hirdetés

A díjazottakat kérdeztük - II.

2009. március 28.
"Amikor a magyarok már csak tízen lesznek a földkerekségen, abból a tíz tagból három biztosan író lesz." (Darvasi László) A március 15-ei díjazottakat faggató sorozatunk második részében Várady Szabolcs, Végel László és Darvasi László válaszol.
hirdetés

"Belesünk egy ablakon" - Várady Szabolcs
Kossuth-díj

A Holmi versrovatának szerkesztőjeként rálátása van a kortárs magyar irodalom alakulási folyamataira. Nem könnyű kérdés, de Ön talán tud válaszolni: mik a benyomásai, milyen folyamatok zajlanak ma a kortárs lírában, kiket tekintenek a legtöbben elődnek, példának, milyen verseszményt követnek többségében a ma induló költők?

Nem is olyan régen még úgy láttam, hogy ma is a Nyugat a fő viszonyítási pont, vagy a színéről, vagy a visszájáról. Az induló költők vagy azon az úton mennek tovább, amit a Nyugat, illetve folytatása, az Újhold taposott ki, vagy úgy csiholnak maguknak ihletet belőle, hogy a kliséit parodizálják. Ez is egy kötődés. Ma azonban a fiataloknak egy jó része valami gyökeresen újat akar, és nem tekint hátrafelé, inkább csak oldalt, a közeli társaira. Elszántan mellőznek minden hagyományos poétikai eszközt, és ez sokszor nagyon megnehezíti, nekem legalábbis, hogy eldöntsem: a szerző egyszerűen blöfföl, vagy csak az én más költői hatóelemekhez szokott fülem nem hallja, amit mond. Talán világosabbá tudom tenni a szerkesztői gondjaimat, ha idézek egyik szerkesztői levelemből: „Egy hete próbálok dűlőre jutni ezekkel a versekkel. Hozzászóltak a többiek is, ki ellene, ki mellette. A gyógyszerekben van hatóanyag és vivőanyag, mondta valaki – itt a vivőanyag dominál. Én hallok egy hangot, ami rokonszenves, de nehezen tudom követni, hogy mit mond. Igyekszem valahogy beletanulni ebbe az újfajta poétikába, ami szembetűnően mellőz minden olyan költői elemet, amelyiktől pavlovi reflexszel megindulna az olvasóban az esztétikai nyálelválasztás. Ugyanakkor amit közölni akar, annyira személyes, hogy már alig megosztható a hasonló tapasztalatokkal nem rendelkezőkkel, illetve mindazokkal, akiknek az agya nem ugyanerre a srófra jár. De talán éppen e sróf megérzékítése a vers tárgya vagy célja. Ha aztán elakadok, nem tudom, az én felvevőkészülékem-e a hibás, vagy az adóban van üzemzavar.”
Érkeznek persze másfajta versek is, a hagyományosabb fajtából. Itt meg az a veszély, hogy adva van egy jól megtanult költői technika, amelyik mintegy önműködően generálja a verseket, de nincs bennük élet. Ha az előbbi esetben az okozott gondot, hogy nincs mihez viszonyítani a vers eszközrendszerét, itt az, hogy nincs mit viszonyítani. De ez egyszerűbb, szokványosabb ügy. Idővel az ilyen költő, ha tényleg az, továbblép (ahogy sokan megtették, akik Lator Lászlóhoz jártak iskolába), vagy pedig kiderül, hogy nem költő, csak megtanult verselni.
Érdekesebb kérdés, hogy a költészetben egy idő óta nehezebben születnek a hagyományos értelemben vett egyedi művek. A korszellem mintha inkább az eleve kötetnek elgondolt szövegegyüttest preferálná, és (noha nem látom, hogy olyan korábbi példákat követnének, mint mondjuk az ebben is úttörő Tandori jó néhány kötete) talán az elsőnek említett versfajta befogadási nehézségei is részben abból adódnak, hogy a költő nem akar önmagába zárt, teljes világot létrehozni egy versben, hanem csak egy hosszabb folyamatból kanyarít le egy adagot. Belesünk egy ablakon, de odabent nem egy dráma zajlik le, nem olyan valami, ami elkezdődik és lezárul, hanem látunk egy embert, aki az életét éli, fogat most, cigarettára gyújt, talán eszik-iszik-ölel-alszik, de eszébe' sincs a mindenséggel mérni magát, csak fölgyújtja a villanyt, aztán eloltja. Persze mondjuk a cinéma vérité is sok izgalmas újdonságot hozott a filmművészetbe, és kíváncsian figyelem, hogy ez az újsütetű költészet merre tart, de az igazán nagy élményt, bevallom, nekem a versforma vers szerzi továbbra is, az utóbbi időben például Tóth Krisztináé, a Kutya vagy A világ minden országa. Ezeket újra meg újra elolvasom, nem tudok velük betelni.
Nagyon elnagyolt válasz ez, de hamarjában nem futja többre.

