Nárcisz mint matrica
MARNO JÁNOS - A Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díja

Egy kitüntetésről beszélni nehéz, értelme sem sok. Arra viszont alkalmat ad, hogy néhány kérdéssel egy pályára rátekintsünk. Melyek voltak Számodra azok a meghatározó költői élmények, alkotók, akik/amelyek most már visszavonhatatlanul jelen vannak az életedben?

Javarészt, azt hiszem, csupa olyan költő, író, gondolkodó, zenész, festő stb. fogja ceruzámat, akinek már a fogásától is teli görccsel ez a jószág; és mintha ők ontanák a belét is, amikor írok, amikor oldani próbálnám a temérdek görcsöt, a számtalan, csírájában elfojtott elágazási törekvést. Csupa deviáns tehát, köztük rengeteg lúzer, a hatalom gyakorlására képtelen alak. Mint pl. Nietzsche. Ennek ellenére Wagnert is öröm hallgatnom, bár nem az a fajta, bensőséges öröm, mint ha Schubert dalait hallgatom, mert az ő bánata fogható, tapintható anyag a gondolkodáshoz. Tájak esnek gondolkodóba nála. Életre kelnek és gondolkodóba esnek. Vagy megfordítva. Mostanában áthangszerelődött bennem a híres József  Attila-i verssor: "Talán eltűnök hirtelen, mint erdőben a vadnyom"; merthogy ez nem is annyira egyértelműen csak szörnyűséges perspektíva, legalábbis kevésbé az, mint ha sínre kerül az ember. Mindezt talán azért is mondom, hogy megkerüljem a kérdésedet, bekerítsem esetleg, hátha így maguktól - maguktól értetődően - rajzolódik meg ama borúlátók nem túl népes serege, akik feltétlenül és bármikor összefogdoshatják a ceruzámat. Akik, egyáltalán nem mellesleg, habár mindig véletlenszerűen, gyakran adnak nekem okot a derültségre is. Ellentétben a világ összes vidámszínpadi szerzőjével.

A kortárs irodalomban kiknek a feltűnésére figyeltél fel?

Elsősorban azokéra, akikkel a közel- és nem egészen közelmúltban munkakapcsolatba kerültem, vers-szemináriumokon ismertem meg a dolgaikat, s akik javarészt ma már dominálják is a legifjabb magyar irodalmat. Hosszadalmas volna név szerint emlegetnem őket, ehelyett inkább mondok egy olyan fiatal, még gimnazista költőt, akit szintén egy szemináriumon ismertem meg, Kerber Balázs, tudomásom szerint még kevés helyen publikált, tizennyolc éves fiú, kb. másfél évvel ezelőtt kaptam tőle először verseket, mélben, és alig hittem a szememnek, fülemnek. És csak jóval ezután találkoztam vele a szemináriumon, ahol ismét remek dolgokkal rukkolt elő, és azóta újabb meg újabb finomságokat küldözget át nekem, makacs pesszimizmusom olykor azt sugallja, innen már csak romlani lehet. Azért beszélek ennyit róla, és csak róla, mert ő az, aki - érzésem szerint - nem misztifikálja a költészetet, sem lerombolni nem kívánja, hanem valami természetfelettire hajazó nyugalommal (bölcsességgel) él vele, úgy is, mint intézménnyel, valamint természetadta képességgel; ez a srác merő élvezetből, ergo a lehető legkoncentráltabban, legodaadóbb figyelemmel írja a verseket - ahogy a napokban Nemes Z Márióval beszélgettünk telefonon róla: a Balázs versbeszédében sem a trendiség, sem az ellentrendiség hangja nem érzik, mintha hiányoznék motívációi közül a hiúság. És micsoda felszabadító erő nála ez a hiány!

Milyennek érzékeled az irodalom szellemi-diszkurzív jelenét? Mennyire dinamikus, izgalmas?

