hirdetés

A díjazottakat kérdeztük IX.

2010. március 19.
A sorozat utolsó interjúját olvashatják. Benne Balázs Attila írót, rádiós szerkesztőt (József Attila-díj), Beck András esztétát-irodalomkritikust (Balassa Péter-díj) és Petőcz András író-költőt (Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje) kérdeztük.
hirdetés

Óne kauzalitás
BALÁZS ATTILA - József Attila-díj
 
Egy más, egykoron a magyarországihoz képest egykor szabadabb, a jugoszláviai-kultúra volt az otthonod. Aztán a kilencvenes évek eleje óta Budapesten élsz. Mi az, bármit szóba hozhatsz irodalomtól szemetes zacskókig, amit ennyi idő alatt sem tudtál megszokni itt?
 
Nem tudom megszokni, hogy jobboldalt van a volán. Jó, ez vicc. De agyamra megy ez a befészkelődött rosszkedv, a sajátoméval együtt, ezért némi idegesítő célzást érzek abban is, amikor a kurva az utcán megkérdi: van-e kedvem? Agyamra megy, ha csak akkor érzünk némi örömöt, amennyiben kipurcan a szomszéd tehene. Agyamra megy, hogy a kutyaszart nem lehet pénzzé tenni, meg a falra hányt bablevest. Agyamra megy, hogy mindenki lop, és hogy a kéregetők között ilyen sok az önérzetes. Utálom, hogy múlt heti maradék hús kunnyad a hortobágyiban, s hogy a Hegedűs Gyula utcában nincs éjjel nyitva a burekos. Miként utálom azt is, amikor a vonalka alá ügyeskedik az amúgy is csak négy decis sört (száradna le a pörcük). Az se vidámít, hogy az íróválogatottal nagyobb sikereket érünk el, mint a profi focistáink, meg az, hogy a Darvasi Laci elvitte előlem a Rotaryt, pedig én legalább felét az összegnek benyomtam volna a dohányzás elleni kampányba (oh, persze!), a többit meg a Bandiéknak a lömöpöbe. Amúgy viszonylag gyorsan megszoktam itt, amit meg hátrahagytam, arról most nem nagyon.
 
Az magyarországi irodalmi életet mennyire tartottad, korábba tapasztalataid alapján, és mennyire tartod most befogadónak, avagy elzárkózónak?
 
A limesről nézve határozottan szekértáboros, egymás ellen működő, zömmel zártkörű konferenciák láncolatának éreztem a magyarországi irodalmi életet, amelyben csak kuriózumként szerepelhetek. Mint a furcsán ordítozó kétfejű gorilla a messzi Délről pl. Ez a véleményem időközben módosult, az érzés mégse tűnt el nyomtalan. Magának a magyarhoni irodalomnak a befogadó készsége, ami a világ új dolgait illeti? Azt illetően pedig mi van? Szerintem azon is van még bőven javítani való. Főleg az irodalmi és nem irodalmi megnyilvánulások közötti átjárhatóságok területén. Egyébkén talán mégiscsak boldog vagyok. Átjárható.
 
Milyen fokon tartod a kapcsolatot a vajdasági irodalommal, kíséred figyelemmel azt? Kikre hívnád fel a figyelmet?
 
Volt valamikor egy kis vita, hogy vajon: meghalt-e a vajdasági magyar irodalom? Szerencsére nem, s tartom vele a kapcsolatot. Annak ellenére, hogy pl. Lovas Ildikó úgy tesz, mintha viszont én haltam volna meg. A szabadkaiak közül Sirbik Attila íróval gyümölcsöző a kapcsolatunk, legalábbis egy irányban: felém. Nem utolsósorban a zentai Zetna Kiadóval, annak élén Beszédes Istvánnal kiváló a viszonyom. Meg kell említenem Danyi Zoltán írót, költőt, kritikust innen/onnan még, akit nem hagyhatok ki, miként Aaron Blumot se. Vélem. Ahogy nagy szimpátiával gondolok a rólam szépeket író Fekete J. Józsefre. Drága Jóskám, ha olvasod… integetek. Te is azok közé tartozol, akik nélkül nem jöhettem volna ennyire, ily csudamód létre, bár be kell vallani, hogy Tolnai Ottó nyomott legnagyobbat. Thomka Beáta, Sziveri meg Domonkos. Danyi Magdolna. A többi szerb, horvát meg ilyesmi, vagy „csak” Radics Viktória. Mint láthatjuk, az idő nem számít. Csak semmi kronológia! Arcok, munkák vannak az emlékezetben. Óne kauzalitás, ó, ne, logika!
 
