Azonban nem csak az alkoholizmusról van szó, természetesen. Hanem legfőképpen a nagyvárosi, közelebbről a budapesti életkörnyezetről, a koszos járdákról, a szmogos levegőről és a telefirkált falakról, lámpaoszlopokról, plakátokról, meg persze a kocsmák és éjszakai szórakozóhelyek, lokálok és klubok cigi- és szivarfüstös miliőjéről, melyben az elbeszélő előszeretettel és menthetetlenül elmerül. Föladja ingatlanos karrierjét, mert unja, nem köti le a figyelmét; ő délelőtt tizenegykor, sőt délután háromkor akar fölkelni, bedobni egy hideg sört a szemközti talponállóban, s céltalanul lézengeni egyik helyről a másikra. Mondhatnánk, amolyan nihilista-pesszimista figura, hiszen semmit sem csinál, állandóan rosszkedvű, a tetejébe pedig mindezeknek – ellenben az alkeszséggel – nagyon is tudatában van. Reflektált, sőt a maga módján művelt értelmiségi – alpári stílusa („szlengje”), helyenként közönséges és agresszív viselkedése ellenére nem ódzkodik például az operától (bár a CD-k általában nem sokáig maradnak a lejátszóban); részegen Gadamer hermeneutikájáról társalogna egy lánnyal (ki tudja, ugratásból-e), és érteni ugyan nem érti Heidegger ontológiáját, de előszeretettel, szinte csámcsogva a szavakon, utal rá. Mindeközben tökéletes szociopata, harmincas évei elején járó munkanélküli, a saját figyelmét lekötni nem tudó, céltalan, enyhén szexista, agresszióra hajlamos figura, akinek mindene a szarkazmus és a nihilizmus. Ő maga így jellemzi az életét: „Ugyanazok a helyek, ugyanazok a stílusimitációk, ugyanazok a létezők, most Heidegger ontológiai definícióhalmazába ne menjünk bele, mert azt még a jó isten se érti, főleg, ha nem is létezik. Még a bebaszások is ugyanazok. Ugyanazok az álmok, ugyanazok a várakozások, ugyanazok a nemvárakozások, mert nihilizmus, de már a nihilizmus is hótunalmas. Már néha szinte hiányzik a rózsaszín bárányfelhő, a lila álmok meg ködök, hogy oldja a fekete abszurditás okozta permanens hányingert. És néha vágyom rá, hogy reggel ötre járjak dolgozni, hogy délután négyig robotoljak egy életen át, mindezt 70 ezerért havonta.” (59.) És most lássuk, miként „ismerkedik” lányokkal: „Csekkolom a népeket. Az tuti nő, de tutira leszbi. Odanyomulok egy csajhoz, te heteró vagy, kérdem kissé agresszíven. Most mit lacafacázzak, hajnal kettő, nincs nekem időm szorongani. Aha, jön a válasz, és rámutat a faszijára, csak az oszloptól nem láttam.” (61.)

 

Zoli tehát nem könnyű eset, rendes társalgást nemigen lehet folytatni vele, mert vagy egyáltalán nem figyel, vagy a magáét fújja, miközben elbeszéléséről mégsem állítható, hogy híján lenne bármiféle önértő szándéknak és erőfeszítésnek. Csak éppen, paradox módon, semmiben sem lát különösebb értelmet, ezért magának a regénynek a jelölésrendszere sem igazán „rendszer”: nincs különösebb megfejtenivaló benne, a mozzanatok üresek, a cselekvések inkább úgymond indulatiak, mint motiváltak, a díszletek – így tehát a teljes budapesti makrokozmosz – csupán önmagukra utalnak. Figyeljük a következő, akár önértelmező – tehát voltaképp a semmit értékelő – gesztusként is fölfogható belső monológot: „Ülünk a sötétben, valami művészfilm megy, egy kukkot sem értek belőle, nem is érdekel, olyan kameramozgások vannak, hogy rögtön elalszom. Egy kutyaszart mutatnak félóráig, miközben tragikus zene szól, és a főszereplő hadovál a szegénységről, elesettségről meg a kiüresedett világról.” (86.) Ugyanakkor a narrátor szívesen nosztalgiázik; a történet jelenidejének elbeszélésébe asszociációk, múltat idéző jelenetek íródnak, melyek némelyike a megütött hangtól távoli regiszterben szólal meg. Egy alkalommal még így elmélkedik, saját stílusára is vonatkozóan, a beszélő: „Néha vágyom rá, hogy egyszerűen és érthetően kommunikáljanak az emberek. Hogy ne kelljen annyi időt fordítani a fölösleges kötőszövegekre, mint üdvözlés, udvarias kérdések, hogylétek felőli érdeklődés. Csak a lényeg. Kő kóla? Megyek hát! Minek cifrázni, a szecesszió kora lejárt, a mézes-mázas vakolat leomlott, maradt a pőre téglarakás.” (46.) Másutt, múltbéli hangulatokat és vágyakat fölelevenítve, a következő álomszerű leírás olvasható: „Aztán a lény gyönyörű szempárrá alakul, úszik a horizonton, akár egy isten, bárhol is vagyok, nem veszít szem elől, már örökké együtt leszünk, a sors megfellebezhetetlenül magához rántott, keresztbetett karokkal vigyorog rám, és beleforgat az agónia pókhálójába, mint prézlibe a nyers halat.” (103.)

