Mint ahogyan arra a cím is utal, dolgozatunk témája újfent a boldogság maga. Nemzetközi összehasonlításban.
          Az Egyesült Nemzetek Szervezete a napokban ugyan annak kiszámításával van elfoglalva, hogy hány millió dollárnyi segély kéne a földrengés sújtotta területeken élőknek, ki is hozták 227-re, ha jól emlékszem a BBC híradására, de ezt alighanem egy ember is ki tudta számítani – rálehelt az abakuszra, és az magától kidobta, sacc per kábé (feltételezett halottak száma szor terület per éppen mindegy) –, a többiek pedig kutatásanalízissel töltik az időt.
          Így kiderítették, hogy legideálisabban Vancouverben élhetünk, a kanadai város Melbourne-t taszította le a trónról. Jó még Bécs, Genf, Perth, Sydney, Toronto, Teheránba viszont be ne tegyük a lábunkat, ott bennünket a nettó boldogtalanság vár. Az ázsiai és afrikai városokat úgy nagy általában is ildomos messziről elkerülni.
          Magyar városokról nem szól a fáma, joggal gondolhatjuk, hogy azok valahol a középmezőnyben helyezkednek el, már ami a boldogságot illeti.
          Sajnos a kutatók operacionalizálási koncepciójáról semmit sem tudunk, bár implicite az derül ki Vancouver elsősége alapján, hogy szar hely az, ahol az egyetemnek nincs saját nudistastrandja, a városhatárban nincs sípálya, a jachtkikötő pedig nincs a központban. Ebből az következik, hogy falun ab start lehetetlen boldognak lenni, nudistastrand még akadhat ugyan, de hogy egyetem is saját nudistastranddal, az egyenesen kizárt.
          A fentiek fényében persze értelmezhetetlen, Pécs, Budapest, Debrecen és a többi település hogyan merészkedik kultúrfővárosi rangra pályázni.
          Azt pedig egyik haverom erősíti meg nap, mint nap, hogy mi a boldogság – három hónapja emigrált Sydney-be, hetente küldözgeti a képeket, amint a tenger mellett pózol, és máris több autót vett magának, bár többnyire rögtön eladja a szomszédoknak, miután kipucolta és lesmirglizte azokat.
          Egy másik kutatás szerint pedig az amerikaiak és az ausztrálok a legboldogabbak, őket követik az indiaiak és az egyiptomiak, a legboldogtalanabbak pedig – láss csodát, vagy se – a magyarok.
          A magyarok. Harmincöt százalékunk baromi szarul érzi magát, és rosszullétben megelőzzük a szintén szerencsétlen oroszokat, törököket és lengyeleket. Mint észrevehetjük, a történelem során a magyar mindhárom szerencsétlen néppel szoros kapcsolatban állt, adódik hát a föltételezés, hogy egymásnak adjuk/adják át a boldogtalanságra való hajlamot. Az egészségi állapot, a pénzügyi biztonság, a házastársi viszonyok, a gyerekszám és az ingatlanbirtoklás terén – ezek lennének a boldogság-faktorok – igencsak hasonlatosak vagyunk.
          Egy harmadik kutatás szerint viszont a magyarok kiemelkedő lepedőakrobaták. Vagy ha nem, szeretnek hazudni.
          Közhely, hogy a kultúrákat nem lehet összemérni, tehát a boldogságot sem, ám a fentiekből az következik, hogy ha a magyarok szeretnek szeretkezni, akkor a boldogságot hajszolják, tehát legfeljebb vágyaik nagyságával van baj, az meg ugyan mér’ lenne baj? Ha viszont hazudnak, akkor okkal feltételezzük, akkor is hazudnak, amikor boldogtalannak állítják be magukat. A leglogikusabb pedig egyszerűen az, hogy túloznak, ha kell, ha nem.
          Már vagy negyven éve nem divat nemzetkarakterológiákat gyártani, legalábbis egy magára adó tudományos kutató ódzkodik ettől, mert a többiek kiröhögnék, de ez az ENSZ még mindig evvel bíbelődik, az Independent, a külfönéle Times-ok meg szépen lehozzák e vizsgálatok eredményeit, és mivel ezek ún. tekintélyes lapok, nyomukban az összes többi.
          Mindez persze arról tanúskodik, hogy szeretünk elbíbelődni azzal, hogy mások milyenek. És az sem igaz, amit az előbb mondtam, ti. hogy a nemzetkarakterológia nem divat. Az amerikai pszichológusok szövetségének lapjában, a Journal of Personality and Social Psychology legújabb számában ugyanis arról a kutatásról szólnak, kik is a legmagabiztosabbak. Az elsők a szerbek, az USA-béliek a hatodikak, a horvátok a kilencedikek, a távol-keletiek viszont a ranglista alján vannak. Európában a leggyengébbek e tekintetben a svájciak, a szlovákok és a csehek. (A magyarokról nincs szó.)
          A szerbek kapcsán pedig kimutatták, hogy a legeslegmagabiztosabbak azok, akik a börtönben ülnek… (legkevésbé meg az áldozatok azok).
          És ami azt illeti, a szerbek el is tudják magukról ezt hitetni, noha megalomániájuknak nem sok alapja van. A minap Nyilasi Tibor foci-kommentátor azt mondta, a szerbek nem arról híresek, hogy bármit elveszítenének.
          Nem-e? A kilencvenes években elvesztettek vagy négy háborút, elvesztették a horvátországi szerb területeket, a boszniaiak egy részét, az egész Koszovót – mindazt, amit meg akartak védeni.
          Ám mégis hogy el tudják magukat adni… A boldogság marketing kérdése.

Szerbhorváth György