hirdetés

A díjazottakat kérdeztük III.

2010. március 15.

Március 15-én vehette át az egyik legmagasabb állami kitüntetést, a Kossuth-díjat három kiváló alkotó: Kovács András Ferenc, Lengyel Péter és Rakovszky Zsuzsa. A litera velük készült interjúit olvashatják.

hirdetés

Egy életem, egy halálom
LENGYEL PÉTER - Kossuth-díj

Károlyi Csaba szerint a tavalyi év legnagyobb szenzációja: „Lengyel Péter szelíd és szolid visszatérése az irodalmi életbe, köztudatba.” Más ezt úgy mondta nekem, hogy Lengyel Péter kijött a fényre. A te szemszögedből milyen ez a szolid-szelíd visszatérés? Milyen a fényben?

Két vélemény, két válasz. Mert a két mozzanat nem azonos, messze nem, a válasz még magamban sem. Károlyi Csaba mondatának örültem, jól esett, az ember már ilyen esendő. Meg hiú béka. Csak ne keverjük össze a lényeges dolgokat, ezt nem neked mondom. Csaba: „az irodalmi életbe”. Nem az irodalomba. És nem az életbe. (Lásd a következő kérdés-választ itt.) Hosszú villanyújságíró létem során egy ízben Kovács Sándor Iván hívott a Kortárshoz próza szerkesztőnek. Nem volt sok országos folyóirat. „Így visszatérhetnél az irodalmi életbe”, hosszan rábeszélt. (Ő merte közölni a Rondót, amelyből két évvel korábban a másik lap főnöke a nyomtatás feltételeként ki akarta húzatni Csalog Zsolt nevét.) Az ajánlatot megköszöntem. „Nem szeretnék visszatérni az irodalmi életbe.” Dolgozni, nyugodtan, azt igen. A villanyújság erre épp alkalmas.
A „fény”, az más. Sötét nem volt, legfeljebb áramszünet idején. Egyenesen jó, hogy nem tudom, ki mondta, csak úgy válaszolok, bele a világba. A kissé nyúzott igazsághoz térek vissza: „Mit csinál az író?” „Remélhetőleg ír.”
Régi barátunkkal beszéltem a minap. Arra terelődött a szó, hogy hívtak a rádióba, és nem megyek. Mire ő: „Szedd össze magad, és ilyenkor menj el.” Régi barátság ide vagy oda, tökéletes volt a félreértés. „Szedd össze magad…” – más folytatást vártam, valamit a munkáról. Mondtam neki. Ha én összeszedem magam – és azon vagyok, hogy egy nap se maradjon ki –, akkor az asztalomnál ülök. Vagy azért teszek éppen, hogy leülhessek és tegyem a dolgomat. A minap késő délután azon kaptam magam, hogy feltűnően fáradt vagyok. Testileg. Nem értettem, kialudtam magam, semmi megerőltető gyakorlat, mi ez? Aztán ráismertem a valóságra. Intézni kellett ezt-azt, olyan nap – még csak nem is ácsorgás, járkálás, végig itthon, levél, telefon, meg újra. Addig a percig két órát, ha dolgoztam békében. Amennyit nem, attól fáradtam el, mint aki kirakott egy vagon szenet (szókép, csak 25 kilós cementzsákot hordtam, Mohács, 1956, fél napokon át). Na, ilyen az, ha nem lehetek otthon az asztalomnál.
Meghívtak az Iowai Egyetem nemzetközi írói műhelyébe – a műfajból a legjobb az Egyesült Államokban. A vendéglátást a háziak művészetté faragták. A meghívottak felnőtt emberek szerte a világból. Hamar kiderült, hogy az a legjobb író, aki kétszer tud hátrafelé bukfencezni a bulin.
Talán ott a „fény”, ahol ez zajlik.
Azt hiszem – bizonnyal nem elvágólagos -, hogy a fény belül világít.
Nekem fényből elég volt, e tekintetben mindennél több máig, a kitüntetett pillanat – villanyújság-élet –, amint egy nő, szerelmem, úgy látja: „Te vagy a fény az éjszakában.” (Talán tudni még, a tingli-tangli dalocska sorolja tovább, mi minden vagy Te: „a kék az ég színében”, és „a szó a némaságban…” – ez már a szakmai vonal. Én a magam akaratából, semmire tartott státusban, a nagykörúti éjben világítottam ott tizenhárom betűhelyen.