Erre nem is tudok mit mondani. Semmi kedvem gyalázkodni, mégis, hadd kérdezzelek meg: hülyéskedésből adtad ezt a kérdést? Istenem, nehogy félreérts, nem a hülyéskedést gyaláznám, annak örülni is tudok, de hogy "szellemi-diszkurzív jelen"?! ... Ilyesmit még a fiataloknál se nagyon érzékelek; méricskélések, önadminisztrációk, helyezkedések, presztizs-viták, illetve emitt-amott magányos erőfeszítések, no meg afféle klubokon belüli nyelvjárások - mást nem igen tapasztalok. Igaz, a pénzemből sem futja folyóiratok, könyvek rendszeres megvásárlására, így a figyelmemet elkerülheti sok fontos esemény. De sokat olvasok a neten, blogokba is belenézegetek, izgalmas beszélgetésekre azonban kevéssé emlékszem. Hízelkedésekre vagy veszekedésekre inkább, alakoskodásokra. Tarka alakoskodásokra másfélékre, színesebbekre tehát, mint amit még az én tavaszidőmben produkált a magyar mandarinvilág. Mert érdemi diskurzusok akkor sem zajlottak, legföljebb az úgynevezett második nyilvánosságban, amely második nyilvánosság viszont mára értelmét vesztette, a cenzúra és az érdektelenség, a szellemi érdektelenség beköltözött az intimitásba is, az esztétika talán a legunalmasabb unaloműző szerepét játssza ma. Megjegyzem, azért ha ebbe belegondol az ember, egyre érdekfeszítőbben fog hatni rá a jelenség. Csak a belegondolás közben ő maga ne nagyon feszengjen.

A szélesebb népszerűség a Nárcisz-versek nyomán alakult ki Körülötted. Hogyan látsz előre, marad ez az irány, vagy ez annyira nem koncepcionális kérdés, hogy reflektálni rá nem is érdemes?

Nem látok előre, illetve nem látok a világvégén kívül vagy túl semmit, bár evvel harminc-negyven évvel ezelőtt sem voltam másképp. Ámuldozom, hogy embertársaim terveznek, egzisztenciát, családot, életművet terveznek, nem örülök neki, emlékszem, harmincvalahány évvel ezelőtt is mennyire elszomorított, amikor egy-egy barátom nem ért rá többet, mert házat ment haza építeni. Elhagyatottságomban verset írtam hát, hátha ezzel helyrevarázsolom a barátságát. Vagy ha azt nem, a barátságot magát. - Ez már így eléggé nárciszosan hangzik, nem? Nárcisz mint fogalom - miután nem sikerült megbarátkoznia a fogalmisággal. Kérdésedre jutott eszembe, hogy a Nárcisz azért bizonyulhatott alkalmas fogódzónak az olvasó számára is, mert az ő figurája (úgy Nárciszé, mint az Olvasóé is) egyszerre végtelenül vagy képszerűbben mondva: feneketlenül tragikus és humoros, azaz abszurd - éppenséggel a totális képszerűsége, transzparenciája révén; Nárcisz mint matrica, mint tiszta és sima felszín, szinte provokálja a (magába)gyűrődést. Az eltűnődést - hogy megfelelhessen ama feneketlen mélységnek. Szóval nem tervezek ugyan semmilyen irányt tartani, de Nárciszt nem is tekintem szerep-énemnek, inkább egy olyan Lét-vetületnek, amely az abszurditásával felszabadíthatja figyelmemet a mindennapi élet (mindennapi valóság) zsarnoksága alól. Szóljon ez az élet akár a szebb jövő építéséről, vagy a fenntartható növekedés doktrínájáról (gondoljunk pl. gyermekeink mint csemetéink fenntartható növekedésére), netán az egészséges önérzet kívánalmáról, mindegy, Nárcisz szempontjából egyremegy mind, az ő számára egyikkel sincs szembenézni valója magán kívül. S ha ez így van, így megy, szükséges-e még egyre néven neveznem őt? Nárciszt? Nem úgy van-e inkább, hogy a Lét maga tekint általunk önmagára Nárcisz gyanánt? Mi ebben a kétségbeejtő? De most látom, hogy visszakanyarodtam az első kérdésedhez.

