zoárd,
A Beszélő virágfelelőse
******
Egressy Zoltán: Permet
Nem nekem cuppogott a lány, a kutyáját hívta közelebb. Pórázon fogta az ideális távolságnál messzebbre kódorgott vizslát. Délután volt, csúcsforgalom, villamosra vártak ők is. Permetezett az eső, súlytalanul szórta magát, nem tűnt veszélyesnek, aztán három perc alatt vizes lett mindenem, főleg a cipőm. Mióta Éva elhagyott, nekem nincs esernyőm.
Az órám hosszú ideje pontosan harmincnégy percet siet. Ideális megoldás ahhoz, hogy mindenhová elegánsan, tíz perccel korábban érkezzek meg. A múltkor a Corvin-tetőre mentem sörözni, korábban nem jártam ott, meglepett, hogy lifttel is meg lehet közelíteni, tele volt a fülke, nálam fiatalabbak haladtak velem együtt felfelé. Még liftes fiú is volt, ezt szürreálisnak, de legalábbis anakronisztikusnak találtam, részeg lehetett, beszélt folyamatosan, úgy rémlik, többnyire hülyeségeket, talán órák óta, a lába mellett hűtőtáska hevert a földön. Miután elindította a liftet, szórólapokat vett ki belőle, jégbehűtött papírokat, mindenki kapott, már nem emlékszem, mit hirdetett, egy ideje úgy másfél-két napig tárolom az emlékeimet. Az alatt feldolgozok mindent, éppen elég ennyi idő.
Azzal együtt, hogy a józan ész ennek sok szempontból ellentmond, mégis azt hiszem, semmivel kapcsolatban nem a „mit” az igazi kérdés, még csak nem is a „miért”, sokkal inkább a „hogyan”. Nagyon nagy valami, erő, vagy nem tudom én, mi kell ahhoz, hogy tudd, hogyan, nem csak azt, hogy mit.
Van még egy kis szívem, azt tartogatom. Azt mondják, gyakrabban kellene emberek közé mennem, más is van egyedül a világon, önmagában nincs azzal semmi baj. A Corvin-tetős estéből nem emlékszem sok mindenre, valószínűleg nem történt érdemleges esemény, egy ideje nem próbálom már D-kosarasra nyújtani senki melltartóját sem ilyen helyen, sem kapualjakban. Csak a lift maradt meg bennem, a hideg szórólap, amit már akkor, fenn eldobtam, és még annyi, hogy pár percig a csillagokat néztem, meg a fekete eget kelet, északkelet felé. Utána jött egy hét szünet, nem mozdultam ki a szobámból.
Most végre erőt vettem magamon, bár alapvetően nem volt kedvem az előadáshoz, ráadásul már az ablakból láttam jól, hogy esik, kis permet csak, de akkor is, emiatt nyugodtan el lehet tekinteni az indulástól, nincs esernyőm egy ideje. Vacsoráztam, utána színház, micsoda sorrend! A megállóban dohányzással próbálkoztam, nem esett jól, egyébként se szokott, ráadásul a szél mindig elszívta a cigimet, mikor harmadszor aludt el, eldobtam. Jött a villamos viszonylag gyorsan, feltuszkolódtam rá, nagy Combino, mégis eszembe jutott Esti Kornél útja, annyian voltunk. Néztem a kis harcokat, könyökeltartásokat, a többiek közelsége miatt tomboló, szánalmasan leplezett általános sértődöttséget. A Nyugati pályaudvar következik. Átszállhatnak a 3-as metróra. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.
Aki ült, kifelé bámult az ablakon, aki állt, szintén, ha volt rá módja. Fejek egymástól húsz-harminc centire, a szemek kényszeresen kerülték egymást, ennek mindig megvan a bája, vagy inkább iróniája, más szempontból viszont éppen a humor hiányzik leginkább az utazás perceiből. Komolynak tűnő emberek sugároznak büszke közönyt, pedig nagyon vibrálnak, érzékenyebbek, mint máskor. Úgy tesznek, mintha nem a szűk hely zavarná őket, az idegenek szaga, a párolgás, mint a strandon, mikor hevernek fürdőruhában, ott is úgy csinálnak, mintha természetes lenne a melléjük letelepedők kövér testének látványa, egyáltalán, bármilyen idegen meztelen vagy félmeztelen test közelsége.
Frissen szült trocheus-sort mondogattam magamban, Panda Zsolt a konyhaséf a Resti étteremben, a Keletinél láttam a nevet kiírva délelőtt, intéztem valamit arrafelé. Nem szeretem azt a környéket, nem látom át rendesen. Ilyen esetekben, párnapos otthonülések után a felfedezés erejével hatnak rám a feliratok, a színek, és hát az embertársaim. Találgatom, ki hova mehet, mit csinált aznap, kivel él, mit gondol a világról. Könnyen ítélek, arcról, pillantásról, túl könnyen és igazságtalanul. Mintha nem tudnám, mennyi meglepetés érheti az embert. Katonakoromban az ügyeletes őrmester… Akitől a Mit csinál, bassza meg-mondaton kívül soha semmi mást nem hallott senki. Egy eltávozás utáni visszaérkezésemkor aztán, hajnali hat előtt néhány perccel, miközben a laktanya bejáratánál vizsgálgatta a táskámat, nem viszek-e be tiltott árut, váratlanul megszólalt, mielőtt továbbengedett: Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. Emlékszem, kicsit elszégyelltem magam, milyen keveset tudunk a másik emberről, mi minden lehet benne, aztán pár hónappal később elvitték, mert érthetetlen módon lövöldözni kezdett hajnalban az ügyeleteshelyiségben, véletlen vagy szerencse, hogy nem halt meg senki.
Ha néha utcára megyek, próbálom elterelni a gondolataimat arról, ami miatt nemigen megyek utcára. A probléma megoldása többnyire az, ha megszabadulunk tőle. Egyébként meg egyszerűen nem más – a probléma –, mint a rosszul feltett kérdés. Időnként olyanokat gondolok, hogy irigyelni kezdem az ostobákat. Igyekszem nem magammal foglalkozni, verslábakkal bíbelődöm vagy énekelek. Esetleg rokon értelmű szavakat keresek. Ahogy mentem a megálló felé, a „nyilvánvaló” szinonimáin gondolkodtam, nem sikerült túl gazdag rokonságot összeszednem, aztán új feladatot adtam magamnak, a „függ” szó jutott eszembe. Később otthon ellenőriztem, mit írnak a szinonimaszótárban. „csüng; (kapaszkodva) függeszkedik, (vkitől vmi) vkin áll (v. bukik); (vkitől, vmitől:) megfordul vkin, vmin, (pongyola szóhaszn.) múlik vkin, vmin.” Állandóan Éván jár az agyam, legszívesebben megállás nélkül üvöltenék, tulajdonképpen egyáltalán nem kéne utcára mennem, még meglátom, és akkor végképp megbolondulok. Azt mondtam neki, soha ne függjön senkitől, az nyilvánvalóan veszélyes kiszolgáltatottság. Néha már majdnem olyan, mintha én se függnék tőle. De azt azért nem mondanám, hogy nem múlok rajta.
A villamoson körbenéztem, óvatosan, nehogy valaki provokatív szemkontaktusnak értékelje kíváncsiságomat, mindig akad legalább egy kötekedni vágyó utas, nem hiányzott. A szokásos levertséget érzékeltem, nyúzott, csüngő arcok, sokmázsányi sértettség bámult ki az ablakon, amiért itt kell ülni, állni, miközben nem itt kéne lenni. Tőlem balra görnyedt hátú ember szorongott egy ülésen, pilóta lehetett valamikor, vagy inkább tengerész, talán tengerész, de már elszomorodott, mert hazatért, hazajött megnősülni, nem ment vissza a nagy vizekre, hiányzik neki. Ő ott tanárnő lehet, gondoltam, kihúzza magát, nem bánja, hogy nézik a szép, fiatal melleit, nemrég állhatott munkába, de mintha már megbánta volna, lehet, hogy éppen ma talál valakit, akire majd ráfogja a szerencsétlen sorsát. Őt meg ott ismerem véletlenül, egyszer bemutattak neki, biztos nem emlékszik, úgy intézem, hogy ne találkozzon a tekintetünk, Vertesz Abának hívják, ékszerész. Sikeresen ügyeskedtem, nem néztünk egyszerre egymásra. Akkor, ott a villamoson még nem tudta, hogy négy nap múlva meghal. Láttam az újságban a hírt, különös eset, bizarr halált halt, szívének minden hajszálere szétroncsolódott, nem láttak még ilyet, minden, ami a szívnek fájhat, fájt neki, mielőtt meghalt.
Néztem tovább az arcokat, ahogy játszottak a megúszásra, ne történjen semmi szokatlan, kibírják valahogy a leszállásig, aztán haza, vagy bárhová, ma rosszabb, mint tegnap volt, esik az eső, bár inkább csak permetezés ez. Születtek kis mosolyok is, mindig akadnak, egy-egy elnéző tekintet ütközéskor, véletlen könyökléskor, apró mosolyok, kedvesek, mintha cseresznye íze áradna szét a szájakban, mintha jó lenne itt lenni, örömöt hirdetnek, ezek a mosolyok tussolják el, mi az, ami nincs meg. Ettől eltekintve normál utazási állapotot tapasztaltam, arcok az utca felé, álltam, néztem én is ki. Felordított egy gyerek.
Nem szokványos, egyszerű ordítás dúlta fel a semmit, hangosabb, vérfagyasztóbb volt annál. Mindjárt az a gondolatom támadt, hogy semmi fék nincs a hangban. Aki kiadja, mindenféle kontroll nélkül adja ki, a legalapvetőbb gátlás nélkül, és ez még akkor is különösnek tűnt, ha a hang gyerektorokból érkezett. Annyira meghökkentett mindenkit az egyenesen kitartott üvöltés, hogy nem ébredt sajnálat vagy szánalom senkiben. Inkább csak némi zavar, rögtön utána pedig düh vett erőt az utasokon. Valamint feszengés. Egy vastag szájú, telerúzsos lány mellettem levette az MP3-lejátszóját, hangosan szólt a zene a fülében, mégis meghallotta a velőtrázó hangot. Az is érezhető volt mindjárt, hogy nincs konkrét oka a kiabálásnak, nem fájdult meg semmi, nem ijedség okozza, és az is, hogy elhatározott dolog, megtervezett, végiggondolt; a torok kitartó hangkibocsátásra rendezkedett be.