Ha már visszatérés, adódik a kérdés, hogy honnan is tértél vissza. Az elmúlt években milyen szerepet játszott az irodalom az életedben?

Ez az. Nem vagyunk egyformák, van, aki tud szerepelni, szeret, a legjobbak, vagy akik mást se. Én nem tudok, nem tanultam meg, alkati. De honnan a bánatból jöttem volna, mégis? Honnan, aki könyv-írással tölti az életét? Amennyiben feltesszük, hogy a pali (nő) így cselekszik. Azt meg, kérdezték, sose tagadtam. Nem tudok már mit mondani – furán érintett a ragyogó szó: fény.
Még egyet, fontos. Kidugtam az orromat, többször is. Karádi Éva műve. Kilódított, munka-kapcsolattól függetlenül is. Részéről a művelet egyedüli tárgya: tenni a szövegért – megjelent máshol, máskor, vagy nem jelent meg, a lapjának se célja, se dolga vele.

1990 után te tanítottál először Magyarországon kreatív írást egyetemen. Azóta ez a műfaj több intézményben is meghonosodott. Ha nem is hivatalos értelemben, de vannak manapság is tanítványaid?

Nem ejtettem ki a számon a szót, hogy tanítvány. Amint lehetett – tartózkodó vendégsereg haza, s elképzelhető, hogy diákok közelébe engednek –, felhívtam az egyetemünkön (saját alma mater, civilizált helyeken számít az ilyesmi) az esztétika tanszéket és felajánlottam az Írói Műhelyt. Írni szinte gyerekkorban kezdtem (a második elemiben verses formában benyújtott házi feladatot nem számítom), még így is. S az óta nem értettem, miért ne lehetne valahol tanulni valamit a mesterségből. A megtanulhatót. Hiányzott tovább is. Komolyan vettem a munkát - hogyan máshogy? -, és tisztesen akartam hozzáállni, megtenni, amit lehet. Abban az 1989-es pillanatban úgy láttam: ideje, hogy aki ma indul, ne érezze azt a hiányt. Már szabad volt. S ha az időt, erőt megérdemli a tárgy, akkor azt is, hogy magyar neve legyen. Biztos furcsa különcködés. Én a földalattit is földalattinak hívom.
Együtt gondolkoztunk, kéziratot olvastunk, megbeszéltük, azt lehet. Mert aki ott van, ez érdekli a legjobban a világon. Ahogy kávéházban, szalonban mondjuk a Nyugat korában. Ma? Nem mondatom, hogy bárkivel ilyen helyzetben vagyok – bár jó volna. Csakhogy egy dologgal, a kérdésed is mutatja az okát, zsugorin bánok: az időmmel. „Ha tudnád, hogy mi mindenhova nem megyek el, még…”, mondtam egy barátomnak, aki hiányolt. Tudta.

Szülőfalud Budapest. Mostanában hogy érzed magad a városban? Mennyire tudod benne magad otthonosnak?