A rejtett kijárat című 2003-ban megjelent kötet verseket, fordításokat, prózákat és egyebeket fog egybe. Az egyebek között vannak versmorzsák, alkalmi versek, köszöntők, verses levelezőlapok, feladatversek, light, dalszövegek és limerikek. A kérdés ismét kettős. Azok közé tartozik, akik a válogatott műveiket írják: mikorra várható, tervezi-e újabb verseskötet megjelentetését a közeljövőben? És hogyan alakul most az 'egyebek' és a kötet elejébe felvehető versek aránya?

Félek, a válasz rövidebb lesz, mint a kérdés. Ha legközelebb verseskötetet adok ki, azt nem szeretném alkalmi versjátékokkal telerakni, viszont egyelőre az egyebek vannak nyomasztó túlsúlyban, így aztán fogalmam sincs, mikor tudok újabb verseskötetet megjelentetni. De nyomaszt, hogy a zsugori idő, ahogy Esterházy mondja, zsugorodik, meg a kitüntető elismerés is nyomja az embert, úgyhogy igyekszem valahogy megszabadulni a gátlásaimtól, amik a jelek szerint a vers útjába állnak. 

"ellentmondásokkal teli emberi és írói drámát érzékeltem" - Végel László
Kossuth-díj

"A csavargó, a bolyongó, a helyét nem találó ember, a gyökértelen világ mindig is az érdeklődésem, életérzésem középpontjában volt" - írja honlapjának címoldalán. Hogyan változott, változott-e a gyökértelenség életérzése, a helyet nem találás érzete az elmúlt két évtizedben?

Soha sem voltam főfoglalkozású tősgyökeres, ami azt jelenti, hogy saját hovatartozásomban egyre csak ellentmondásokkal teli emberi és írói drámát érzékeltem. Ami ugyanakkor azt is jelenti, hogy a kilencvenes évek legelején a háborúk kezdetekor, szinte megszállottként, következetesen ragaszkodtam kisebbségi közösségemhez. Ennek következtében nem volt erőm eltávozni Újvidékről, holott már a végzetes nap előtt is tisztában voltam a következményekkel, egyebek mellett azzal is, hogy csak idő kérdése, mikor zárják le az országhatárokat. A kilencvenes évek végén, pontosabban 1999-ben megismétlődött a történet. A NATO-bombázáskor is maradtam, Berlinről álmodoztam (amikor valóságalap nélkül, csak képzelődni tudtam, rágondolni sem mertem, hogy egyszer eljutok oda), jegyzeteltem, figyeltem, mit érez, hogyan él egy közösség; majd – mint az Exterritórium német nyelvű recepciója rávilágít – ennek a közösségnek a sorsa, bizony megrendítette a közvéleményt. Az életemmel próbáltam „népben és nemzetben gondolkodni”, nem pedig szóvirágokkal. Éppen ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában soha sem ékeskednék a tősgyökerekkel, inkább hivatkoznék Simone Weil gondolatára: „Belegyökerezni a hely hiányában.” Ezzel kapcsolatban fel kell idéznem gyermekkori emlékeimet az utcabeli  emberekről. Ültek a kispadon, és a nagyvilágról ábrándoztak. Többüknek megadatott az álom megvalósulása. Vették a vándorbotot, mint a népmesék hősei, és bebarangolták a végtelent. Az otthon maradottak pedig azt a peregrinust becsülték a leginkább aki a legtöbbet tudott a nagyvilágról. Jómagam is akkor érdemeltem ki a felnőttek bizalmát, amikor 16 éves koromban elkerültem otthonról, és bejutottam az újvidéki gimnáziumba. Számomra az utcabeli szomszédok voltak az első plebejus kozmopoliták. Érdeklődve várták hétvégi hazalátgatásaimat, és - na, fiam, mi újság a nagyvilágban – kérdéssel fogadtak. Szabad időmben bebarangoltam a várost, fürkésztem minden rezdülését, és rengeteget olvastam, hogy tudjak miről mesélni, amikor hazamegyek. Aztán, meg elkezdtem írni. Amikor tehát azt írom le, hogy csavargó, vagy a helyét nem lelő ember, akkor nem csak a térre gondolok, hanem az identitás komplexitására, illetve zűrzavarára is.

Szépíróként, újságíróként, esszéíróként is jelentős életművet alkotott, de mintha az esszé volna az, ami Önhöz legközelebb áll – hogyan talált az esszére, mint gondolatainak megfelelő formára, s mit bír el ez a forma, mitől áll Önnek kézhez?

