Egyetlen díj sem jelent szakaszhatárt
TÉREY JÁNOS - A Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díja

Korábban is többször nyilatkoztad, hogy az alkotó művésznek a díjak valójában semmit sem jelentek az alkotói munkára nézve, a szöveget akkor is elő kell állítani. Egy ilyen nagy elismerés után azért megálltál egy pillanatra és összegezted csak magad számára a pályádat és, hogy mit szeretnél még elérni?

Egyetlen díj sem jelent szakaszhatárt. Nagy levegőt jelent, prózaian pénzt, a kegy nyomát. Nem ritkán a nagyravágyás hülye táncait, ha mindezt kívülről szemléljük. Becsülöm azt a néhány száz embert, aki elolvassa a könyveimet, legtöbbjüket személyesen is ismerem. Az utóbbi néhány évben kezdtek megjelenni a verseim külföldön, néhány darabomat mostanában fordították vagy fogják fordítani. Ha történhet velük valami, az eljövendő években fog, alighanem (mert a múltban már semmiképpen). Jó ez így. Dolgozni szeretnék a folytatásban is, nem föltétlenül életem végéig.  

Melyek voltak számodra azok a fontos irodalmi élmények, előképek, alkotók, akik/amelyek meghatározták és most is meghatározzák a munkádat?

Nagyon sokáig nem szerettem volna írni, műszaki pályára készültem. Ezért az indíttatásom sem alapvetően irodalmi. Fölfigyeltem a középkori Debrecen alaprajzára, hatévesen egy könyvben. Miért lett pont ilyen koponya alakú, horpadásokkal, miért nem lett egészen másmilyen. Ez a történet sok továbbit hívott elő, például a családomét, sűrű rétegekben. Aztán elolvastam A romlás virágait harmadik gimnáziumban. És ezzel egyidőben ugrott a műszaki pálya. Egyébként Ady nálam mindig megfért Kosztolányival. Szabó Lőrinc önmagával, Bernhard Csehovval. Azóta Cioran bölcseletétől a kálvinizmuson át a legkopárabb nap sajtóig sok minden befolyásol. Például Lanczkor Gábor költészete az elevenek közül. És nagyon jólesett találkoznom tegnap este Kovács András Ferenccel.

A téged méltatók legtöbbször a kiemelkedő nyelvteremtő és a beszélt, mai nyelvet költői képekbe hitelesen beemelő és bemutató képességedet emelik ki. Mennyit kell dolgozni azon, hogy egy jól elkapott mondat, egy neked megtetsző kifejezés úgy simuljon bele egy pontos, verstanilag is kimért sorba, hogy ne veszítse el köznapi jellegét, sajátos ízeit?

Elég sokat, néhány órától néhány évig. Olyan is előfordul, elég gyakran, hogy ki kell dobnom a végén azt a jól elkapott valamit.

Min dolgozol most?

Egy verses regényen dolgozom, mindent összevéve négy éve, nyárig szeretnék boldogulni vele. Az a címe, hogy Protokoll. Azon gondolkoztam négy éve, melyik az a dolog, amelyik a lehető legtávolabb áll tőlem (távol, de még éppen Tejútrendszer határain belül), és rájöttem, hogy a protokoll az. Akkor körbejárnám a protokollt, gondoltam. A könyv hétnyolcadánál járok, és azért kell az a bizonyos nagy levegő, mert csak nagyon kevés fogalmam van a nyolcadik nyolcadáról.

***

Van dolgunk elég
TURCZI ISTVÁN - A Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díja

Író, költő, műfordító, szerkesztő, művelődésszervező vagy, igen széles tehát érdeklődésed és tevékenységed területe. Sok időt és energiát kívánhat mindez egy elsősorban alkotó, teremtő ember részéről.

A felsorolás első három eleme egy és ugyanaz: az ún. „alkotó” ember primér foglalatossága, ugyanegy idő és energia belső felosztása. A szerkesztés a magunkfajták számára szerencsés, üdvözítő és korántsem kiegészítő tevékenység. Amióta az eszemet tudom, ha lehet innen közelíteni bármihez is, mindig valaminek a „szerkesztésével” bíbelődtem: iskolaújság (Délig Nyúzz); rádiós világirodalmi magazin, majd komolyzenei program (Kilátó, Muzsikáló reggel); férfimagazin (Playboy); folyóirat (Parnasszus); könyvek (Parnasszus Könyvek-sorozat, Az év műfordításai-sorozat); tévéműsorok (most éppen a Kanapé a Dunán). Művelődésszervező? Nem tudom pontosan, mi az, de komolynak hangzik. Afféle szellemi zsoldos, aki némi juttatás fejében irodalmi és társművészeti esteket, fellépéseket, műhelytalálkozókat, ilyesmit szervez, hogy ő és a barátai ne unatkozzanak. Most persze szándékosan bagatellizálok, de elég régóta és megbízhatóan látom, hogy csak azok a szerzők és művek maradnak meg a fejekben és a piacon, ahol van médiahátszél, azaz nyilvánosság, pofafürdő, visszatérő sajtókegy. Amiről nem írnak, az nincs. Vagy van, de nem látszik, és a kör előbb-utóbb megint bezárul. Ez így elég undorító, de egyre inkább ez lesz. Úgyhogy az öt „titulus”, amivel indítottál, voltaképpen egy: a kereső ember, amilyennek tartom magam és sokan tartanak, öröklött nyugtalansága. És az igazság megéri azt, hogy hiába keressük.