A tengerész, néztem, megrezzent kicsit, Vertesz Aba összehúzta magán a kabátját, és bámult tovább kifelé, ahogy az utasok döntő többsége, várták, hogy vége legyen a kínos közjátéknak, el lehessen felejteni, ha hamar vége lesz, olyan, mintha nem történt volna semmi. A titkos félelmek azonban beigazolódni látszottak, nem csillapodott a kiabálás, nemhogy megszűnni, halkulni sem akart. Szabályos levegővételekkel dolgozott a gyerek, komoly technikával. Lassan, lopva azért oda-odapillantott, akinek lehetőségében állt, láttam én is a négy-ötéves, szőkésbarna, piros kabátos fiúcskát, idős nő állt mellette, nyilván a nagymamája, fogta görcsösen unokája kezét, nem nézett rá, összeszorította a száját, igyekezett nem tudomást venni a környezetről, a kiváltott hatásról. Meredt ő is ki az ablakon. Nyugati pályaudvar.
Az ajtók kinyíltak, akiknek kellett, leszálltak, akiknek kellett, fel. Szünetelt picit az ordítás, de a megkönnyebbülés csak néhány másodpercig tartott. Az Oktogon következik. Átszállhatnak a földalattira. Az ajtók a baloldalon nyílnak. A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni. Minden újrakezdődött. Az új felszállók kezdtek szörnyülködni, gyors pillantásokat váltottak a régiekkel, egyelőre nem szólalt meg senki, csak a kisfiú egy idő után, teljesen váratlanul. Le akarok ülni! Mintha meglepődött volna a nagymama, mozdult egyet bizonytalanul, tétovázott, tanácstalanul nézett körbe. A következő pillanatban legalább öten pattantak fel a székeikről. Készségesen ajánlotta fel a helyet öt vagy hat utas, a nagymama nem köszönte meg, viszont suta mozdulattal az egyik ülés felé bökött, és végre ránézett a fiúra, aki újra ordítani kezdett. Oktogon.
Viszonylag hosszú ideig állt a villamos a megállóban, a tengerész leszállt, visszanézett, ő csak akkor, az utcáról tekintett a gyerekre, aki ismét torkaszakadtából kiabált. A szabadon maradt helyekre sorban ültek le az új érkezők, egy ülést azonban fenntartott egy néni, nem messze tőlem. Indultunk tovább. Kérjük, tartsák csukva az ablakot, mert működik a klímaberendezés. Köszönjük. Please, keeep the window closed as the air-conditing is in operation. Thank you. A Király utca következik. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. A srác először figyelt, közben a nagymama lenyomta az ülésre, de mire megtudtuk, melyik oldalon nyílnak az ajtók, már újra kiabált. Nem akarok leülni!
A helyfenntartó néni a nagymamára nézett, aki az ülés mellé lépett, és leült. Megpróbálta magához vonni a gyereket, aki ellenállt, miközben a hangja egészen harciassá vált. Fokozta a hangerőt, ami pedig elképzelhetetlennek tűnt. A néni ekkor hozzám fordult, minthogy én álltam mellette. Szegénynek a fejével lehet valami. A mondatot nekem szánta, de nem csak én hallottam. Megtört a jég. Először bátortalanul, majd egyre magabiztosabban szólalt meg a többi utas. Nem bánták már, hogy a nagymama is hallotta a megjegyzéseket. Király utca. A kezdeti elhúzódás, kibámulás, kivonulás időszaka véget ért, izgatott készülődés kezdődött, zavart félmosolyok villantak össze, egyre hosszabb időre pihentek meg a tekintetek egymáson, csóválódtak a fejek, bosszús szemrángásokkal bátorították erélyesebb fellépésre egymást az eddigi közönyösök. A Wesselényi utca következik.
Lázadás előszele érződött a levegőben. Ekkor, viszonylag hosszú idővel a korábbi probléma elcsitulása után nyugodt hangon megszólalt a nagymama. Jól van, nem kell leülnöd. Óvatosan felállt, a gyerek után kapott, aki egy sikollyal kirántotta a ráncos tenyérből puha, de erős kezét. Toppantott egyet, nem szándékosan, de határozottan rátaposva egy ötven év körüli, az átlagnál idegesebb férfi jobb lábára. Érezhető volt, hogy baj lesz. A férfi fújt kettőt vagy hármat, egyébként is régóta készülődött, megvörösítette a fejét, majd meglehetősen hangosan szólalt meg. Aztán megnő, és tanárt ver, mi? Miért nem vágja szájon? Indult némi helyeslő morajlás, de messze voltunk még a lincshangulattól. A nagymama nem szólt, maga elé meredt, sejtette, hogy valami elkezdődik. A jóindulatúak nem akartak konfrontálódni, elnéztek inkább, csak egy fiatal nő kelt a gyerek védelmére. Véletlen volt. Nem látja, hogy beteg? Alig volt érthető, mit mondott, egyfelől a csekély hangerő, másrészt a nem szűnő kiabálás miatt. Wesselényi utca.
Az ötvenes férfi megbátorodott a gyávábbak biztató tekintetétől. Érezte, hogy várják tőle a kemény fellépést, tőle várják a megoldást. Közelről láttam rajta a fontosságtudat mámorát, a vezérré válás borzalmas pillanatát. Jól szájon kéne baszni. Ezzel nem aratott osztatlan sikert, néhány felszálló értetlenkedett, sietve tovább próbált lépni, egyelőre csak magát a konfliktust érzékelték. Aztán hallották már a kiabálást is, őket még nem bosszantotta annyira, mint az ősutasokat, mindenesetre bólogattak, miközben a vörös fejű folytatta. A liberálisok miatt van ez is! Birka nép meg hagyja! Páran összenéztek, néhány arcon az irónia kétségbevonhatatlan jele jelent meg, egymás felé fordultak, találkoztak, sokatmondóan összenéztek, a tömeghangulat azonban nem kedvezett sem nekik, sem az iróniának. Egyre több szem forgott vérben, lélegzetvételek gyorsultak fel, de ellenségnek valahogy nem tűnt kellően komolynak a kisfiú és a nagymamája, sem létszámban, sem jelentőségben, ráadásul rasszjegyeket sem lehetett felfedezni rajtuk. Ha legalább cigányok lennének. Érezhető volt a tehetetlen düh, minél erősebbek vagyunk, annál nagyobb ellenségre van szükségünk, különben megalázódunk, és akkor befelé fröccsen az indulat. Nem egészséges. Az ötvenéves is érezte, hogy az agresszió-potenciál aránytalanul nagyobb, mint amennyire táplálva van, kevés ennyi provokáció, ezzel együtt nem hagyta abba, próbálkozott lázító mondatokkal. Óvatosan bekapcsolódtak mások is, nagyjából egyetértettek abban, hogy ez nem véletlen, feljebb kell keresni a felelősöket, előrehozott választásokról esett szó, a Combino is hibás lett, aztán valamiért lepattantak a politikai vonalról, mi több, hirtelen abbahagyták a háborgást, mert észrevették, hogy pár másodperccel korábban csend állt be. A gyerek elhallgatott. A Blaha Lujza tér következik. Átszállhatnak a 2-es metróra. A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni.
Váratlan volt a csend, tulajdonképpen nem értette senki. A néni ekkor a gyerek mellé húzódott. Mi van, kicsikém, mi a baj, messze van az anyukád? Az ordítás újrakezdődött. A jobb érzésűek értetlen tekinteteket lövöldöztek a nénire, aki nem értette, mit csinált rosszul. A gyerek körbenézett, most először szemügyre vette áldozatait, majd megszólalt. Nem akarok finomságot enni! Ez volt az utolsó pillanat, amikor még el lehetett volna nevetni az egészet, a tömegnek azonban nincs humora, ráadásul a gyerek ismét teljes erőből kezdett ordítani. Most sem sírt, csak kiabált. A bajtársi közösség, a sokat szenvedett, elnyomott nép felkelt, lábra kapott, gyilkos sereggé vált, mert az újrakezdődő gyerektombolás muníciót jelentett számára. Egyszerre több helyről indult meg a támadás. Elkényeztetett kis pöcs! Vigye innen a picsába most már! Takarodjon a kis szarházijával! Ha beteg, kezeltessék! A kurva zsidó hétszentségit!
Vertesz Aba lassan felállt, leszálláshoz készülődött, ő csak nézett maga elé. A támadók akolmelegben tartották magukat, összeértek a vállak, a nagymama jégszigetként állt a gyerekkel, akinek most már görcsösen szorította a kezét. Nem nézett senkire, nem próbálta csitítani unokáját, hallgatott összeszorított szájjal. A gyűlölködők közben taktikát váltottak, gúnyos megjegyzések hangzottak el, röhögések, a tehetetlen düh megnyilvánulásai, mert ütni senki nem mert. Nem tudtak mit kezdeni a kisfiúval és az idős nővel, nem tudtak érvényt szerezni az erejüknek, csúfolták hát őket. Balra néztem, egy villanásnyi ideig látszott a Keleti, a több mint százéves pályaudvar. Lassítottunk. Blaha Lujza tér.
Tulajdonképpen váratlanul szálltak le, valószínűleg gyors elhatározás eredményeként. Amikor leléptek a lépcsőn, a gyerek még mindig kiabált. Ahogy távolodtak az aluljáró felé, elöl az ordító kis ember, mögötte terelgető mozdulatokkal a nagymama, az a hülyeség jutott eszembe, hogy végső soron elköszönhettek volna. Néztünk utánuk egy darabig, sokan sajnálták, hogy vége, és feszült némi büszkeség is néhány szempárban, mégiscsak elkergettük őket, pár ócska megjegyzés elhangzott még, ázzatok csak, gecik, de már felszálltak új emberek, akik nem tudtak semmiről, az ajtók bezáródtak. A Rákóczi tér következik.
Mire odaért a villamos, mindenki kifújta magát, a vörös arcú is lecsillapodott, csendben volt, aki tehette, nézett ki az ablakon. Néztem ki én is. Maradt még pármegállónyi utaznivalóm, szinonimákat kezdtem keresgetni a „mámor” szóra. Aztán a „rémület”-re. A vizsla engedelmesen üldögélt a lány mellett, a tanárnő megtörölte a szemeit. Látszott az ablakon át, hogy nem javul a helyzet, az eső csöndben szórta magát, permetezett, de ez becsapós, kis semmiségnek tűnik, aztán három perc alatt lesz vizes az ember tőle.
Az órám hosszú ideje pontosan harmincnégy percet siet. Ideális megoldás ahhoz, hogy mindenhová elegánsan, tíz perccel korábban érkezzek meg. A múltkor a Corvin-tetőre mentem sörözni, korábban nem jártam ott, meglepett, hogy lifttel is meg lehet közelíteni, tele volt a fülke, nálam fiatalabbak haladtak velem együtt felfelé. Még liftes fiú is volt, ezt szürreálisnak, de legalábbis anakronisztikusnak találtam, részeg lehetett, beszélt folyamatosan, úgy rémlik, többnyire hülyeségeket, talán órák óta, a lába mellett hűtőtáska hevert a földön. Miután elindította a liftet, szórólapokat vett ki belőle, jégbehűtött papírokat, mindenki kapott, már nem emlékszem, mit hirdetett, egy ideje úgy másfél-két napig tárolom az emlékeimet. Az alatt feldolgozok mindent, éppen elég ennyi idő.