 

Az elbeszélés tehát nem teljesen egységes; a szándékolt alpáriság és szleng olykor szándékolt finomkodással vegyül, az egyszerű, közhelyekből építkező vulgaritást helyenként a metaforikus nyelv kimódoltsága akasztja meg. Mindez természetesen ráfogható a narrátor csapongó, kiegyensúlyozatlan életmódjára, ahol is a tökéletesen antiszociális magatartás zakatoló, csikorgó élet-elbeszélést és széttartó dialógusokat, de egy-egy könnyebb vagy akár elszállt pillanatban váratlanul „irodalmi” asszociációkat eredményez.

 

A Pártmobil, sorolhatnánk tovább a jelzőket, negatív fejlődésregény, az összeomlás regénye: egy fiatalember a nagyvárosi nihilben, ráunva a vadkapitalista nyugati társadalom kizsákmányoló, végletesen unalmas és fárasztó berendezkedésére, fölmond, majd elhatározza, belép „a” pártba. Lépése voltaképpen logikus és mélyen ironikus: annak a rendszernek lesz a része, mely – legalábbis jelentős mértékben – a regény által sugallt teljes élettapasztalat defektjéért felelős. Egy ponton föl is merül, hogy a pártba gyakran olyanok is bekerülnek, akik valójában mélységesen gyűlölik a párt által képviselt elveket – ők a „belülről bomlasztók”. Zoli nem belülről bomlaszt, csak sodródik az eseményekkel; pislákol benne a vágy, hogy karriert csináljon és meggazdagodjon, bár egy alkalommal, rögtön az elején, elhangzik, „aki harminc éves korában még nem gazdag, az már nem is lesz” (20.), így sorsa tulajdonképpen megpecsételődött. Egy nagy médianyilvánossággal, gyors előrejutással kecsegtető esemény hatására végképp összezavarodik, képtelen illeszkedni a báb-szerepbe, az egyetlen hely, ahol oldódni tud, a kocsma, illetve a kocsmák közti túra. A pártba történő belépés voltaképpen afféle determinációs folyamat: nyugodtan olvasható a leépülés allegóriájaként, ily módon a pártos karrier ugyancsak díszlet, olyan komponens, mely úgymond „jól jön” az allegória kibontásához. (Nem feledve, persze, hogy a szöveg készségesnek mutatkozik megnyitni az utat az ideológiai olvasatok számára is: a pártkarrier és a médiagépezet működésének laza skicce visszaolvasható a regény értelmezésébe.)

 

A regény egyik fontos (kulcs)szava a fentebb már említett determináció, jóllehet az elbeszélő maga sem tudja pontosan, hogyan viszonyuljon ennek lehetőségéhez. Éppen ezért, míg a determináció egyszer a karrierépítés számára is kedvező hajtómotorjának bizonyul, másszor már félelmetes és megmásíthatatlan tényező, kimondott fenyegetés: a valamivel vagy valakivel való összetartozás általi fenyegetettség. Az agresszióra hajlamos figura számára ez a fenyegetettség pedig valahogy mindig a nőkkel való viszonyban kulminálódik: miközben anyja folyamatos telefonhívásait, ellenőrzéseit és aggodalmát nehezen féken tartható türelmetlenséggel kezeli le, addig a környezetében megjelenő nőalakok legfeljebb alkalmi szex és megvetés tárgyai. Párkapcsolatai élhetetlensége miatt rendre becsődölnek (egyik explicit konfliktusa amiatt bomlik ki, mert nem hajlandó elmenni barátnőjével az Ikeába bútort nézni; az összekötöttség rettegése az antiszociális magatartás egyik megbízható tünetének bizonyul), minden más nő pedig legfeljebb megalázásra alkalmas szexuális tárgy (még a fiatal pszichológus is, akihez alkalmanként jár). Igaz, Zoli annyira szerencsétlen, olyan sok hibát ejt, hogy ezen a téren sem mondható kimondottan sikeresnek, frusztrációi pedig egy gyönyörű, de félig nyomorék hívő keresztény lányra zúdulnak. Jellemző módon itt a regény mintha a morál óhatatlan kiüresedéséről igyekezne tanítani olvasóját: a nagyvárosi és modern élettér alkalmatlanná teszi az embert az erkölcsi–etikai szabályok betartására, a determinációtól való szorongás pedig a hit szó szerinti megerőszakolása által csökkenthető, miközben az események kuszaságában maga az erőszakot elkövető is életveszélyben érzi magát. E didaktikus (csúcs)pontot követően a leépülés és a kilátástalan (újabb fontos fogalom a regény szótárában) rehabilitáció lassú megörökítése sugallja, miszerint itt – Ellist variálva – „nincs kijárat”. Különösen, hogy a regényt végül ténylegesen záró flashback azt beszéli el, miként dobta félre – unalomból – korábbi, jövedelmező munkáját és életét az elbeszélő. A regény utolsó mondata, mely egy kérdés a taxisofőrhöz – „Uram, ön hiénának tetszik lenni?” (153.) –, a szövegben vissza-, a regény valós idejében pedig előreutal a kérdésirány megváltozására, ahol is a szóban forgó állat által jelölt attitűd már a következő modalitással válik önreflexió tárgyává: „Elmosolyodom, tenyerem dörzsölöm, és képzeletben veregetem magam hátba. Nem is vagyok papírkutya. Most inkább a hiénára szavazok, ronda, büdös, de hatékony jószág.” (73.) A beszédmód e helyütt ismét a determináció kudarcát villantja fel, melyet, persze, az egyén döntései relativálhatnának, ha képes volna az egyén a reflexív élet-elbeszélésen túl reflexív döntéshozatalra.