Talán a legnehezebb kérdésed. De csak elsőre. A város, mint az ország, a szülőfalu, mint a szülőföld – együtt vannak, mint eddig is.
Ha bárki arra gondol: amint kilép az utcára, milyen és mennyi trágyába botolhat bele – ilyenbe, szó szerint és olyanba, szó szerint – az nem Budapest. Volt már ez így, már az életemben is. Magukat tekintették az országnak. Túléltem. Nem mindenki. A válasz mégis egyértelmű: ország-város-híresember nem az, ami ilyenkor harsányan látszik. Mindig is megvolt az a bizonyos Másik Magyarország, lásd legutóbb Ottliknál. Van a Másik Város is. A szerelmi vallomásnak is elég könyvemet akkor írtam hozzá, amikor számítani lehetett rá, hogy a nyomdából is visszahozzák – élt a cenzúrának ez a sajátos formája. Azzal a szösszel, hogy a nyomdász, azaz a dolgozó nép maga tiltakozott: ilyen ellenséges művet nem hajlandó kiszedni. Akkor meg hogyan lehetne belőle könyv? S főleg: a nép akarata, az, ugye, szent.
A szülőfalum, az a Másik Város, Krúdy városa és Nagy Lajosé, Kosztolányié, Gellérié, Mándyé – a sornak nincs vége. Az megvan és lesz. Ha nem az utcán, akkor a fejekben, a könyvekben – ha elégetik is. Proust tovább él, mint a könyvmáglyák, Gelléri tovább, mint az ún. közérdekű munkaszolgálat és a vendégváró Mauthausen. A fertelem pedig, a pillanatnyi látszatok ellenére, nem örök.

A Füst Milán-díj 1995-ös átadásakor Balassa Péter méltatásában azt írja: „a legjobban, a legprofesszionálisabban, legrejtélyesebben a kettőspont beszél rólad, melyről mindent tudsz.” Hogy folytatnád a mondatot a kettőspont után? Kossuth-díj:

Semmi sem változott. A szövegek nem lettek jobbak. Nem voltak rosszabbak. A fény köszöni, jól van.
Természetesen örülök neki. Végtére: polgártársaim értő és hiteles gyülekezete érdemesnek tartja a munkámat. Hisz benne. Több gyülekezet, sorra. Ezért sem árt a demokratikus berendezkedés: nem kinevezett emberek. Nem más irányú erényeket jutalmaznak. Így aztán tekinthetek úgy a díjra, hogy Olvasó képviseletében nógat.
Következtetést annyit vonhatok le: még inkább, még komolyabban kell tennem, amit eddig.
Jó volna, ha láthatnák, akik már nincsenek, barátaim, felmenőim. Persze, apám – mindjárt a könyvek után. Anyám és a nevelőapám olvasott, annyi se jut ki mindenkinek. Szinte magánügyem, sajátos külön jó: kinek a nevét viseli a díj. Jól esne a szépapámnak (1848-49-ben katonakorú férfi, nem tudom, hogy hányadik nemzedék, hiányosak a nyomok), aki nemzetőr volt, s a vereség után megőrzött egy Kossuth ötforintost, a nemzedékek adták tovább, a budapesti nagymamámnak, aki gyöngyös tárcát hímzett hozzá, és nekem adta át tovább őrzésre kamasz koromban. Nem voltak hozzá nagy szavak. Itt van bekeretezve. Most találkozhat nevével a bankó más formában, más jelentéssel, kerekedett egyet a több mint másfél évszázados történet.

Hogy áll a készülő könyved, melyet „körökben írsz”? Avagy, te hogy állsz benne a regényben? Elengedhető, lezárható a születő anyag?