Azzal együtt, hogy a józan ész ennek sok szempontból ellentmond, mégis azt hiszem, semmivel kapcsolatban nem a „mit” az igazi kérdés, még csak nem is a „miért”, sokkal inkább a „hogyan”. Nagyon nagy valami, erő, vagy nem tudom én, mi kell ahhoz, hogy tudd, hogyan, nem csak azt, hogy mit.
Van még egy kis szívem, azt tartogatom. Azt mondják, gyakrabban kellene emberek közé mennem, más is van egyedül a világon, önmagában nincs azzal semmi baj. A Corvin-tetős estéből nem emlékszem sok mindenre, valószínűleg nem történt érdemleges esemény, egy ideje nem próbálom már D-kosarasra nyújtani senki melltartóját sem ilyen helyen, sem kapualjakban. Csak a lift maradt meg bennem, a hideg szórólap, amit már akkor, fenn eldobtam, és még annyi, hogy pár percig a csillagokat néztem, meg a fekete eget kelet, északkelet felé. Utána jött egy hét szünet, nem mozdultam ki a szobámból.
Most végre erőt vettem magamon, bár alapvetően nem volt kedvem az előadáshoz, ráadásul már az ablakból láttam jól, hogy esik, kis permet csak, de akkor is, emiatt nyugodtan el lehet tekinteni az indulástól, nincs esernyőm egy ideje. Vacsoráztam, utána színház, micsoda sorrend! A megállóban dohányzással próbálkoztam, nem esett jól, egyébként se szokott, ráadásul a szél mindig elszívta a cigimet, mikor harmadszor aludt el, eldobtam. Jött a villamos viszonylag gyorsan, feltuszkolódtam rá, nagy Combino, mégis eszembe jutott Esti Kornél útja, annyian voltunk. Néztem a kis harcokat, könyökeltartásokat, a többiek közelsége miatt tomboló, szánalmasan leplezett általános sértődöttséget. A Nyugati pályaudvar következik. Átszállhatnak a 3-as metróra. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.
Aki ült, kifelé bámult az ablakon, aki állt, szintén, ha volt rá módja. Fejek egymástól húsz-harminc centire, a szemek kényszeresen kerülték egymást, ennek mindig megvan a bája, vagy inkább iróniája, más szempontból viszont éppen a humor hiányzik leginkább az utazás perceiből. Komolynak tűnő emberek sugároznak büszke közönyt, pedig nagyon vibrálnak, érzékenyebbek, mint máskor. Úgy tesznek, mintha nem a szűk hely zavarná őket, az idegenek szaga, a párolgás, mint a strandon, mikor hevernek fürdőruhában, ott is úgy csinálnak, mintha természetes lenne a melléjük letelepedők kövér testének látványa, egyáltalán, bármilyen idegen meztelen vagy félmeztelen test közelsége.
Frissen szült trocheus-sort mondogattam magamban, Panda Zsolt a konyhaséf a Resti étteremben, a Keletinél láttam a nevet kiírva délelőtt, intéztem valamit arrafelé. Nem szeretem azt a környéket, nem látom át rendesen. Ilyen esetekben, párnapos otthonülések után a felfedezés erejével hatnak rám a feliratok, a színek, és hát az embertársaim. Találgatom, ki hova mehet, mit csinált aznap, kivel él, mit gondol a világról. Könnyen ítélek, arcról, pillantásról, túl könnyen és igazságtalanul. Mintha nem tudnám, mennyi meglepetés érheti az embert. Katonakoromban az ügyeletes őrmester… Akitől a Mit csinál, bassza meg-mondaton kívül soha semmi mást nem hallott senki. Egy eltávozás utáni visszaérkezésemkor aztán, hajnali hat előtt néhány perccel, miközben a laktanya bejáratánál vizsgálgatta a táskámat, nem viszek-e be tiltott árut, váratlanul megszólalt, mielőtt továbbengedett: Fusson, akinek nincs bora, ez a fekete zongora. Emlékszem, kicsit elszégyelltem magam, milyen keveset tudunk a másik emberről, mi minden lehet benne, aztán pár hónappal később elvitték, mert érthetetlen módon lövöldözni kezdett hajnalban az ügyeleteshelyiségben, véletlen vagy szerencse, hogy nem halt meg senki.
Ha néha utcára megyek, próbálom elterelni a gondolataimat arról, ami miatt nemigen megyek utcára. A probléma megoldása többnyire az, ha megszabadulunk tőle. Egyébként meg egyszerűen nem más – a probléma –, mint a rosszul feltett kérdés. Időnként olyanokat gondolok, hogy irigyelni kezdem az ostobákat. Igyekszem nem magammal foglalkozni, verslábakkal bíbelődöm vagy énekelek. Esetleg rokon értelmű szavakat keresek. Ahogy mentem a megálló felé, a „nyilvánvaló” szinonimáin gondolkodtam, nem sikerült túl gazdag rokonságot összeszednem, aztán új feladatot adtam magamnak, a „függ” szó jutott eszembe. Később otthon ellenőriztem, mit írnak a szinonimaszótárban. „csüng; (kapaszkodva) függeszkedik, (vkitől vmi) vkin áll (v. bukik); (vkitől, vmitől:) megfordul vkin, vmin, (pongyola szóhaszn.) múlik vkin, vmin.” Állandóan Éván jár az agyam, legszívesebben megállás nélkül üvöltenék, tulajdonképpen egyáltalán nem kéne utcára mennem, még meglátom, és akkor végképp megbolondulok. Azt mondtam neki, soha ne függjön senkitől, az nyilvánvalóan veszélyes kiszolgáltatottság. Néha már majdnem olyan, mintha én se függnék tőle. De azt azért nem mondanám, hogy nem múlok rajta.
A villamoson körbenéztem, óvatosan, nehogy valaki provokatív szemkontaktusnak értékelje kíváncsiságomat, mindig akad legalább egy kötekedni vágyó utas, nem hiányzott. A szokásos levertséget érzékeltem, nyúzott, csüngő arcok, sokmázsányi sértettség bámult ki az ablakon, amiért itt kell ülni, állni, miközben nem itt kéne lenni. Tőlem balra görnyedt hátú ember szorongott egy ülésen, pilóta lehetett valamikor, vagy inkább tengerész, talán tengerész, de már elszomorodott, mert hazatért, hazajött megnősülni, nem ment vissza a nagy vizekre, hiányzik neki. Ő ott tanárnő lehet, gondoltam, kihúzza magát, nem bánja, hogy nézik a szép, fiatal melleit, nemrég állhatott munkába, de mintha már megbánta volna, lehet, hogy éppen ma talál valakit, akire majd ráfogja a szerencsétlen sorsát. Őt meg ott ismerem véletlenül, egyszer bemutattak neki, biztos nem emlékszik, úgy intézem, hogy ne találkozzon a tekintetünk, Vertesz Abának hívják, ékszerész. Sikeresen ügyeskedtem, nem néztünk egyszerre egymásra. Akkor, ott a villamoson még nem tudta, hogy négy nap múlva meghal. Láttam az újságban a hírt, különös eset, bizarr halált halt, szívének minden hajszálere szétroncsolódott, nem láttak még ilyet, minden, ami a szívnek fájhat, fájt neki, mielőtt meghalt.
Néztem tovább az arcokat, ahogy játszottak a megúszásra, ne történjen semmi szokatlan, kibírják valahogy a leszállásig, aztán haza, vagy bárhová, ma rosszabb, mint tegnap volt, esik az eső, bár inkább csak permetezés ez. Születtek kis mosolyok is, mindig akadnak, egy-egy elnéző tekintet ütközéskor, véletlen könyökléskor, apró mosolyok, kedvesek, mintha cseresznye íze áradna szét a szájakban, mintha jó lenne itt lenni, örömöt hirdetnek, ezek a mosolyok tussolják el, mi az, ami nincs meg. Ettől eltekintve normál utazási állapotot tapasztaltam, arcok az utca felé, álltam, néztem én is ki. Felordított egy gyerek.
Nem szokványos, egyszerű ordítás dúlta fel a semmit, hangosabb, vérfagyasztóbb volt annál. Mindjárt az a gondolatom támadt, hogy semmi fék nincs a hangban. Aki kiadja, mindenféle kontroll nélkül adja ki, a legalapvetőbb gátlás nélkül, és ez még akkor is különösnek tűnt, ha a hang gyerektorokból érkezett. Annyira meghökkentett mindenkit az egyenesen kitartott üvöltés, hogy nem ébredt sajnálat vagy szánalom senkiben. Inkább csak némi zavar, rögtön utána pedig düh vett erőt az utasokon. Valamint feszengés. Egy vastag szájú, telerúzsos lány mellettem levette az MP3-lejátszóját, hangosan szólt a zene a fülében, mégis meghallotta a velőtrázó hangot. Az is érezhető volt mindjárt, hogy nincs konkrét oka a kiabálásnak, nem fájdult meg semmi, nem ijedség okozza, és az is, hogy elhatározott dolog, megtervezett, végiggondolt; a torok kitartó hangkibocsátásra rendezkedett be.
A tengerész, néztem, megrezzent kicsit, Vertesz Aba összehúzta magán a kabátját, és bámult tovább kifelé, ahogy az utasok döntő többsége, várták, hogy vége legyen a kínos közjátéknak, el lehessen felejteni, ha hamar vége lesz, olyan, mintha nem történt volna semmi. A titkos félelmek azonban beigazolódni látszottak, nem csillapodott a kiabálás, nemhogy megszűnni, halkulni sem akart. Szabályos levegővételekkel dolgozott a gyerek, komoly technikával. Lassan, lopva azért oda-odapillantott, akinek lehetőségében állt, láttam én is a négy-ötéves, szőkésbarna, piros kabátos fiúcskát, idős nő állt mellette, nyilván a nagymamája, fogta görcsösen unokája kezét, nem nézett rá, összeszorította a száját, igyekezett nem tudomást venni a környezetről, a kiváltott hatásról. Meredt ő is ki az ablakon. Nyugati pályaudvar.
Az ajtók kinyíltak, akiknek kellett, leszálltak, akiknek kellett, fel. Szünetelt picit az ordítás, de a megkönnyebbülés csak néhány másodpercig tartott. Az Oktogon következik. Átszállhatnak a földalattira. Az ajtók a baloldalon nyílnak. A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni. Minden újrakezdődött. Az új felszállók kezdtek szörnyülködni, gyors pillantásokat váltottak a régiekkel, egyelőre nem szólalt meg senki, csak a kisfiú egy idő után, teljesen váratlanul. Le akarok ülni! Mintha meglepődött volna a nagymama, mozdult egyet bizonytalanul, tétovázott, tanácstalanul nézett körbe. A következő pillanatban legalább öten pattantak fel a székeikről. Készségesen ajánlotta fel a helyet öt vagy hat utas, a nagymama nem köszönte meg, viszont suta mozdulattal az egyik ülés felé bökött, és végre ránézett a fiúra, aki újra ordítani kezdett. Oktogon.