Azt gondolom, hogy munkásságomban az esszé és a próza elválaszthatatlan egymástól, nagyon sok szál köti őket össze. Esetemben, az esszék leginkább megelőzik a regényeket, felderítők, felfedezők. A kutatás, a keresgélés dokumentumai. Esszéim gyakorta vitába szállnak a regénnyel, vagy a regény felesel az esszékkel. Azonfelül még ez a „helyzet” is árnyalásra szorul, mivel a regény és az esszé között találhatók meg a kifejezetten hibrid műfajaim. Így például az Exterritórium, a Nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe vagy pedig az Eckhard gyűrűje. Legszívesebben traktátusoknak nevezném őket. A felsoroltakat követik a regények.  Engem valójában a műfajjal való kísérletezés érdekel: számomra a műfaj a nagy csoda. Már az esszékben megmutatkozik, hogy azok történetben szerveződnek, mintha elbeszélést írnék. Ugyanez az eset fordul elő regényeimben is. Már az 1983-ban (először szerbül, majd egy évvel később, 1984-ben magyarul) megjelent Áttüntetések című művem históriája egy történelmi térben fogalmazódik meg.  Ugyancsak a történethez való visszatérés jegyében íródott a Parainézis című regényem, amely 1987-ben jelent meg először szerbül, magyarul pedig ismét csak néhány éves késéssel és felöleli a harmincas évektől a Tito haláláig terjedő korszakot. Ebben az időszakban születtek a Lemondás és megmaradás című esszékötetem írásai, amelyek, mint említettem, időnként visszafeleselnek a regényeknek. Lehet, hogy egy kicsit túl korán tértem vissza a történetekhez, bár számomra egyértelmű a miértre adott válasz; hiszen a szemem előtt vált semmissé a „szocialista szecesszió” minek után nem volt más választásom, nekem menekülnöm kellett a történetekbe. Mindeközben az esszék képviselték az iránytűt. A kilencvenes években írott naplójegyzetek 1991-1992 (Wittgenstein szövőszéke címen jelent meg 1995) és az újabb - amely a 2000-2002 közötti időszakot öleli fel és 2003-ban Időírás, időközben címmel jelent meg - már az új, készülő regényem „felderítői”. Meg kell említenem, hogy előfordultak váratlan esetek is. Naplójegyzeteim egy része bekerült egy novellaantológiába. Először elcsodálkoztam, azután elismertem, hogy a szerkesztő-kritikusnak döntésekor teljesen igaza volt: végeredményben novellának is nevezhető.

Nagyon helyes, hogy lehet félni - Darvasi László
A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja 

A magyar irodalom  "újabb virágkorát" éli szerinted. Ezt miért tartottad fontosnak leírni? Úgy tapasztalod, hogy nem mindenki gondolja így?

Azért gondolom így, mert a leginkább ismert nevek, a szélesebb néprétegek által ismert írók mellett olyan vagy kevésbé emlegetett szerzők is gyönyörű és izgalmas életműveket gurigatnak maguk előtt, mint Oravecz Imre, Balázs Attila, Szijj Ferenc vagy Péterfy Gergely. Azért éli a virágkorát a magyar irodalom, mert rendkívül színes, sokféle hangon szól, gyakorta teljesít világirodalmi szinten, miközben azért mindenből túl sok van belőle. Sok szervezet, túl sok folyóirat, túl sok költő, író, túl sok szerkesztő, és túl sok könyv, és túl sok a felolvasó est is. Olvasóból, hogy úgy mondjam, sosem elég. De az is lehet, hogy ennyi minden kell egy virágkorhoz, nem tudom. Amikor a magyarok már csak tízen lesznek a földkerekségen, abból a tíz tagból három biztosan író lesz.

"Írás alatt nagyon lehet félni." Ezt írtad egyszer. Mitől például?

Stilisztikailag akkor inkább írás közben fél az ember. De persze írás előtt és utána is lehet félni, bár semmikor sem kötelező. Jóllehet másképpen félünk előtte és utána, és megint másképpen közben, mert más lesz az, amitől félünk. Nagyon helyes, hogy lehet félni az olvasótól, a kritikustól, a másik írótól, a könyvtárostól, illetve a kiadóigazgatótól.  Egyébként nem úgy van, hogy alapvetően és reménytelenül mégiscsak félelemből írunk?!

Én* mindig jobbszélső vagyok a magyar válogatottban. Te melyik poszton játszol?

Most már semelyiken. Eszem a Condrosulfot**, és gyakran azt nézem, milyen kurva messze van a következő sarok.

(* Zelki János, **A Condrosulf az ízületek kopásos eredetű elváltozása esetén alkalmazható. Hatóanyaga a kondroitin-szulfát, a  porc egyik fő alkotóeleme. Hatására az ízületi fájdalmak csökkennek és javul az ízületek mozgathatósága.  A szerk.)

 

litera

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.