(Jánossy Lajos)

***

Letörli ecsetjeit
ACZÉL GÉZA - A Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díja

Költői feltámadásodat - szabad így mondani? - központozás nélküli, kb. 25-30 szótagú  sorokból álló hosszú  versek kísérik. Finoman elrejtett belső  rímekkel, ritmusokkal hömpölyögnek e csupa kisbetűs költemények, líra és epika határán. Ilyeneket írsz az utóbbi időben, és ez évente egy új kötetet is jelent. Megtaláltad a saját formádat? 

Lírámra valóban a fentebbi paraméterek az érvényesek. Ez az egyedinek is mondható versforma azonban egy nagyon hosszú folyamat eredménye. Verseim szinte kezdetektől központozás nélküliek, kisbetűsek, s különös vonzódást érzek indulásom óta a rímekhez is. Az introvertált korba lépve talán a puritán epikai kényszer vált erősebbé bennem, s a számítógép formateremtő lehetőségei is kétségtelenek. Micsoda alkotás-lélektani manőverezés ez az irodalom számára fél emberöltő alatt, a kockás kis papírtól a kopogó írógépen át a zizegő elektronikus billentyűkig. A hömpölygő sorokhoz nehezen veszem már a levegőt, de a lírai életanyag érzelmi és intellektuális feldolgozásához nem találtam még adekvátabb formát.  

Azt mondtad egy korábbi interjúban, hogy alkotói kedélyed foszladozik már a mélyben. Ugye, mégsem?

Ez annyiban igaz, hogy egy idő után az emberről óhatatlanul lefoszlanak az alkotói szertelenségek, a romantikus vágyakozások. Egyik versem záró fejezetében van egy kép, amelyet nagyon szeretek. Az öreg festő egy idilli domb tetején komótosan letörli ecsetjeit, összepakol s lebotorkál a magasból. Beteszi maga után a kertkaput és fáradt mesterként elkezdi naturalisztikus alkonyati szöszmötöléseit. S egyáltalán nem biztos abban, hogy azt a másik szituációt holnap újra kezdi. Lelki világomhoz igen közeli ez az állapot.
 
Csaknem két évtizede vagy főszerkesztője az Alföld című folyóiratnak. Melyek voltak a legszebb évei az itt megjelent magyar irodalomnak? S kik írták azokat az éveket?
 
Először is jelzem, hogy főszerkesztőként már egy értékes folyamatba léptem, tehetséges és ambiciózus fiatalabb társakkal körülvéve. Az irodalomban ekkor már az a bizonyos felemás paradigmaváltás javában zajlott, számos új elmélettel, az értékszempontok finom változásaival. Az idén 60 éves lap életében fontos mozzanatnak tartom, hogy a kilencvenes évek szellemi tévelygéseiben sikerült egy erős irodalomelméleti és –történeti hátteret a fórum mögé szervezni, mely egyként folytatta a korábbi évtizedek korszerű hagyományait, s vált nyitottá az újabb experimentális törekvések felé. S talán még nagyobb élmény, hogy a mai középnemzedék színe-java ekkor szinte akadálytalanul zuhoghatott át a folyóirat hasábjain, s lett állandó munkatársunkká.  

„…folyóirat a harmadik évezredben?" - kérdezted az Alföld 50. születésnapján írt tanulmányodban. Mit gondolsz ma a nyomtatott szöveg jövőbeni "piaci" lehetőségeiről?

A válaszhoz futurológiai érzék kellene, s a néhány pályatársnál tapasztalható nagy-nagy magabiztosság. Annyit magam is észlelek, hogy a múlt századi megejtő  virágkor után a folyóiratok, a könyvek, a nyomtatott sajtó  sorsa alapvető változások előtt áll. A szellem, az alakítás, a szerkesztés mozzanata és a közvetítői szándék azonban még a legmerészebb esetekben is alighanem kiiktathatatlanok. A befogadói igény alakulása, az egzisztenciális háttér, a technikai apparátus teremtő hatása viszont még meglehetősen homályos. A lehetséges megoldásokat majd már nélkülünk forrja ki a méltóságos közönnyel zuhogó Idő.

(Zelki János)