Viszonylag hosszú ideig állt a villamos a megállóban, a tengerész leszállt, visszanézett, ő csak akkor, az utcáról tekintett a gyerekre, aki ismét torkaszakadtából kiabált. A szabadon maradt helyekre sorban ültek le az új érkezők, egy ülést azonban fenntartott egy néni, nem messze tőlem. Indultunk tovább. Kérjük, tartsák csukva az ablakot, mert működik a klímaberendezés. Köszönjük. Please, keeep the window closed as the air-conditing is in operation. Thank you. A Király utca következik. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak. A srác először figyelt, közben a nagymama lenyomta az ülésre, de mire megtudtuk, melyik oldalon nyílnak az ajtók, már újra kiabált. Nem akarok leülni!
A helyfenntartó néni a nagymamára nézett, aki az ülés mellé lépett, és leült. Megpróbálta magához vonni a gyereket, aki ellenállt, miközben a hangja egészen harciassá vált. Fokozta a hangerőt, ami pedig elképzelhetetlennek tűnt. A néni ekkor hozzám fordult, minthogy én álltam mellette. Szegénynek a fejével lehet valami. A mondatot nekem szánta, de nem csak én hallottam. Megtört a jég. Először bátortalanul, majd egyre magabiztosabban szólalt meg a többi utas. Nem bánták már, hogy a nagymama is hallotta a megjegyzéseket. Király utca. A kezdeti elhúzódás, kibámulás, kivonulás időszaka véget ért, izgatott készülődés kezdődött, zavart félmosolyok villantak össze, egyre hosszabb időre pihentek meg a tekintetek egymáson, csóválódtak a fejek, bosszús szemrángásokkal bátorították erélyesebb fellépésre egymást az eddigi közönyösök. A Wesselényi utca következik.
Lázadás előszele érződött a levegőben. Ekkor, viszonylag hosszú idővel a korábbi probléma elcsitulása után nyugodt hangon megszólalt a nagymama. Jól van, nem kell leülnöd. Óvatosan felállt, a gyerek után kapott, aki egy sikollyal kirántotta a ráncos tenyérből puha, de erős kezét. Toppantott egyet, nem szándékosan, de határozottan rátaposva egy ötven év körüli, az átlagnál idegesebb férfi jobb lábára. Érezhető volt, hogy baj lesz. A férfi fújt kettőt vagy hármat, egyébként is régóta készülődött, megvörösítette a fejét, majd meglehetősen hangosan szólalt meg. Aztán megnő, és tanárt ver, mi? Miért nem vágja szájon? Indult némi helyeslő morajlás, de messze voltunk még a lincshangulattól. A nagymama nem szólt, maga elé meredt, sejtette, hogy valami elkezdődik. A jóindulatúak nem akartak konfrontálódni, elnéztek inkább, csak egy fiatal nő kelt a gyerek védelmére. Véletlen volt. Nem látja, hogy beteg? Alig volt érthető, mit mondott, egyfelől a csekély hangerő, másrészt a nem szűnő kiabálás miatt. Wesselényi utca.
Az ötvenes férfi megbátorodott a gyávábbak biztató tekintetétől. Érezte, hogy várják tőle a kemény fellépést, tőle várják a megoldást. Közelről láttam rajta a fontosságtudat mámorát, a vezérré válás borzalmas pillanatát. Jól szájon kéne baszni. Ezzel nem aratott osztatlan sikert, néhány felszálló értetlenkedett, sietve tovább próbált lépni, egyelőre csak magát a konfliktust érzékelték. Aztán hallották már a kiabálást is, őket még nem bosszantotta annyira, mint az ősutasokat, mindenesetre bólogattak, miközben a vörös fejű folytatta. A liberálisok miatt van ez is! Birka nép meg hagyja! Páran összenéztek, néhány arcon az irónia kétségbevonhatatlan jele jelent meg, egymás felé fordultak, találkoztak, sokatmondóan összenéztek, a tömeghangulat azonban nem kedvezett sem nekik, sem az iróniának. Egyre több szem forgott vérben, lélegzetvételek gyorsultak fel, de ellenségnek valahogy nem tűnt kellően komolynak a kisfiú és a nagymamája, sem létszámban, sem jelentőségben, ráadásul rasszjegyeket sem lehetett felfedezni rajtuk. Ha legalább cigányok lennének. Érezhető volt a tehetetlen düh, minél erősebbek vagyunk, annál nagyobb ellenségre van szükségünk, különben megalázódunk, és akkor befelé fröccsen az indulat. Nem egészséges. Az ötvenéves is érezte, hogy az agresszió-potenciál aránytalanul nagyobb, mint amennyire táplálva van, kevés ennyi provokáció, ezzel együtt nem hagyta abba, próbálkozott lázító mondatokkal. Óvatosan bekapcsolódtak mások is, nagyjából egyetértettek abban, hogy ez nem véletlen, feljebb kell keresni a felelősöket, előrehozott választásokról esett szó, a Combino is hibás lett, aztán valamiért lepattantak a politikai vonalról, mi több, hirtelen abbahagyták a háborgást, mert észrevették, hogy pár másodperccel korábban csend állt be. A gyerek elhallgatott. A Blaha Lujza tér következik. Átszállhatnak a 2-es metróra. A villamos esetenként hirtelen fékezésre kényszerül, kérjük, mindig szíveskedjenek kapaszkodni.
Váratlan volt a csend, tulajdonképpen nem értette senki. A néni ekkor a gyerek mellé húzódott. Mi van, kicsikém, mi a baj, messze van az anyukád? Az ordítás újrakezdődött. A jobb érzésűek értetlen tekinteteket lövöldöztek a nénire, aki nem értette, mit csinált rosszul. A gyerek körbenézett, most először szemügyre vette áldozatait, majd megszólalt. Nem akarok finomságot enni! Ez volt az utolsó pillanat, amikor még el lehetett volna nevetni az egészet, a tömegnek azonban nincs humora, ráadásul a gyerek ismét teljes erőből kezdett ordítani. Most sem sírt, csak kiabált. A bajtársi közösség, a sokat szenvedett, elnyomott nép felkelt, lábra kapott, gyilkos sereggé vált, mert az újrakezdődő gyerektombolás muníciót jelentett számára. Egyszerre több helyről indult meg a támadás. Elkényeztetett kis pöcs! Vigye innen a picsába most már! Takarodjon a kis szarházijával! Ha beteg, kezeltessék! A kurva zsidó hétszentségit!
Vertesz Aba lassan felállt, leszálláshoz készülődött, ő csak nézett maga elé. A támadók akolmelegben tartották magukat, összeértek a vállak, a nagymama jégszigetként állt a gyerekkel, akinek most már görcsösen szorította a kezét. Nem nézett senkire, nem próbálta csitítani unokáját, hallgatott összeszorított szájjal. A gyűlölködők közben taktikát váltottak, gúnyos megjegyzések hangzottak el, röhögések, a tehetetlen düh megnyilvánulásai, mert ütni senki nem mert. Nem tudtak mit kezdeni a kisfiúval és az idős nővel, nem tudtak érvényt szerezni az erejüknek, csúfolták hát őket. Balra néztem, egy villanásnyi ideig látszott a Keleti, a több mint százéves pályaudvar. Lassítottunk. Blaha Lujza tér.
Tulajdonképpen váratlanul szálltak le, valószínűleg gyors elhatározás eredményeként. Amikor leléptek a lépcsőn, a gyerek még mindig kiabált. Ahogy távolodtak az aluljáró felé, elöl az ordító kis ember, mögötte terelgető mozdulatokkal a nagymama, az a hülyeség jutott eszembe, hogy végső soron elköszönhettek volna. Néztünk utánuk egy darabig, sokan sajnálták, hogy vége, és feszült némi büszkeség is néhány szempárban, mégiscsak elkergettük őket, pár ócska megjegyzés elhangzott még, ázzatok csak, gecik, de már felszálltak új emberek, akik nem tudtak semmiről, az ajtók bezáródtak. A Rákóczi tér következik.
Mire odaért a villamos, mindenki kifújta magát, a vörös arcú is lecsillapodott, csendben volt, aki tehette, nézett ki az ablakon. Néztem ki én is. Maradt még pármegállónyi utaznivalóm, szinonimákat kezdtem keresgetni a „mámor” szóra. Aztán a „rémület”-re. A vizsla engedelmesen üldögélt a lány mellett, a tanárnő megtörölte a szemeit. Látszott az ablakon át, hogy nem javul a helyzet, az eső csöndben szórta magát, permetezett, de ez becsapós, kis semmiségnek tűnik, aztán három perc alatt lesz vizes az ember tőle.
******
Öncenzúra és panteizmus
Nádasdy Ádám, Christopher Whyte és Gerevich András beszélgetése
Nádasdy Ádám, Christopher Whyte és Gerevich András beszélgetése
Három férfi a szerelemről címmel került sor 2008 áprilisában az Europoetica Fesztivál keretében Nádasdy Ádám(1), Christopher Whyte(2) és Gerevich András(3) estjére, melyen a három költő a szerelemről és a homoszexualitással kapcsolatos alkotói kérdésekről beszélgetett Györe Gabriellával. Az itt olvasható interjú az akkori beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Györe Gabriella: Okozott-e valamilyen nehézséget a költői indulás során szexuális orientációjuk felvállalása?
Christopher Whyte: A lapnak, ahol publikálni kezdtem, Eric Thomson volt a szerkesztője, egy idős úr, aki elég konzervatív volt ugyan, de ilyesmikkel nem törődött. Nem volt köztünk téma, hogy a verset férfihoz vagy nőhöz írtam-e, s míg egyfelől nem lehetett erről beszélni, másfelől viszont jó is volt, mert senki nem kötött bele.
Nádasdy Ádám: Bizony, számos vers szól olyasmiről, ami bűncselekmény, de ettől még a költőnek nem esik bántódása. Bizonyos szerek fogyasztása bizonyos országokban törvénybe ütköző, de mégis költemények szólnak erről. Vagy gondoljunk Villonra, aki bűnöző volt, de vallott erről a költeményeiben. Szóval ez nem befolyásolja az értékelést. Ugye azt nem akarod mondani, hogy ha te megírtad volna, kihez írsz, téged a rendőrség elvitt volna ezért? Hát írni lehet?!
C. W.: Én tanítottam elsőként Edwin Morgant az egyetemen, s rámutattam a diákoknak, hogyan kerüli a szerző a „he”, „she” névmások használatát. Ez a hiány jelként is működik: mintha az író azt mondaná „azért írok így, mert veszélyes nyíltan beszélni”.