A bűbájos asszony megmutatta az üveggömbjét – guszta kérdőjelek kavarogtak a pilinkélő hóban, garmonddal, arial-lal, Lucida Console-lal (kedves betűm, tud magyarul, jegyzet csak vele). „Ennyit előre”, tárta szét a karját a bűvös-bávos.
Ugyanide: „Nem szeretek részletet kiadni”, mondom egy nagyszerű kartársnak. „Ugye hogy?”, csap le ő. „Megköti a kezet.” Abban, hogy hogyan tovább. Mondani róla, vagy belőle – ugyanaz. „Hol tartasz?” „Mondja, P., hogy áll? Mennyi van meg? Úgy körülbelül. Hány oldal?” Félhomályos szobában, villamoson, hólucskos járdán odalép és kérdez. Az első szava, köszönés helyett. O., olvasó. Érte van az egész. Jó volna felelni valami megfoghatót. Toporgok, a vállamat vonom sután. Széttárom a karomat, felelet nincs. Mert ez az: nem tartok, ezt jelentik a körök. S egy életem, egy halálom – a tudomány mai állása szerint -, csinálom, ahogy tudom.
Anyag? Temérdek. Az egyik nagy nehézség a dobás. Kenyéranyag az egész, de olykor négy mázsás grizzly-medvének látom, ursus horribilis, a feje, nyaka csaknem ezüstszín, felállt a hátsó lábára és birkózni akar. Három méteres, így. Én neveltem kismaci korától cumisüvegből etettem, sose bántana. Éppen csak emlékeztet játékos kedvvel: itt nincs mellébeszélés, öreg.
Lássuk a medvét. Úgyhogy ezzel foglalkozom: medve-szelídítéssel.

(Szegő János)

***

Az önazonosság, illúzió és valóság
RAKOVSZKY ZSUZSA - Kossuth-díj

Prózájában és szerepverseiben is női sorsok tárulnak fel. Honnan merít, milyen alapanyagból dolgozik?

Én inkább azt mondanám, hogy emberi sorsok - olyan embereké, akik többségükben történetesen nők (bár nem mindnyájan). Az alapanyag pedig, ahogy, gondolom, mindenkinél, az, amit magam körül látok, meg a saját emlékeim -- nem egy az egyben, persze, sokszor több személyből lesz egy novella- vagy regényfigura, vagy olyan embereket "eresztek össze" egy novellában, akik az életben nem is találkoztak, és megnézem, mihez kezdenek egymással.

Azt mondja, a szemével ír... (Vagyis képekben gondolkodik.) Mit tesz eközben a füle?

Hát, ha szép, kövér képzavarral akarnék élni, akkor azt mondanám, hogy a másodhegedűs szerepét játssza. Ez azért változik valamelyest, hogy mikor melyik a domináns érzékszerv, de jóval gyakoribb, hogy a szemem.

Jelenleg történelmi prózán, a századfordulós Vay Sarolta/Sándor életregényén dolgozik. Egy olyan szerzőről ír, aki női és férfi néven is publikált. Nő, akit apja férfinak nevelt, férfiként él és viselkedik. Mi fogta meg Önt, mi érdekli a legjobban az ő személyiségében, életében?

Valami olyasmi, mint ami a Kígyó árnyékában is. hogy valakit a külvilág másnak lát, mint akinek ő saját magát tartja. Az önazonosság, illúzió és valóság, szubjektív és objektív igazság - valami ilyesmi.

Új regényében mennyiben támaszkodik a forrásokra, tényekre, mennyiben engedi kinyílni a történetet a fikció irányába?

Nehéz kérdés: még én sem döntöttem el teljesen. Nagyrészt fikció, mármint ami a főszereplő gondolatait és érzéseit illeti, de ahol vannak források, ott igyekszem alkalmazkodni hozzájuk, akár úgy is, hogy változtatok azon, amit már megírtam. De olyan is volt, hogy a menet közben előkerült forrásanyag - Borgos Annának tartozon érte hálával, hogy sikerült megszerezni a törvényszéki orvosszakértő részletes szakvéleményét - bizonyos pontokon igazolta azt, amit csak úgy kitaláltam. Ennek persze nagyon örültem.

Műveinek egyik alapeleme a drámaiság (szenvedélyek, fájdalmak, tragédiák szövik át hősei sorsát)... Nem gondolja, hogy ezekből az előzményekből - és pl. műfordításaiból - egyenesen következik, hogy a drámaírás terén is kipróbálja magát?

