hirdetés

A család pompás kastélyának annyi

2015. november 27.

Közös képüket Pápai fiúk néven írja alá, a család ezúttal az édesanya fedőneve után Pápai néven jelenik meg. Vagyis mi, nézők az állambiztonsági szolgálat szemszögéből tekintünk rá, illetéktelen módon leskelődünk, kukkolunk, beférkőzünk a zsigerekbe, lehallgatjuk, kikémleljük legbelsőbb gondolataikat. – A Jelentés című kiállításon jártunk.

hirdetés

Zavarban vagyok, zavarba vagyok ejtve. Mióta láttam Forgács Péter műveit a Jelentés című kiállításon (Jelentéstulajdonítás), és olvastam Forgách András Élő kötet nem marad című regényét, nem találom a szavakat („Belenémul az ember ebbe a tudásba”?), a nézőpontot, a megfelelő irányt. Hogyan tudnám megfogalmazni, körülírni csak, hogy nem. Hogy van bennem egy nem. Bármennyire súlyos, elgondolkodtató és fontos, ami történt. Dadogni fogok.

2015. november 16-án nyílt egy kiállítás a Capa Központban Jelentés címmel, három alkotó, Esterházy Marcell, Gerhes Gábor és Forgács Péter közös tárlata, ugyanezen a napon megjelent egy könyv a Jelenkor gondozásában, Forgács testvéréé, Forgách Andrásé. Az előkészületek titokban zajlottak. A könyvről szinte semmit (pletykákból annyit, hogy lesz), a kiállításról csak azt lehetett tudni, ami a megnyitó előtti héten a beharangozónak szánt videókban elhangzott a művészektől. Ebben Forgács Péter családkutatásról beszél, s két helyen kisípolnak egy-egy szót. Az egyik a család neve, a másik a szövegkörnyezetből és a kisípolás tényéből eléggé világos kifejezés. A kiállítás címe Jelentés (noha az angol verzió, Meaning, ezt okosan elemeli), csekély értelmű szerkesztő legyen a talpán, aki nem sejti, miről van szó. Ott, azon a helyen, azon a napon kívánták felfedni ugyanis a családi tragédiát, hogy Forgács Péter filmrendező és Forgách András író, dramaturg édesanyja III/1-es ügynök volt, azaz kém. Barátibban fogalmazva, azért választották a titkolózás technikáját, mert nem kívánták a művek egyébként szerteágazó, sok rétegű, összetett olvasatát (az olvasás lehetőségeit) kizárólagosan az ügynök-ügy felőli olvasatnak átengedni. Gondolta a két fiú (gondolom én), előbb legyen a mű, mutassa fel az elmondhatatlant a maga rettenetes, felfoghatatlan bonyolultságában.

A tények: 2014 márciusában a testvérek telefonhívást kapnak egy baráttól, hogy bizonyos aktákat lapozgatva egyértelművé vált, egy családtag hálózati tevékenységet folytatott, majd az ezt követő kávéházi találkozás alkalmával elhangzik a név. Forgách András regényének bejegyzéseit 2014. március 29. és 2015. szeptember 30. közé datálja, a kiállítási művek létrehozása pedig a kísérőfüzet tanúsága szerint 2014 szeptemberében kezdődik. A feldolgozás ideje igen csekély. 

Az olvasó és kiállításlátogató lehet, nem eleget, ám nem először találkozik művészek, írók vagy írók családtagjainak, barátainak napvilágra kerülő ügynöki múltjával. Szőnyei Tamás és Gervai András könyvei komoly kutatások eredményeként tárták fel az apparátus működését. Mintáink vannak lelepleződő íróról (Tar Sándor felfedését nem követte önvizsgálat, a tagadás és kozmetikázás tragikus véghez vezetett), és olvastunk már regényben elbeszélt apáról, akiről utóbb derült ki ügynökmúltja (Javított kiadás). Kérdés, az előzmények, de legfőképp (!) Esterházy Péter könyve után mit és hogyan tud felmutatni egy újabb, a Kádár-kor legsötétebb bugyrait feltáró személyes feldolgozás, egyáltalán milyen módon lehetséges hozzányúlni egy család egészét érintő traumához, érdemes-e, szükséges-e újramondani a kényszerítő körülményeket, boncolni a lelki okokat, van-e az önvizsgálatnak olyan egyedi, különös szintje, ami miatt a művészet oltárán kvázi-feláldozható, felhasználható két, meggyötört ember élete, ami miatt saját átírt emlékezetünk és szeretteinkhez fűződő bonyolult érzelmi viszonyunk mint műalkotás közszemlére kitehető.