A nagy dobás, a Kinek észak, kinek dél után milyen formátumú és „tájolású” prózára számíthatunk Tőled?
 
A nagy dobás után természetesen kisebb dobás következik a dolgok rendje szerint. Nehogy kiakadjon az ember válla. Novelláim, elbeszéléseim vannak. Rendezgetem őket, írok hozzájuk, aztán ha Isten is úgy akarja… Némelyik talán épp olyan is lesz, mint János emlékezetes tripje a Bibliában. Vagy mégsem. Ki tudja?
(Jánossy Lajos)
***
Valamiképp személyre szabottnak érzem a díjat
BECK ANDRÁS - Balassa Péter-díj

Milyennek látod a reflexív-kritikai beszéd természetrajzát a mai magyar irodalomban? Mennyire bátor, mennyire kompromisszum-kész, mennyire érdekes?
 
Nehéz lenne errôl általánosságban beszélnem, nincs ugyanis kellő rálátásom a kortárs irodomkritikai diskurzusra. Csak szórványosan és rendszertelenül olvasok ilyen szövegeket, ahogy kortárs magyar irodalmat is keveset. Erre nem vagyok büszke, mert ez egyfajta bezárulást jelent, és szeretném, ha nem így lenne, de volt egy pont az életemben, mikor valahogy kiszállt belőlem az ilyen irányú ambíció, és azóta se szállt vissza.
 
Ritkábban szólalsz meg, mint a kritikusok többsége. Ennek merőben alkati okai vannak, vagy kevesebb az olyan esemény, amely inspirálna?
 
A kritika műfaja kezdettől fogva problémát jelentett számomra, olyasminek tekintettem, ami minden egyes alkalommal feladja a kritikusnak a leckét. Mit csinál, mivel foglalkozik és kinek beszél, amikor megpróbálja megírni, mit gondol egy műről? Ez egyre szövevényesebb, egyre érdekesebb, de egyre nehezebben leküzdhető feladatnak tűnt számomra. És ezzel a fokozódó önreflexióval párhuzamosan kezdte hallatni a maga hangját bennem a laikus, örömelvű olvasó is. Úgyhogy a kritika e kettő összeütközésének terepévé vált és végül túl kemény csatának bizonyult. Úgyhogy megfutamodtam. A kortárs magyar irodalmi diskurzus kijelölt terepe helyett olyasmit keresek, ahol úgy érzem, szabadabban mozgok. Ez a szabadság a laikus, a kívülálló szabadsága, ami egyrészt illuzórikus persze, másrészt meg nagyon is valóságos. Ez utóbbit úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok semminek a szakértője. Nekem kell egyfajta távolság ahhoz, hogy valami nagyon érdekelni kezdjen (az írás igazából nem is más számomra, mint ennek a távolságnak a bejárása), és ezt a távolságot úgy látszik, nehezebben tudom intenzív munkára fogni a kortársi közegben.
 
A Hagyni a teóriát másra című kötetedben például izgalmas kérdéseket vetsz fel a modern művészet bizonyos alkotásai kacsán (Duchamp, Cage, G. Stein stb.) Nem fordul-e újra ebbe az irányba a perspektívád?
 
Észre kellett vennem, hogy a modern művészetben és a róla szóló beszédben leginkább a problematikussága foglalkoztat. Gertude Stein vagy John Cage azért vonzott, mert ezt a művészethez tapadó ambivalenciát zavarba ejtő és szórakoztató radikalizmussal aknázzák ki. Egyszerre apellálnak a vájt fülűek és a laikusok ítélőképességére, ráadásul mindkettőre szélsőséges formában. Vagyis a lehetetlent akarják és teszik. Azt is realizálnom kellett, hogy a szorosan vett műveken innen és túl engem mindig egy személy, egy figura, egy alkotóban testet öltő attitűd letapogatása tud lázba hozni. Ilyen figurákra vadászom. Van egy, akit már jó ideje kerülgetek, Wyndham Lewisnak hívják, festő, író és pamflettista Joyce, Pound, Eliot kortársa, barátja és ellensége. Ő aztán igazán ambivalens alak, jó lenne egyszer dűlőre jutni vele egy róla írt esszé keretében.
 