Egy drámát írtam már, én is egyike voltam annak a tíz szerzőnek, akik között Alföldi Róbert feloszotta a tízparancsolatot - ötletem is lenne még, de hát az idő véges, mármint az írásra fordítható idő is, meg az élet is úgy általában, nem tudom, lesz-e belőle valami. Meg aztán az a fajta drámaiság, amit említ, nem biztos, hogy azonos a színpadi drámaisággal, ahhoz valószínűleg más is kell - jól megszerkesztett darab, aztán színház, rendező, színészek... Azt hiszem, nekem inkább azok a műfajok valók, amelyekhez elég egy füzet meg egy golyóstoll (illetve ma már inkább egy számítógép).

(Nagy Gabriella)

***

Költői nemzet vagyunk
KOVÁCS ANDRÁS FERENC - Kossuth-díj

Az eddig is létező és igen jól érzékelhető elismerést most írásba (díjba) adták. Mit s min változtat ez az életút felén, 50 (és fél) évesen?

Hízelgő, hogy az életút felét (számomra legalábbis) ötven és fél évben állapítod meg, de az az érzésem, hogy az ötvenedik év után voltaképpen a negyvenkilencedik fog következni, azután negyvennyolc, negyvenhét, de én a negyvennyolcból sem engedek. Másrészt a díjak fontosak, valamiféle elismerést, visszajelzést jelentenek, és sokszor az életút legmegfelelőbb, olykor legválságosabb pillanataiban érkeznek. A díjazódáshoz valóban megfelelő pillanatok szükségeltetnek, szerencse is kell hozzájuk, valahogy úgy, mint amikor egy színészre végre rátalál egy jó szerep. Máskor meg teljesen elkerülik egymást. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a díjak mindent, és semmit sem változtathatnak meg egy valamennyire is öntörvényű életút folyamatában. Ott vannak, részei a láthatatlan, belső életútnak. A díjazott talán már nem lesz tőlük jobb, sem sokkal rosszabb, de bizonyára még javulhat, vagy romolhat is tőlük, egy picikét. Ennyit a reményekről. 

Kovács András Ferenc nemcsak KAF. Először kb. húsz évvel ezelőtt "kerültek elő" Lázáry René  Sándor versei (akkor 59 darab) valami "hagyatékból", majd még néhányszor innen-onnan. Elképzelhető, hogy előbukkannak még L. R. S.- versek? Vagy Jack Cole-tól valami?

A Lázáry-versek 1992-től, talán kis megszakításokkal, folyamatosan közöltettek, a hagyaték időközben bővült, és lassanként temérdeknek bizonyult, alig győzni redaktálni a teljes anyagot. Voltaképpen ötszázkilencvenhét (597) darab versről, sőt egész versciklusokról van szó, nem is számítva az egyéb járulékos jellegű írásokat. Sejtéseim szerint Lázáry összes munkái csak három nagy kötetben volnának összegyűjthetőek, természetesen egy messzemenően kritikai kiadásban, ha akadna rá elég merész kiadó, az olvasókról, pláne versolvasókról nem is beszélve. Jack Cole-tól viszont semmi sem került elő mostanság, daloskönyvének új, változatlan kiadását a Magvető jelenteti meg. És még, ha már műfordításokról esett szó, adódik itt a Caius Licinius Calvus költői életműve is, minden versének fordításán már hosszabb ideje munkálkodom, sajnos, szokásom szerint lassan, lustán, ráérősen, hedonisztikusan, artisztikusan, et cetera. 

Nemcsak mások hangjain szólnak olykor KAF-versek ("...írogatnak benne többen,/ Hisz ő csupán egy hangulat!" vagy: "Én sokan vagyok./ Én kevesen is vagyok./ Én néha vagyok./ Nem az, kiről azt hiszik –/ ő az. Az nem én vagyok.), hanem gyakran más költőkhöz is. Élőkhöz, holtakhoz. Sok megbeszélni való van velük?