Edwin Morgan maga is egyetemi tanár volt, professzor. Ha akkor nyíltan fölvállalta volna a melegségét, akár csak a verseiben is, az egyetemi pozícióját (is) veszélyezteti. Amikor én Morgan verseit tanítottam, a cenzúra és az öncenzúra szemszögéből közelítettem meg, s Anna Ahmatovával éreztem rokonnak, hiszen mindketten a kimondhatóság és az öncenzúra kérdéseivel foglalkoznak.
N. Á.: Ha az ember nagyon valamilyen, akkor mindig fölmerül a kérdés, hogy ebből mennyit tegyen a munkáiba. Ha valaki néger, akkor írjon állandóan arról, és minden lapról süssön, hogy ő néger? A másik véglet, ha egyáltalán nem derül ki: az valahol az őszintétlenség érzetét kelti, ami nem tesz jót a műalkotásnak. Ha valaki mondjuk erdélyi magyar, akkor ugyanúgy írjon, mintha Pesten szaladgálna, vagy az a jó, ha minden oldaláról tudósít annak a különös kis világnak, ami az övé. De hát ennél többet kell csinálni! Nekem nem a külvilággal volt bajom, mert amíg kommunizmus volt, nem gondoltam arra, hogy publikálnék. Aztán megtörtént a rendszerváltás. A homoszexualitás itthon már régen nem minősült bűnténynek − Kádár Jánosék példásan hamar kivették a büntető törvénykönyvből −, de a közízlés azért lassan változik. Én nem bántam, hogy nekem ezzel kicsit, hogy is mondjam, egyensúlyozni, balettozni kell, pláne, hogy a magyar nyelvben ez talán könnyebb is. De azért aki figyelmesen olvassa − nem mindig vettem észre, de mondták nekem −, abból is sok mindenre következtetni tud, hogy milyen szavak szerepelnek a szerelmes versekben. A „váll” szó például többször szerepel nálam, figyelmeztettek a heteró barátaim, hogy „mi nem szoktunk a nők válláról írni”. Tehát ilyen értelemben valami kiderül az emberről.
Gerevich András: Ha az ember mondjuk szerelmes verset ír, akkor azon a kérdésen mindenképpen át kell rágnia magát, ha meleg, hogy ez a versből kiderüljön-e egyértelműen, esetleg teljesen eltitkolja, vagy csak apró jeleket vagy célzásokat hagyjon. Persze sokféle vers van, és mondjuk egy tájleíró versből nem feltétlenül kell kiolvasni, hogy a költő meleg-e, vagy néger vagy cigány, ahogy egy politikai vagy istenes versből sem.
N. Á.: Ez nem így van. Nagyon szép tájleíró verseid vannak, ahol vastag, kérges fákról írsz, és az ember érez benne egyfajta libidót a tájjal kapcsolatban.
G. A.: De a kérdés sokkal nyíltabban előtérbe kerül, amikor az ember egy másik emberhez szerelmes verset ír. Ott el kell dönteni, hogy a másik férfi vagy nő, illetve hogy ez a versből kiderüljön-e.
N. Á.: Igazad van, ha csak táj- vagy politikai verseket írnánk, akkor illetlenség vagy akár ízléstelenség volna előhozakodni ezzel…
Gy. G.: Ugyanakkor mindhárman áterotizálják a természetről szóló verseiket is: mintha keveredne egymással a tájvers és a szerelmes vers.
Nádasdy Ádám a Tavaszi szél című versében így ír:
Nyugtalan így a nap, a fürge felhő
egyik háztól a másikig rohan.
Valami szag feszül (nem is egészen
kívánatos), bokrok hónalja ez,
épülő-fészek-íz. A derekunk
belepattan, ahogy sziklát emelgetünk,
nem bír az ember magával, s vele.
Gondolunk régi szeretőkre, megkívánjuk
izzadó hátukat, s a szivacsot
kegyetlenül, egy csöppig kifacsarjuk.
Az öklünk azt mondja: ez a tavasz
már nem az övék. Rajta, emberek,
rövidnadrág, póló, napszemüveg!
Csak fölfogni ne kelljen, érteni
a gőzerőt, mely taszigál előre.(4)
Gerevich András Marmaris című verse így szól:
Száguldó autóban
zizegő darázs:
tested a ruha alatt.
Csüngő datolyafürtök
és nyüzsgés a parton:
szőrös mellkasod.
Az égen egy repülő,
a strandon egy papucs:
bőrödön az anyajegyek.
Izzó homokban
izzadó horgony:
duzzadó mellbimbód.
A vakító éghez
dörgölőző tenger:
izmaid hullámzása.5
Christopher Whyte a Tavasz-ban(6) így ír:
Egyre hosszabbak a nappalok
Nyugtalan fény az égen
A fákat és bokrokat meghódítják a nedvek
Az állatokat a szaporodási ösztön
A vágy éles ösztöke hajtja őket
És én is kiöntöm neked a magjaimat
Gazdám, aratáskor mindent begyűjtesz.
Az erotika nagyon is mélyen áthatja ezeket a verseket. Ebből a szempontból érdekes, hogy Christopher Whyte versében, melyet Gerevich András fordításában idéztem, az utolsó sorban az angolban „gazdám” helyén „husbandman” szerepel.
G. A.: A „husbandman”, ami egyfelől tükörfordításban férjuram, a valóságban azt jelenti, hogy farmer. Ezért fordítottam végül gazdámnak, ami lehet, hogy rossz, de nem találtam rá jobb szót, mégse lehet földműves.
N. Á.: A husbandman fordítható parasztnak is.
G. A.: Jó, de ma a parasztnak teljesen más jelentése van. Én a „gazdám” mellett döntöttem, mert abban benne a gazda és a husbandman is, tehát egy személyes kapcsolat is, igen.
N. Á.: Ugyanakkor ez nincs meg a gael nyelven írott eredetiben.
G. A.: A gaelben állítólag nincs, de angolból fordítottam, ez is mutatja, hogy minden fordítás akaratlanul is változtat a versen. A cenzúrára és öncenzúrára visszatérve: sokat gondolkodtam azon, vajon az irodalomban milyen mértékben fontos a közszférába, a műalkotásba kitenni azt, ami magánjellegű. Mivel elég sok személyes verset írok, sokszor rágom magam azon, hogy szabjak-e magamnak határt, illetve van-e bennem olyan határ, amin nem akarok átlépni, vagy pont ellenkezőleg, olyan határ, amit mindenképpen meg akarok sérteni, el akarok törölni.
Gy. G.: S mi az, amiről nem lehet, vagy nem akarnak írni?
N. Á.: Én már nem tapasztalom, hogy volna olyan téma, amiről nem lehet írni. Ha nekem vágyam vagy érdeklődésem, hogy megírjak valamit, nincs külső, a szó klasszikus értelmében vett cenzurális oka annak, hogy ezt ne tegyem.
De van szemérem, és az egy komoly öncenzúra. Nem ahmatovai értelemben, hanem talán már Catullusnak is el kellett gondolkodnia azon, hogy beleírja-e versébe a nő nevét vagy sem. Nem válik-e kárára az alkotásnak a túlzott személyesség? Nem lesz-e túlzottan anekdotikus? Ezzel viaskodni kell. Néha irigylem a heterókat, mert ők gond nélkül írják, mondjuk, hogy „ahogy ott feküdtem a strandon, hegyes mellei felkeltették érdeklődésemet”. Nem olyan könnyű ennek a mutatis mutandis meleg változatát megírni.
C. W.: A költészet a személyes és a publikus találkozása, hiszen általában mélyről, belülről jön, viszont a publikumnak szánt írás. Az erotikus élmény megmutatásához saját nyelvet kell találni, ami sokkal többet tud mondani annál, hogy mi történt, hol és kivel. Amikor férfi-nő együttlétről ír egy férfi, akkor kevésbé látja át azt az érzelem-„csomagot”, mint amikor két férfi van jelen, hiszen ott mindketten ismerik egymás elképzeléseit, s képesek egymás fejével gondolkodni. De ez még csak hagyján − képesek érezni és kifejezni is!
G. A.: A felvállalás vagy nem felvállalás egy játék, és ezt ugyanígy éltem meg én is egy generációval később. Amikor elkezdtem publikálni a ’90-es években, akkor politikai értelemben ez már felvállalható dolog volt, de az első kötetemben sehol nem mondom ki nyíltan, hogy ezek a versek férfiakhoz szólnak. Itt is vállak vannak, izmok vannak, de akár egy úszónőbe is lehettem volna szerelmes. És ezt a játékot élveztem.
Első kötetem utolsó ciklusa egy erotikus ciklus, a címe az, hogy Hattyú Nándor versei, tehát egy képzelt férfi szemszögéből írok erotikus verseket nőkhöz, nőkről. A névvel vállalt szerelmes versekből azonban e kötetben soha nem derült ki az emberek neme, ami játék volt tulajdonképpen. Sokan megvádoltak azzal, hogy nem vagyok elég bátor, és nem merem felvállalni, de úgy éreztem, hogy el kell érkeznie a belső időm szerinti alkalmas pillanatnak. Ez egy belső folyamat, mely a második, Férfiak című kötetemben érett be, talán már túlzott erővel.
Gy. G.: Nézzünk meg ismét egy-egy verset!
Christopher Whyte Délután(7) című verse így szól:
Úgy van, tedd le a csészét,
Állj fel, nézd meg a polcon a könyveket,
Válassz ki egyet, miközben tudod, hogy figyellek,
Menj az ablakhoz, állj meg,
fény aranyozza be alakod,
És semmit ne mondj.
Minden mozdulatodat jóváhagytam,
De nem fogalmazom meg, mit gondolok,
Pedig látom a gondolataidat, mint egy halat,
Ahogy a tiszta vízben úszik a kövek között
Lelked mélyén, anélkül, hogy tudná,
A vízfelszínen a szavak fodrozódása
Elárulja-e, merre jár.
Gerevich Andrástól A francia mozis című verset választottam:
Együtt ébredünk, megszagollak,
az álladdal gyúrod a hátamat,
fogat mosok, míg lezuhanyozol,
és a szőrös mellkasodat bámulom,
krumplit hámozok és te főzöl,
majd a Hyde Parkban biciklizünk –
ezt álmodtam neked, Julien.
És talán hiába lesz, hogy két éve
a képzeletem a nászutunk,
férfikorom izmos éveit adom,
mint szakadt, foltos ágyneműt.
Nem is tudod, hogy velem ébredsz,
hogy egybe mossuk az ingeinket,
és a borostád szúrja az arcomat.
Miért örülsz nekem ma este is?
Mosolyogsz, viccelődsz, mesélsz,
és ahogy a szemembe nézel,
zavaromban a kezedet bámulom.
Máskor miért fordulsz el, ha meglátsz?
Érezteted, mekkora nyűg vagyok,
és szemed se rebben, ahogy elkerülsz.
Fiúk jönnek, mennek, visszatérnek:
harapdálják a mellbimbómat,
míg én végignyalom a testüket.