A Balassa-díj mennyire teremt lehetőséget, hogy az eddigi pályádat összegezd? Van-e erre Benned egyáltalán kézség?
 
A Balassa-díj számomra nagyon sokat jelent, mindenek előtt azért, mert Balassa Péter jelentett számomra nagyon sokat. (Valamiképpen személyre szabottnak érzem ezt a díjat, egy Kossuthtot, egy Széchenyit, egy Prima Primissimát nem tudnék hova tenni.)  Balassa elementáris hatást tett rám, mikor a 80-as évek elején-közepén az óráira jártam. Nagyon sokat köszönhetek neki. Aztán persze küzdöttem is a hatása ellen, és ebből forrt ki valami saját út féle. Nem annyira a pályán, inkább, Mándyval szólva, a pálya szélén. Ami az összegzésre való késztetést illeti, egy Karinthy Frigyesről szóló köteten dolgozom, hogy lezárjam a vele folytatott több évtizedesre nyúlt beszélgetésemet. 

(Jánossy Lajos)
***
 
"hiszek a történetekben"
PETŐCZ ANDRÁS -Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje
Fiatal, neoavantgárd művészként mennyire gondoltál a díjakra? Milyen várakozásaid voltak az irodalommal kapcsolatban?

A 80-as években jóval kevesebb díj volt, mint napjainkban. És ezek közül a díjak közül némelyik semmiféle pénzzel nem járt. Nagyon komoly elismerésnek számított például a Kassák-díj, ennek névsora igen tekintélyes. A magam részéről a mai napig örülök annak, hogy 1987-ben megkaphattam. Semmiféle pénzjutalommal nem járt, de olyan szerzők társaságába kerültem, akik ma is fontosak a számomra, mint Erdély Miklós, vagy Tandori Dezső, akik szintén megkapták korábban ezt a díjat. Ehhez hasonló volt a Robert Graves-díj, amit 1990-ben kaptam meg, a rendszerváltás pillanatában, egy olyan versért, ami éppen a szabadságról szólt. Ez a díj járt valamennyi pénzzel, talán 15 ezer forinttal, ami már akkor sem volt sok. Viszont a mostani kitüntetésemmel nem tudok mit kezdeni, különösebben nem tartom fontosnak. Pénzjutalommal nem jár, nem is igazán művészeti díj, a Lovagkereszt mint olyan számomra nem nagyon értelmezhető. Fegyelmezett állampolgárként átvettem, de büszkeséget, örömöt nem érzek. Valami olyasmit érzek, hogy ez a kitüntetés valamiféle "kompenzáció" akarna lenni: mintha ezzel akarnának "helyettesíteni" komolyabb művészeti díjakat, Babérkoszorút, vagy Kossuth-díjat. Ha tehát a 80-as évekbeli várakozásaimról kérdezel, csak azt tudom mondani, hogy annyit azért reméltem a pályám elején, hogy a teljesítmény és a létrehozott érték alapján történik majd az elismerés. Persze, nem így van. Ebben is súlyos mulasztások történtek az elmúlt húsz évben. Túlzottan "hitbizományi" a díjazás napjainkban. Ezzel függ össze, hogy a 80-as évek "díjínsége" után a 90-es években "díjeső" kezdődött: a Soros-alapítvány díjai sok pénzzel és nagy elismeréssel jártak. Kínos volt ugyanakkor, hogy a Soros irodalmi kuratórium tagjai többször is maguknak osztották ki a díjat, volt olyan irodalmi kurátor, aki kuratóriumi tagsága idején háromszor is nagy pénzösszeggel járó Soros-jutalmat kapott. Ennek nagyon negatív volt az üzenete akkoriban. Mivel magánkézben levő alapítványról volt szó, ez persze nem számított állami korrupciónak, de akkor, a rendszerváltás után egy ilyen alapítvány is "hivatalosnak" tűnt mindannyiunk szemében. Így az ilyen gesztusok demoralizáló hatás óriási volt. Ma hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az a tény, hogy valóban azt hiszik sokan, hogy bizonyos pénzek "alapból" járnak bizonyos embereknek, az annak következménye, hogy nem tudtunk a rendszerváltás után természetes erkölcsi normákat felállítani. Például a Soros-alapítvány vezetőinek ezt a kérdést jobban végig kellett volna gondolniuk.