 

A Pártmobil, tematikájánál és szerkezeténél fogva egyaránt, több olyan irodalmi szöveggel tart fenn kapcsolatot, melyek kritikai megítélésekor gyakran hangzik el a „nemzedékregény” fogalma. Így a nagyvárosi káosz Viktor Pelevin vagy Bret Easton Ellis jellegzetesen huszadik század végi illetve ezredfordulós regénykörnyezetét idézi, míg a nihil és a leépülés ugyancsak e szerzők könyveire utal. A Pártmobil nyelvi megalkotottsága ráadásul Ellis Nullánál is kevesebb című első regényére hajaz: a mindennapok elbeszélése rövid, klipszerű jelenetekben történik, melyek közé a már említett, kurzívval szedett, tehát az előbbiektől elkülönülő, múltidéző–nosztalgikus foszlányok ékelődnek. Farkas Tibor narrátora ugyanakkor tudatosabb, de agresszívebb is az Ellisénél, kocsmák közötti útonlevése azonban az ellisi figura kérdésfeltevését nem csak rögzíteni, de magyarázni, megválaszolni is akarja. Biztosan emlékszünk még a Nullánál is kevesebb sokat idézett dialógusára, mely a kaliforniai hegyek közt kanyargó úton hangzik el, a kocsiban: „- Hová megyünk? – kérdeztem. / - Nem tudom – mondta. – Csak úgy megyünk. / - De ez az út nem vezet sehová – mondtam neki. / - Az nem számít. / - Miért, mi számít? – kérdeztem kis szünet után. / - Csak hogy rajta vagyunk, haver – mondta.” (Európa, Budapest, 2005, 200. Ford. M. Nagy Miklós) A Pártmobil kocsmatúrázója pedig imígyen kommentálja jelöletlenül is e helyet: „Bár már azt se tudom, hova szeretnék menni. Nyilván sosem tudtam. De talán jobb is így, hiszen ha tudnám, hova szeretnék menni, akkor meg amiatt lennék frusztrált, hogy véletlenül se lenne merszem odamenni, ahová szeretnék. Így nem oda megyek, ahová szeretnék, de legalább nem is tudom, hova szeretnék.” (113.)

 

Mindezzel azonban véget ér a hasonlóság. Eszünkbe juthat még Coupland nagyszerű X generációja, jóllehet ott a fogyasztói társadalommal szemben érzett ellenszenv nem a leépülés, de a kivonulás, a távolságtartás, sőt a fölülemelkedés eseménye. Ahol nincs elbeszélhető történet, csak a világ ideológiáktól terhes, mediális sokszorozódásának tapasztalata, ott a figurák történeteket kreálnak, melyekből összeállítható egy értelmes élet. E nyelvi történésnek a Pártmobil elbeszélője nincs és valószínűleg nem is akar tudatában lenni, ahogy a távoli rokon, a Zabhegyező éjszakában kalandozó, saját és mások örömein s kudarcain jóízűen csámcsogó, de szimpatikus Holden Caulfieldjének világkonstruáló szándéka is csak hamisan van jelen az elbeszélő Zoli tudatában. Az ő konstrukciója ugyanis bizonytalan, amint az a nyelv és az az „életérzés”, melyet a Pártmobil megalkot és sugall, csak emlékeztet a fentebb soroltak – és mondjuk, ugyancsak távolról, még Ellis Glamorámájának – tapasztalatára. Az itteni nagyvárosi környezet ugyanis pusztán olyan díszlete az elbeszélő életének, mely összetett jelölés híján elválni látszik a történések determinációjától, attól a determinációtól – lett légyen „igaz” vagy „képzelgés” –, mely végül, szívfájdalom, satuba szorítja az elbeszélőt. Így viszont marad az egyszerű tapasztalat: a világ olyan, amilyen, Zoli pedig ihat, amennyit akar. Amíg el nem fogy a felhalmozott pénze, vagy agyon nem veri valaki a kocsmában. Hogy a regénynek ez a „tapasztalata” mennyire konzekvens és koherens, alighanem a szöveg legnagyobb tétje lehet.

Farkas Tibor: Pártmobil. JAK – PRAE.HU KFT, Budapest, 2008. 154 oldal, 2490 Ft.