Megunom, ahogy megunnak.
Ők is csak belőled lettek, Julien,
a válluk a vállad, a fenekük a te feneked,
minden szavam csak gyakorlat.
Miért maradjunk véletlen ismerősök,
mikor a szemezést te kezdted?
Te adtad a pórázt a kezembe,
ha csábítottál, most szeress belém!
Kösd meg újra félrecsúszott nyakkendőmet,
köss bele minden elvétett szavamba,
tiltsd meg, hogy rágyújtsak előtted!
Barátnőd van, emlékeztetsz,
láttam, ahogy gyengéden megérinted:
összetartoztok, ahogy együtt álltok,
és már családot is remélek neked.
Mégis, mikor egy forgatáson ácsorogtam,
és a vállak fölött téged lestelek,
úgy megrémült, szinte földbe nőtt.
El akarlak felejteni, Julien,
szeretnék inkább nőt vagy kutyát,
és élnék filmekben álmok helyett.
Ma éppen észreveszel és köszönsz,
és talán elhívlak és főzök neked,
vagy a Hyde Parkba megyünk,
és megbámullak, amikor nem figyelsz.
Nádasdy Ádám Tükörféleség a terem végén című verse pedig így szól:
Különös alvóhely a nagyterem,
mikor a szél susog, az ágy szuszog,
és gombócokat köhög föl az ember.
Alszik és itt van, izzad, mosolyog,
békés és értelmetlen, mint a kor,
amelyben élünk. Tükörféleség
a terem végén, elalvás előtt
szánkon a keserűség csöppjei.
Nem lehet tudni, mi a szerelem,
csak dobolni lehet, meg énekelni,
meg prüszkölni lehet, meg félrenyelni.
Az alapkérdések, a tágas bánat
foglalkoztatja generációját;
ha kozmikussá nő is a szorongás,
engem az élet karja még ölel.
A bőr hogy meg tud vastagodni! Mennyire
el lehet viselni a másikat!
Pedig éjszakánként szinte ugat,
izmai szaladnak álma után,
és a gyomromban tükröződik a térde.
Három példát látunk, amelyben a gondolkodás mellett az érzelmek és a kifejezés készsége is nyitott a másikra, a vers mindenkori megszólítottjára. Ez a végletekig menő nyitottság nehezíti vagy könnyíti a kapcsolat fenntartását és a megírását?
C. W.: Nagy előnnyel jár, ha az ember olyat akar elmondani, megírni, amit más még nem mondott el vagy nem írt le. Ezért nem múzsáról, hanem inkább modellről beszélhetünk. Kavafisz vagy Pasolini példája számomra fontos volt ebben − fontos volt látni és olvasni, hogy ők hogyan törik meg a csendet, és fejezik ki homoerotikus érzelmeiket. Kellettek a példák.
Ha az utcán egy férfi megfogja a nő kezét, ez egy teljesen normális gesztus. Ha én fogom meg Budapest utcáin a társam kezét, az egy komoly gesztus, amely néhány helyen akár veszélyes is lehet. Nagyon apró gesztusok is hatalmas jelentőségűvé válhatnak − ami egy meleg írónak hatalmas előny is.
N. Á.: Tartózkodom attól, hogy igazán keserűen és gyalázatosan írjak a kapcsolataim rossz oldalairól, bajairól. Ady Endre simán megcsinálta. De a derűs, bukolikus fogalmazásmód sem egyszerűbb, hiszen a rosszból szebb és komolyabb irodalmi mű szokott születni. Igen ám, de attól valami visszatart, hogy a meleg kapcsolatokat pokolként írjam le. Lehet, hogy ez e kisebbségi helyzetnek egy korlátja, annak a visszája, amit Christopher előnyként jellemzett: az egymásra nyitottságé. Azt gondolom, majd ötszáz év múlva, amikor már mindenki megszokta, hogy van ez a téma, akkor természetesen már ez is megírhatóvá válik. Az odi et amo minden kapcsolatban jelen van. Szörnyűség, ugyanúgy szörnyűség, mint mindenkinek az élete, és kérdés, persze, miért is ne lehetne ezt mélyebben megírni. Ha tetszik, nekem szögezhetik: miért nem kaparok mélyebbre, miért nem engedek több gennyet kibuggyanni a sebeimből, ahogy Géher tanár úr, első biztatóm és mentorom előírta.
Gy. G.: Találtunk tehát egy olyan pontot, ahol működik az öncenzúra, végtére azért, mert a közeg, ami befogad, másmilyen?
N. Á.: Logikus ez a következtetés, de nem tudom, hogy nem arról van-e szó, hogy én vagyok eleve egy kicsit édeskés típus, s ez nem a helyzet és a téma, hanem a személyiség hozadéka, tehát független attól, hogy a gólya milyen színű pólyában dobott le. Sokat gondolkodom azon, hogy én vajon eleve egy Pangloss mester vagyok, aki azt mondja, azért nagy baj nincsen, alapvetően minden rendben van – vagy azért mondom ezt, mert egyszerűen szégyellném, ha mindenki azt mondaná: „Tessék, így jár az, aki buzinak megy, annak ilyen szörnyűségeken kell keresztülmennie!”
Gy. G.: Arra nincs lehetőség, hogy a két érzelmi végletet egyetlen versen vagy verscikluson belül villantsa fel?
N. Á.: Próbálom ezt csinálni, s remélem, néha sikerül is. Az előbb talán túl önkritikus voltam, de hát azért ülünk itt, hogy ezt a problémát átgondoljuk és megbeszéljük. Az az érzésem, hogy a mérleg jó serpenyőjében egy kicsit több van, mint a rosszban.
Volt nekem egy nagyon hosszú kapcsolatom, és ő meghalt. Bizonyos értelemben itthagyott engem. Azt hiszem, amiket akkor írtam, azok nem voltak derűsek, de ez nem a kapcsolatról, hanem a halálról szólt, és akkor sem tudtam azt leírni, hogy „jó, sajnálom, hogy meghaltál, de egyébként egy pokol volt már veled az utóbbi időben”.
G. A.: Nagyon nehéz összehasonlítani egy meleg és egy heteroszexuális kapcsolatot, mert teljesen mások a tétek. Egy heteroszexuális kapcsolat bizonyos kor után az esetek nagy részében a családalapításról, a gyereknevelésről is szól. Egy meleg kapcsolatban sokkal inkább csak a társat keresik.
Gy. G.: Mindhárom költői életmű tematizálja az Istennel vagy a transzcendenciával való kapcsolatot is. Milyen ez a kapcsolat, hogyan alakul az időben, hogyan artikulálható?
N. Á.: Én úgy gondolom, hogy Isten léte nyilvánvaló. A kérdések innentől kezdődnek. Tud-e az én létezésemről, valóban ő teremtett-e engem, törődik-e énvelem, lát-e engem, van-e véleménye arról, amit én csinálok, és ha igen, akkor az milyen, és mennyiben felelek én mindazért, ami történik velem, vagy a felelősség egy bizonyos részét őrá vissza lehet-e tolni? Ha már ilyennek teremtett, akkor ez ellen küzdeni lett volna-e a feladat, vagy az, hogy ezzel gazdálkodjak, és ebből hozzak ki valamit. Én végül ezt az utat választottam, mert így többet tudok produkálni, nagyobb terhet tudok cipelni, és azt gondolom, hogy neki talán végül is az a fontos, hogy mindenki cipeljen valamit, amit talál, vagy amit ő ad neki. A többi ember lelkét vagy a munkát…; ezért szoktam néha hozzá fordulni, ha szabad így mondanom, vagy egyáltalán: megemlíteni, mert még most is sokat gondolkodom, hogy végül is jól csináltam-e, mert néha mintha az önmegtagadást állítaná feladatul.
G. A.: Én ennél kétkedőbb vagyok: a hit folyamatos belső küzdelem. Szeretném, ha lenne, de néha úgy érzem, nincsen. Viszont ha úgy élem meg, hogy van Isten, és nem érzem a hiányát, akkor számomra a homoszexualitás felvállalása soha nem valláserkölcsi kérdés, soha nem érzem azt, hogy ezt Isten ne fogadná el, vagy bűn lenne.
Mindig úgy éreztem, hogy ha van Isten, akkor a szeretet az, ami számít. Ha tudok szeretni, akkor tizedrangú, hogy az férfi-e vagy nő, tehát én a meleg-szerelemben e téren semmi problémát nem találtam, még akkor sem, ha a katolikus egyház és jó néhány más egyház tanítása nem fogadja ezt el.
C. W.: Talán túlzok, de én úgy érzem, hogy az intenzív erotikus élmény egyszerre spirituális élmény is. A kereszténység egyik fő problémája, hogy nem tud az erotikus és a spirituális élmény összefonódásával mit kezdeni, nem tud − vagy csak nagyon ritkán tud − ide behatolni. Ezért érdekelnek más hagyományok és más területek is: hogy az ember átélhesse az erotikus és a spirituális találkozás összefonódását, és ezt ki is tudja fejezni.
Gy. G.: Messzire megyek-e, ha úgy gondolom, hogy a természetlíra vagy a természettel kapcsolatos képek áterotizáltsága részben éppen ennek, az erotikus és a spirituális élmény összefonódásának az eredménye?
C. W.: Nálam igen.
Gy. G.: Mondhatom-e ezt mindhárom költőről?
N. Á.: Igen.
G. A.: Talán igen.
______________________
Györe Gabriella: Okozott-e valamilyen nehézséget a költői indulás során szexuális orientációjuk felvállalása?
Christopher Whyte: A lapnak, ahol publikálni kezdtem, Eric Thomson volt a szerkesztője, egy idős úr, aki elég konzervatív volt ugyan, de ilyesmikkel nem törődött. Nem volt köztünk téma, hogy a verset férfihoz vagy nőhöz írtam-e, s míg egyfelől nem lehetett erről beszélni, másfelől viszont jó is volt, mert senki nem kötött bele.
Nádasdy Ádám: Bizony, számos vers szól olyasmiről, ami bűncselekmény, de ettől még a költőnek nem esik bántódása. Bizonyos szerek fogyasztása bizonyos országokban törvénybe ütköző, de mégis költemények szólnak erről. Vagy gondoljunk Villonra, aki bűnöző volt, de vallott erről a költeményeiben. Szóval ez nem befolyásolja az értékelést. Ugye azt nem akarod mondani, hogy ha te megírtad volna, kihez írsz, téged a rendőrség elvitt volna ezért? Hát írni lehet?!
C. W.: Én tanítottam elsőként Edwin Morgant az egyetemen, s rámutattam a diákoknak, hogyan kerüli a szerző a „he”, „she” névmások használatát. Ez a hiány jelként is működik: mintha az író azt mondaná „azért írok így, mert veszélyes nyíltan beszélni”.