Tavaly ünnepelted 50. születésnapodat, a blogodon gyerekkori képekre bukkantam. Az emlékezés, és a nosztalgia mennyire része az életednek?

Az emlékezés, a nosztalgia a mindennapjaim része. Sokszor és szívesen beszélek a 80-as évekről, például, mert méltatlanul el van tagadva mindaz, ami akkor történt irodalomban, művészetben. És sokszor és szívesen írok a gyerekkorról, vagy egy képzelt gyerekkorról. A születésnap című regényem erre jó példa, de példa erre az Idegenek is, amiben szintén benne van a saját gyerekkorom. Mindezt leszámítva, nem vagyok egy különösebben "nosztalgizáló" típus, sőt, kifejezetten a jövőben szeretek gondolkozni, rengeteg tervvel, elképzeléssel. Rossz természetem van: valamiért azt hiszem, hogy nagyon fiatal vagyok, és hogy ez a fiatalság bennem örökre így marad.

Épp egy éve védted meg irodalomtudományi PhD-disszertációdat. Az irodalomtudomány, az oktatás (mennyiben) része az életednek? Az irodalom elmélete milyen viszonyban van az irodalom gyakorlatával?

Nem vagyok irodalomtudós. Nem érdekel az irodalomtudomány. A 80-as évek végén sokat írtam Tamkó Siratóról, néhány éve valaki rábeszélt, csináljak ebből az anyagból egy doktori disszertációt. Tamkó Sirató úgynevezett "dimenzionista" elképzelései egészen különös színfoltját jelentik az irodalmunknak, ezzel szerettem foglalkozni. Megírtam. Kiegészítettem a 80-as évek végén írt anyagomat, és lett belőle egy doktori disszertáció. Ennyi. Ha minden igaz, hamarosan könyvként is megjelenik, "Dimenzionista művészet" címmel. Ennyi az irodalomtudomány, amit én művelek,  nem akarok ezzel különösebben foglalkozni. Tanítani viszont szeretek. Megnyugtat, kikapcsol, feltöltődést jelent. Jelenleg kreatív írást, és forgatókönyv-írást oktatok. Vannak magántanítványaim is. Jönnek hozzám sokan, fiatalok, kérik, hogy mondjak véleményt az írásaikról. Ennek örülök. A fiatalok között fiatal vagyok, energiát jelent mindez, befogadnak, úgy tűnik, keresik a társaságomat. A tanítás olyan, mint megírni egy jó verset: megnyugszik tőle az ember.

Tavalyi interjúdban említetted, hogy prózázni akarsz, korábbi regényedet akarod folytatni. Mit lehet tudni a készülő szövegről?

Történeteket írok, mert hiszek a történetekben. Nem szeretem azt az irodalmat, ahol látszólagos nyelvi leleménnyel van megírva az unalom - nem tartom semmire. Szeretek különös, kissé szürreális szituációkat megírni, prózában. Egyszerre több művön is dolgozom, csak nagyon kevés az időm, ezért lassan haladok. Igen, az Idegenek folytatása is készül, de meg akarom írni a Születésnap párját is. Történetet írni nagyon jó. És, ha valamit kérhetek a kitüntetésem kapcsán az illetékes uraktól, akik döntenek a sorsunkról, hát azt kérem, hogy ne kereszteket adjanak, hanem egy kis "független nyugalmat, ahol a dal megfoganhat", vagyis pénzt, mert bármit is megírni csak akkor lehet, ha van hozzá egzisztenciális biztonság, vannak hozzá szorongás mentes hétköznapok.
(Szegő János)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.