Nyilván, a holt költők mindig élőbbek az élő költőknél, az élők viszont de facto élőbbek a holt költőknél. Kezdetben mindenki élő költő, aztán szinte félholt, és föltehetőleg holt költő is lesz majd belőle. Az élőhalott költőkről pedig szó se essék. Komolyra fordítva a szót, voltaképpen nem két külön kategóriáról van szó, hiszen élő és holt költő számomra ugyanazt az egyet, ugyanazt az egységet és sokféleséget jelenti, az ő sokhangúságuk legalább nem egyhangú. Az egyhangúság különben sem a költészet sajátja. Legalábbis reményeim szerint. És persze, sok megbeszélnivaló van velük, a holt költőkkel olykor problémamentesebbnek bizonyulnak a dialógusok, ugyanakkor ők már eleve és örökre titokzatosak, illetőleg eléggé távolságtartóak tudnak maradni. Az élő költők közelről ugyanis meglehetősen bosszantóak és fárasztóak is bírnak lenni. Itt természetesen önmagamra gondoltam, ha már utalni kellene valakire.      

A marosvásárhelyi Látó főszerkesztőjeként hogyan látod egyrészt a vers, a magyar vers helyzetét, másrészt a nyomtatott folyóiratok jövőjét, túlélési esélyeit?

A magyar vers, a magyar költészet végső soron még boldog is lehetne, mert még vannak olvasói, és egyáltalán: helyzete is van. Ami persze nem azt jelenti, hogy helyzetben is volna. Mert a magyar költészet mindig és folyamatosan úgy tudott nagy és meghatározó lenni, hogy talán egyszer sem volt igazán helyzetben. Megtorpanásról, valamiféle válságról semmiképpen sem beszélhetünk, mert a magyar nyelvben pillanatonként nagyon sok jó költő és nagyon sok jó vers születik, méghozzá éppen a magyar nyelv gazdag és bőven szétáradó kegyelme által. Nem is enyhe túlzással mondhatnók azt is, hogy mi egy költői nemzet vagyunk. Ezért aztán a nyomtatott folyóiratok túlélési esélyeit is korainak tűnik előre latolgatni, ebben is ódzkodnék megmondani a tutit, egyszerűen azért, mert nem tudom, mert fel se mérhetem, mert éppen a probléma folyamatos közepében állingálok, s onnan nézek szerteszét. 

Hogyhogy nem írtál még regényt? Ma a költők egyre többen s egyre inkább prózát írnak...

Az a gyanúm, hogy eléggé balga, bohóckodó, hevülékeny, könnyelmű, lusta, nyughatatlan, szeszélyes, szétszórt és virtusosan virtuózkodó, egyszóval túl komolytalan volnék én ahhoz, hogy valaha is regényírásra adjam a fejem. Látod, ezt sem tudtam visszafogott természetességgel, igazán szépprózaian megfogalmazni. A regényeknek eme hosszabbított, igen sikeres évadján én inkább a regényíróknak szeretek föltétlen hódolattal adózni, mert csodálom őket, és inkább csak olvasom őket, a magam szerény képességeit semmiképpen sem szeretném kipróbálni, sem kamatoztatni ebben a műfajban. Inkább a színház, a színdarab, a drámaírás érdekelne. Mivel már az is lassan harminc éve, hogy egyfolytában foglalkoztat, egyelőre a legcsekélyebb eredmény nélkül. Pillanatnyilag csak az vigasztal, hogy a dráma és a költészet nagyon közeli rokonok, számomra legalábbis testvérek. Ezért ha a regényírás helyett a drámaírást választanám, akkor voltaképpen a költészetet választanám, és ez számomra a lehető legtermészetesebb állapot, és legragyogóbb életfolyamat: én ugyanis mindig a költészetet választottam, és őt fogom választani a továbbiakban is.     

(Zelki János)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.