Edwin Morgan maga is egyetemi tanár volt, professzor. Ha akkor nyíltan fölvállalta volna a melegségét, akár csak a verseiben is, az egyetemi pozícióját (is) veszélyezteti. Amikor én Morgan verseit tanítottam, a cenzúra és az öncenzúra szemszögéből közelítettem meg, s Anna Ahmatovával éreztem rokonnak, hiszen mindketten a kimondhatóság és az öncenzúra kérdéseivel foglalkoznak.
N. Á.: Ha az ember nagyon valamilyen, akkor mindig fölmerül a kérdés, hogy ebből mennyit tegyen a munkáiba. Ha valaki néger, akkor írjon állandóan arról, és minden lapról süssön, hogy ő néger? A másik véglet, ha egyáltalán nem derül ki: az valahol az őszintétlenség érzetét kelti, ami nem tesz jót a műalkotásnak. Ha valaki mondjuk erdélyi magyar, akkor ugyanúgy írjon, mintha Pesten szaladgálna, vagy az a jó, ha minden oldaláról tudósít annak a különös kis világnak, ami az övé. De hát ennél többet kell csinálni! Nekem nem a külvilággal volt bajom, mert amíg kommunizmus volt, nem gondoltam arra, hogy publikálnék. Aztán megtörtént a rendszerváltás. A homoszexualitás itthon már régen nem minősült bűnténynek − Kádár Jánosék példásan hamar kivették a büntető törvénykönyvből −, de a közízlés azért lassan változik. Én nem bántam, hogy nekem ezzel kicsit, hogy is mondjam, egyensúlyozni, balettozni kell, pláne, hogy a magyar nyelvben ez talán könnyebb is. De azért aki figyelmesen olvassa − nem mindig vettem észre, de mondták nekem −, abból is sok mindenre következtetni tud, hogy milyen szavak szerepelnek a szerelmes versekben. A „váll” szó például többször szerepel nálam, figyelmeztettek a heteró barátaim, hogy „mi nem szoktunk a nők válláról írni”. Tehát ilyen értelemben valami kiderül az emberről.
Gerevich András: Ha az ember mondjuk szerelmes verset ír, akkor azon a kérdésen mindenképpen át kell rágnia magát, ha meleg, hogy ez a versből kiderüljön-e egyértelműen, esetleg teljesen eltitkolja, vagy csak apró jeleket vagy célzásokat hagyjon. Persze sokféle vers van, és mondjuk egy tájleíró versből nem feltétlenül kell kiolvasni, hogy a költő meleg-e, vagy néger vagy cigány, ahogy egy politikai vagy istenes versből sem.
N. Á.: Ez nem így van. Nagyon szép tájleíró verseid vannak, ahol vastag, kérges fákról írsz, és az ember érez benne egyfajta libidót a tájjal kapcsolatban.
G. A.: De a kérdés sokkal nyíltabban előtérbe kerül, amikor az ember egy másik emberhez szerelmes verset ír. Ott el kell dönteni, hogy a másik férfi vagy nő, illetve hogy ez a versből kiderüljön-e.
N. Á.: Igazad van, ha csak táj- vagy politikai verseket írnánk, akkor illetlenség vagy akár ízléstelenség volna előhozakodni ezzel…
Gy. G.: Ugyanakkor mindhárman áterotizálják a természetről szóló verseiket is: mintha keveredne egymással a tájvers és a szerelmes vers.
Nádasdy Ádám a Tavaszi szél című versében így ír:
Nyugtalan így a nap, a fürge felhő
egyik háztól a másikig rohan.
Valami szag feszül (nem is egészen
kívánatos), bokrok hónalja ez,
épülő-fészek-íz. A derekunk
belepattan, ahogy sziklát emelgetünk,
nem bír az ember magával, s vele.
Gondolunk régi szeretőkre, megkívánjuk
izzadó hátukat, s a szivacsot
kegyetlenül, egy csöppig kifacsarjuk.
Az öklünk azt mondja: ez a tavasz
már nem az övék. Rajta, emberek,
rövidnadrág, póló, napszemüveg!
Csak fölfogni ne kelljen, érteni
a gőzerőt, mely taszigál előre.(4)
Gerevich András Marmaris című verse így szól:
Száguldó autóban
zizegő darázs:
tested a ruha alatt.
Csüngő datolyafürtök
és nyüzsgés a parton:
szőrös mellkasod.
Az égen egy repülő,
a strandon egy papucs:
bőrödön az anyajegyek.
Izzó homokban
izzadó horgony:
duzzadó mellbimbód.
A vakító éghez
dörgölőző tenger:
izmaid hullámzása.5
Christopher Whyte a Tavasz-ban(6) így ír:
Egyre hosszabbak a nappalok
Nyugtalan fény az égen
A fákat és bokrokat meghódítják a nedvek
Az állatokat a szaporodási ösztön
A vágy éles ösztöke hajtja őket
És én is kiöntöm neked a magjaimat
Gazdám, aratáskor mindent begyűjtesz.
Az erotika nagyon is mélyen áthatja ezeket a verseket. Ebből a szempontból érdekes, hogy Christopher Whyte versében, melyet Gerevich András fordításában idéztem, az utolsó sorban az angolban „gazdám” helyén „husbandman” szerepel.
G. A.: A „husbandman”, ami egyfelől tükörfordításban férjuram, a valóságban azt jelenti, hogy farmer. Ezért fordítottam végül gazdámnak, ami lehet, hogy rossz, de nem találtam rá jobb szót, mégse lehet földműves.
N. Á.: A husbandman fordítható parasztnak is.
G. A.: Jó, de ma a parasztnak teljesen más jelentése van. Én a „gazdám” mellett döntöttem, mert abban benne a gazda és a husbandman is, tehát egy személyes kapcsolat is, igen.
N. Á.: Ugyanakkor ez nincs meg a gael nyelven írott eredetiben.
G. A.: A gaelben állítólag nincs, de angolból fordítottam, ez is mutatja, hogy minden fordítás akaratlanul is változtat a versen. A cenzúrára és öncenzúrára visszatérve: sokat gondolkodtam azon, vajon az irodalomban milyen mértékben fontos a közszférába, a műalkotásba kitenni azt, ami magánjellegű. Mivel elég sok személyes verset írok, sokszor rágom magam azon, hogy szabjak-e magamnak határt, illetve van-e bennem olyan határ, amin nem akarok átlépni, vagy pont ellenkezőleg, olyan határ, amit mindenképpen meg akarok sérteni, el akarok törölni.
Gy. G.: S mi az, amiről nem lehet, vagy nem akarnak írni?
N. Á.: Én már nem tapasztalom, hogy volna olyan téma, amiről nem lehet írni. Ha nekem vágyam vagy érdeklődésem, hogy megírjak valamit, nincs külső, a szó klasszikus értelmében vett cenzurális oka annak, hogy ezt ne tegyem.
De van szemérem, és az egy komoly öncenzúra. Nem ahmatovai értelemben, hanem talán már Catullusnak is el kellett gondolkodnia azon, hogy beleírja-e versébe a nő nevét vagy sem. Nem válik-e kárára az alkotásnak a túlzott személyesség? Nem lesz-e túlzottan anekdotikus? Ezzel viaskodni kell. Néha irigylem a heterókat, mert ők gond nélkül írják, mondjuk, hogy „ahogy ott feküdtem a strandon, hegyes mellei felkeltették érdeklődésemet”. Nem olyan könnyű ennek a mutatis mutandis meleg változatát megírni.
C. W.: A költészet a személyes és a publikus találkozása, hiszen általában mélyről, belülről jön, viszont a publikumnak szánt írás. Az erotikus élmény megmutatásához saját nyelvet kell találni, ami sokkal többet tud mondani annál, hogy mi történt, hol és kivel. Amikor férfi-nő együttlétről ír egy férfi, akkor kevésbé látja át azt az érzelem-„csomagot”, mint amikor két férfi van jelen, hiszen ott mindketten ismerik egymás elképzeléseit, s képesek egymás fejével gondolkodni. De ez még csak hagyján − képesek érezni és kifejezni is!
G. A.: A felvállalás vagy nem felvállalás egy játék, és ezt ugyanígy éltem meg én is egy generációval később. Amikor elkezdtem publikálni a ’90-es években, akkor politikai értelemben ez már felvállalható dolog volt, de az első kötetemben sehol nem mondom ki nyíltan, hogy ezek a versek férfiakhoz szólnak. Itt is vállak vannak, izmok vannak, de akár egy úszónőbe is lehettem volna szerelmes. És ezt a játékot élveztem.
Első kötetem utolsó ciklusa egy erotikus ciklus, a címe az, hogy Hattyú Nándor versei, tehát egy képzelt férfi szemszögéből írok erotikus verseket nőkhöz, nőkről. A névvel vállalt szerelmes versekből azonban e kötetben soha nem derült ki az emberek neme, ami játék volt tulajdonképpen. Sokan megvádoltak azzal, hogy nem vagyok elég bátor, és nem merem felvállalni, de úgy éreztem, hogy el kell érkeznie a belső időm szerinti alkalmas pillanatnak. Ez egy belső folyamat, mely a második, Férfiak című kötetemben érett be, talán már túlzott erővel.
Gy. G.: Nézzünk meg ismét egy-egy verset!
Christopher Whyte Délután(7) című verse így szól:
Úgy van, tedd le a csészét,
Állj fel, nézd meg a polcon a könyveket,
Válassz ki egyet, miközben tudod, hogy figyellek,
Menj az ablakhoz, állj meg,
fény aranyozza be alakod,
És semmit ne mondj.
Minden mozdulatodat jóváhagytam,
De nem fogalmazom meg, mit gondolok,
Pedig látom a gondolataidat, mint egy halat,
Ahogy a tiszta vízben úszik a kövek között
Lelked mélyén, anélkül, hogy tudná,
A vízfelszínen a szavak fodrozódása
Elárulja-e, merre jár.
Gerevich Andrástól A francia mozis című verset választottam:
Együtt ébredünk, megszagollak,
az álladdal gyúrod a hátamat,
fogat mosok, míg lezuhanyozol,
és a szőrös mellkasodat bámulom,
krumplit hámozok és te főzöl,
majd a Hyde Parkban biciklizünk –
ezt álmodtam neked, Julien.
És talán hiába lesz, hogy két éve
a képzeletem a nászutunk,
férfikorom izmos éveit adom,
mint szakadt, foltos ágyneműt.
Nem is tudod, hogy velem ébredsz,
hogy egybe mossuk az ingeinket,
és a borostád szúrja az arcomat.
Miért örülsz nekem ma este is?
Mosolyogsz, viccelődsz, mesélsz,
és ahogy a szemembe nézel,
zavaromban a kezedet bámulom.
Máskor miért fordulsz el, ha meglátsz?
Érezteted, mekkora nyűg vagyok,
és szemed se rebben, ahogy elkerülsz.
Fiúk jönnek, mennek, visszatérnek:
harapdálják a mellbimbómat,
míg én végignyalom a testüket.