Újra próbálom fogalmazni. Forgách András Élő kötet nem marad című könyvében, mely a traumafeldolgozás időről időre, az ismert stádiumoknak megfelelően változó és váltakozó formái közt bolyong, és helyezi ezeket a megértésre irányuló, értelmező, jelentésalkotó próbálkozásokat egymás mellé, sőt időrendi egymásutánba, egyetlen nézőpont, megszólalásforma sem tűnik alkalmasnak a kimondásra. Aminek tanúi vagyunk, az a megértésre kísérletet tevő minduntalan bekövetkező kudarca. Ez a könyv azonban nem magában áll, hanem maga is kiállítási tárgy Forgács Péter Jelentéstulajdonítás című anyagában a Jelentés című tárlaton, ahol a szerzőről és a kiállító művészről, a családról, barátokról, valamint a fókuszban álló édesanyáról készült fotók és filmek Forgácstól megszokott módon egy család privát történetét beszélik el. Forgács régóta dolgozik magánarchívumokból, egyik kedvencem tőle a „Von Höfler vagyok” családregény, melyben Höfler Tibor filmfelvételein és fotóin keresztül egy pécsi bőrgyáros-tímár család több generációs történetét dolgozza fel. A családkutató most azonban nem tehet mást, minthogy saját maga felé fordítja a kamerát, és megkísérli távolról, objektíven sorra venni mindazt, amit a családi sublódban talál. A kiállítás nem a Forgácsok történetét mondja vissza mégsem, hanem ahogy testvérével, Andrással közös képüket Pápai fiúk néven írja alá, a család ezúttal az édesanya fedőneve után Pápai néven jelenik meg. Vagyis mi, nézők az állambiztonsági szolgálat szemszögéből tekintünk rá, illetéktelen módon leskelődünk, kukkolunk, beférkőzünk a zsigerekbe, lehallgatjuk, kikémleljük legbelsőbb gondolataikat.

A nagyon személyes (naplóbejegyzések, családi fényképek), úgy tűnik, ez esetben semmilyen okos, rafinált módszerrel nem távolítható el mégsem eléggé, a voyeur nézőponttól, amelybe belekényszerít a tárlat, zavarba ejtő, oktalanul, sőt olykor irritálóan "őszinte", lemeztelenített lesz. Épp ezért érezzük (érzem én), hogy hajszálvékony határon billeg a Jelentéstulajdonítás, és nem hogy bemerészkedik, de nemegyszer saját csapdájába esve belecsúszik a privátba, miközben – kétségtelen – merészségével vagy kíméletlenségével valódi nagy kérdést feszeget, jelesül, hogy mi a művészet, s volnának-e annak határai.

A koncepció egy tágasabb nézőpontot is felkínál, lévén a könyv és Forgács Péter tárlata behelyeződik egy nagyobb kontextusba, amely épp ettől a privát olvasattól igyekszik eltávolítani és megszabadítani. Forgács Péter ugyanis – mint nem először – művészbarátaival, Esterházy Marcellal és Gerhes Gáborral közösen jegyzi a Jelentést. Ki-ki hozzáteszi a saját jelentésverzióját: Esterházy Jelentéseltolás, Gerhes Jelentésfelügyelet címmel. Mint megtudható a kiállítást kísérő anyagokból, beszélgetések és viták sora előzte meg e művek és a kiállítás létrejöttét. Itt valami olyan történik tehát, amelyben közös nevezők feltételeződnek, három művész saját személyes történetére és némiképp egymás gondolataira is reflektál. Esterházy Marcell (Esterházy Péter fia) a besúgó nagyapa alakját már szerepeltette művében (a Gazdag Gyula Sípoló macskakő című filmjéből kivágott jelenet vált műalkotás részévé [Feketén-fehéren]). Ez a gesztus már egyfajta jelentésátalakítás, most az foglalkoztatja, miként kap új dimenziót például egy 60-as, 70-es években terjesztett propaganda-diafilm felirata, a Mindszenty-perben negyedrendű vádlottként elítélt Esterházy Pál kézfogása feleségével, Ottrubay Melindával és egy őrrel, az anyai nagyapa elbeszélése az orosz fogságról az unoka elbeszélésévé (Feled az ember, tudod?), a családi kertben álló fára karistolt mondat hirtelen beszédes aktualitássá (Majd egyszer egy írás ezen a ponton fog elkezdődni). Gerhes művei emelkednek talán a legmagasabbra és legtávolabbra, a Hitler müncheni rezidenciájában kandalló fölé aggatott Ziegler-triptichon hátborzongatóan jelenidejű hátterévé lesz életünknek, a csontba vésett Motherland visszakacsint a Pápaiak történtére, a pártállamban vezető pozíciót betöltő nagymamának egy gyárlátogatás alkalmával átadott ajándék, a porcelán kisfiúfej egyetlen pillanat alatt, visszamenőleg is hátborzongató keretbe rendezi a kiállítás egészét.

Felkavaró, megrázó... Mit mondhatnék? Nagyszerű kiállítás, kételyeimet azonban a Forgács (Pápai?) testvérek módszereivel, feldolgozásmódjával kapcsolatban nem tagadhatom. Felesleges volt a titkolózás, az ügynökmúlt – bárkié legyen – önmagában nem hír, a feldolgozáshoz nagyobb időt szabtam volna, elmélyültebb, letisztulásra alkalmas időt. Noha nem felejtem el Forgách András könyvének csodálatos pillanatait (van belőlük bőven), mint amilyen a megrázó kórházi jelenet a beteg apával, vagy az anyjával Kafka-szöveget olvastató Forgács Péter Tudok én is nevetni videóját, amit egymás után háromszor néztem meg, mert nem vitt tovább a lábam, nézni azt a gyönyörű anyát, az arcát, és rajta mindazt, amit most már mindörökre beleláthatunk. „A család pompás kastélyának annyi” – mondja az egyik Esterházy-mű (propagandafilmből származó szavak), mintha a Forgácsok műveit idézné. És nem, mondom én, nem lehet annyi. 

Esterházy Marcell, Forgács Péter, Gerhes Gábor: Jelentés, Capa Központ 

Képek: Várnagy Tibor, Capa Központ (Facebook)

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.