Megunom, ahogy megunnak.
Ők is csak belőled lettek, Julien,
a válluk a vállad, a fenekük a te feneked,
minden szavam csak gyakorlat.
Miért maradjunk véletlen ismerősök,
mikor a szemezést te kezdted?
Te adtad a pórázt a kezembe,
ha csábítottál, most szeress belém!
Kösd meg újra félrecsúszott nyakkendőmet,
köss bele minden elvétett szavamba,
tiltsd meg, hogy rágyújtsak előtted!
Barátnőd van, emlékeztetsz,
láttam, ahogy gyengéden megérinted:
összetartoztok, ahogy együtt álltok,
és már családot is remélek neked.
Mégis, mikor egy forgatáson ácsorogtam,
és a vállak fölött téged lestelek,
úgy megrémült, szinte földbe nőtt.
El akarlak felejteni, Julien,
szeretnék inkább nőt vagy kutyát,
és élnék filmekben álmok helyett.
Ma éppen észreveszel és köszönsz,
és talán elhívlak és főzök neked,
vagy a Hyde Parkba megyünk,
és megbámullak, amikor nem figyelsz.
Nádasdy Ádám Tükörféleség a terem végén című verse pedig így szól:
Különös alvóhely a nagyterem,
mikor a szél susog, az ágy szuszog,
és gombócokat köhög föl az ember.
Alszik és itt van, izzad, mosolyog,
békés és értelmetlen, mint a kor,
amelyben élünk. Tükörféleség
a terem végén, elalvás előtt
szánkon a keserűség csöppjei.
Nem lehet tudni, mi a szerelem,
csak dobolni lehet, meg énekelni,
meg prüszkölni lehet, meg félrenyelni.
Az alapkérdések, a tágas bánat
foglalkoztatja generációját;
ha kozmikussá nő is a szorongás,
engem az élet karja még ölel.
A bőr hogy meg tud vastagodni! Mennyire
el lehet viselni a másikat!
Pedig éjszakánként szinte ugat,
izmai szaladnak álma után,
és a gyomromban tükröződik a térde.
Három példát látunk, amelyben a gondolkodás mellett az érzelmek és a kifejezés készsége is nyitott a másikra, a vers mindenkori megszólítottjára. Ez a végletekig menő nyitottság nehezíti vagy könnyíti a kapcsolat fenntartását és a megírását?
C. W.: Nagy előnnyel jár, ha az ember olyat akar elmondani, megírni, amit más még nem mondott el vagy nem írt le. Ezért nem múzsáról, hanem inkább modellről beszélhetünk. Kavafisz vagy Pasolini példája számomra fontos volt ebben − fontos volt látni és olvasni, hogy ők hogyan törik meg a csendet, és fejezik ki homoerotikus érzelmeiket. Kellettek a példák.
Ha az utcán egy férfi megfogja a nő kezét, ez egy teljesen normális gesztus. Ha én fogom meg Budapest utcáin a társam kezét, az egy komoly gesztus, amely néhány helyen akár veszélyes is lehet. Nagyon apró gesztusok is hatalmas jelentőségűvé válhatnak − ami egy meleg írónak hatalmas előny is.
N. Á.: Tartózkodom attól, hogy igazán keserűen és gyalázatosan írjak a kapcsolataim rossz oldalairól, bajairól. Ady Endre simán megcsinálta. De a derűs, bukolikus fogalmazásmód sem egyszerűbb, hiszen a rosszból szebb és komolyabb irodalmi mű szokott születni. Igen ám, de attól valami visszatart, hogy a meleg kapcsolatokat pokolként írjam le. Lehet, hogy ez e kisebbségi helyzetnek egy korlátja, annak a visszája, amit Christopher előnyként jellemzett: az egymásra nyitottságé. Azt gondolom, majd ötszáz év múlva, amikor már mindenki megszokta, hogy van ez a téma, akkor természetesen már ez is megírhatóvá válik. Az odi et amo minden kapcsolatban jelen van. Szörnyűség, ugyanúgy szörnyűség, mint mindenkinek az élete, és kérdés, persze, miért is ne lehetne ezt mélyebben megírni. Ha tetszik, nekem szögezhetik: miért nem kaparok mélyebbre, miért nem engedek több gennyet kibuggyanni a sebeimből, ahogy Géher tanár úr, első biztatóm és mentorom előírta.
Gy. G.: Találtunk tehát egy olyan pontot, ahol működik az öncenzúra, végtére azért, mert a közeg, ami befogad, másmilyen?
N. Á.: Logikus ez a következtetés, de nem tudom, hogy nem arról van-e szó, hogy én vagyok eleve egy kicsit édeskés típus, s ez nem a helyzet és a téma, hanem a személyiség hozadéka, tehát független attól, hogy a gólya milyen színű pólyában dobott le. Sokat gondolkodom azon, hogy én vajon eleve egy Pangloss mester vagyok, aki azt mondja, azért nagy baj nincsen, alapvetően minden rendben van – vagy azért mondom ezt, mert egyszerűen szégyellném, ha mindenki azt mondaná: „Tessék, így jár az, aki buzinak megy, annak ilyen szörnyűségeken kell keresztülmennie!”
Gy. G.: Arra nincs lehetőség, hogy a két érzelmi végletet egyetlen versen vagy verscikluson belül villantsa fel?
N. Á.: Próbálom ezt csinálni, s remélem, néha sikerül is. Az előbb talán túl önkritikus voltam, de hát azért ülünk itt, hogy ezt a problémát átgondoljuk és megbeszéljük. Az az érzésem, hogy a mérleg jó serpenyőjében egy kicsit több van, mint a rosszban.
Volt nekem egy nagyon hosszú kapcsolatom, és ő meghalt. Bizonyos értelemben itthagyott engem. Azt hiszem, amiket akkor írtam, azok nem voltak derűsek, de ez nem a kapcsolatról, hanem a halálról szólt, és akkor sem tudtam azt leírni, hogy „jó, sajnálom, hogy meghaltál, de egyébként egy pokol volt már veled az utóbbi időben”.
G. A.: Nagyon nehéz összehasonlítani egy meleg és egy heteroszexuális kapcsolatot, mert teljesen mások a tétek. Egy heteroszexuális kapcsolat bizonyos kor után az esetek nagy részében a családalapításról, a gyereknevelésről is szól. Egy meleg kapcsolatban sokkal inkább csak a társat keresik.
Gy. G.: Mindhárom költői életmű tematizálja az Istennel vagy a transzcendenciával való kapcsolatot is. Milyen ez a kapcsolat, hogyan alakul az időben, hogyan artikulálható?
N. Á.: Én úgy gondolom, hogy Isten léte nyilvánvaló. A kérdések innentől kezdődnek. Tud-e az én létezésemről, valóban ő teremtett-e engem, törődik-e énvelem, lát-e engem, van-e véleménye arról, amit én csinálok, és ha igen, akkor az milyen, és mennyiben felelek én mindazért, ami történik velem, vagy a felelősség egy bizonyos részét őrá vissza lehet-e tolni? Ha már ilyennek teremtett, akkor ez ellen küzdeni lett volna-e a feladat, vagy az, hogy ezzel gazdálkodjak, és ebből hozzak ki valamit. Én végül ezt az utat választottam, mert így többet tudok produkálni, nagyobb terhet tudok cipelni, és azt gondolom, hogy neki talán végül is az a fontos, hogy mindenki cipeljen valamit, amit talál, vagy amit ő ad neki. A többi ember lelkét vagy a munkát…; ezért szoktam néha hozzá fordulni, ha szabad így mondanom, vagy egyáltalán: megemlíteni, mert még most is sokat gondolkodom, hogy végül is jól csináltam-e, mert néha mintha az önmegtagadást állítaná feladatul.
G. A.: Én ennél kétkedőbb vagyok: a hit folyamatos belső küzdelem. Szeretném, ha lenne, de néha úgy érzem, nincsen. Viszont ha úgy élem meg, hogy van Isten, és nem érzem a hiányát, akkor számomra a homoszexualitás felvállalása soha nem valláserkölcsi kérdés, soha nem érzem azt, hogy ezt Isten ne fogadná el, vagy bűn lenne.
Mindig úgy éreztem, hogy ha van Isten, akkor a szeretet az, ami számít. Ha tudok szeretni, akkor tizedrangú, hogy az férfi-e vagy nő, tehát én a meleg-szerelemben e téren semmi problémát nem találtam, még akkor sem, ha a katolikus egyház és jó néhány más egyház tanítása nem fogadja ezt el.
C. W.: Talán túlzok, de én úgy érzem, hogy az intenzív erotikus élmény egyszerre spirituális élmény is. A kereszténység egyik fő problémája, hogy nem tud az erotikus és a spirituális élmény összefonódásával mit kezdeni, nem tud − vagy csak nagyon ritkán tud − ide behatolni. Ezért érdekelnek más hagyományok és más területek is: hogy az ember átélhesse az erotikus és a spirituális találkozás összefonódását, és ezt ki is tudja fejezni.
Gy. G.: Messzire megyek-e, ha úgy gondolom, hogy a természetlíra vagy a természettel kapcsolatos képek áterotizáltsága részben éppen ennek, az erotikus és a spirituális élmény összefonódásának az eredménye?
C. W.: Nálam igen.
Gy. G.: Mondhatom-e ezt mindhárom költőről?
N. Á.: Igen.
G. A.: Talán igen.
______________________
1 Nádasdy Ádám költő, műfordító. 1947-ben született Budapesten. Angol–olasz diplomát szerzett az ELTE-n. Sokat tanított gyerekeket, felnőtteket. 1972 óta az ELTE Angol Tanszékének tanára. Hat verseskötete jelent meg. Számos színdarabot fordított, jelentősek Shakespeare-fordításai. Népszerűek nyelvészetről írt ismeretterjesztő cikkei. Legutóbbi verseskötete: Az az íz (Magvető, 2007).
2 Christopher Whyte (Crisdean MhicIlleBhain) Glasgow-ban született, Cambridge-ben végzett, majd élt Olaszországban és Magyarországon is. A Glasgow-i Egyetemen éveken át skót irodalmat tanított. Lírát gael, prózát angol nyelven ír, és számos nyelvből fordít verseket.
3 Gerevich András költő és forgatókönyvíró, szerkesztő és irodalmi szervező. Második verseskötete Férfiak címmel jelent meg 2005-ben. Egyetemi tanulmányait Magyarországon, az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában végezte, egy éve települt haza.
4 http://www.muut.hu/korabbilapszamok/007/nadasdy.html
5 http://nol.hu/archivum/archiv-383127
6 Christopher White: SPRING – Evenings getting longer / restless light in the sky / sap rising imperiously / in trees and bushes, urgency / to procreate in animals, / desire's sharp goad egging them on, / I too will spill my seed for you, / husbandman, reaper of every harvest. – A fordítás Gerevich András munkája.
Hozzászólás