Prózai műveiden, fordításaidon kívül tizenhárom versesköteted jelent meg. Miért a Deodatus címűre vagy a legbüszkébb?

A Deodatus alcíme: A férfi és egy város tört.én.elme. A férfi, Deodatus egy médium, ösvény a képzelet és valóság között, a történelmi tényeken alapuló, megtörtént múlt és a legendák világa között. A város, Tata, a szülővárosom. Mindig lenyűgözött ennek a helynek a múltban gyökerező varázsos hangulata. Én is a múlt része vagyok: részt vettem Zsigmond, majd Mátyás király vadászatain; ettem a kenyérből, amelynek lisztjét helyi malomban őrölték; jártam a piarista gimnáziumba; énekeltem az uradalmi kórusban; rettegve figyeltem a városon rajtaütő osztrák katonákat. Közöm van ehhez a vidékhez, a valaha itt élt emberek mind a földijeim, rokonaim, sorstársaim. Viszonyt alakítottam ki a tájhoz, amelyben nem csak én formálom a tájat, hanem az is engem. Ezért mondtam azt egy interjúban korábban, hogy legkedvesebb könyvem a Deodatus.

Volt egy Parnasszus című tévéműsorod a kilencvenes évek első felében, abból nőtt ki a Parnasszus folyóirat, melynek alapító főszerkesztője vagy. Hogyan határozható meg ennek a kétségkívül sokakra ható szellemisége?

Amikor megindultak a kereskedelmi adók, hamar parkolópályára tették a műsoromat, de én szerettem volna, ha valamilyen formában tovább él. És eszembe jutott Vas István biztatása ’91 nyaráról, miszerint bennem megvan a szervezői és emberi többlet egy ilyen lap elindítására. Emlékszem, szentendrei kertjükben szürcsölgettük Piroska hűs teáját, és egy költészeti folyóirat víziója jelent meg előttünk. 1995 októberében indult útjára a Parnasszus. Idén ősszel lesz 15 éves, na, erre tényleg büszke vagyok. Ádám fiammal egykorú, aki aznap született, hogy az első szám levonatát elhoztuk a nyomdából. Megálltunk a Jászai Mari térnél, hogy vegyünk egy bobómacit az édesanyjának a kórházba. Ott találkoztam Raj Tamással, aki a hír hallatán helyben megáldotta a kicsit. Most Tamásra emlékezem, nagy küzdő volt, remélem, az élet csak átmenetileg győzte le őt.

A lap szellemisége? Nem hiszem, hogy alkalmas lennék az egyetlen hazai, pusztán költészeti lap (és azóta könyvkiadó) szerkesztésére, ha politikai vagy esztétikai irányzatokban gondolkozva kizárásos alapon válogatnék.

Sokszor elmondtam már: nincs jobb- vagy baloldali vers, jó vagy rossz vers létezik csupán, bár mindkét féléből elég sok van. A Parnasszus olyan „légzőnyílás”, amelyen keresztül a különböző korosztályú, és eltérő ízlésvilágú alkotók is friss levegőt szippanthatnak. Ezt a gondolatot erősíti a szerkesztőtársaimmal közösen kialakított masszív szerkezet is, a három nagyrovat. A Centrum egy-egy általunk fontosnak ítélt kortárs költő nagy terjedelmű bemutatása, azaz alakuló életművek rangjának megszilárdítása vagy éppen megemelése a célja. A Redivivus már lezárt, klasszikus életművek új szempontokkal történő gazdagítására törekszik. Az Átjárás pedig a világlíra egy-egy alkotójának újrafordítása kísérő műhelytanulmánnyal. Van dolgunk elég.

Mai amerikai, ausztrál és finn költők mellett rendszeresen fordítasz a héber nyelvű irodalombólis. Kik azok s mely műfajok képviselői, akik ízlésvilágodhoz, írói-költői attitűdödhöz a legközelebb állnak?

Azokat fordítom, akiket becsülök. Az ausztrál Thomas Keneally (nem mellesleg a Schindler-film alapjául szolgáló regény írója), vagy a Pulszky-mániás Thomas Shapcott, vagy a Nobel-várományos Les A. Murray, a finn Sirkka Turkka, Ilpo Tiihonen, az amerikai-zsidó Nobel-díjas I.B.Singer (a Moszkát család c. nagyregényét fordítottam), és az izraeli Itamár Jáoz-Keszt, a váci csodarabbi leszármazottja, a magyar líra elkötelezett fordítója (nemrég jelent meg antológiája Tel Aviv-ban kortárs magyar költők verseivel) mind-mind olyan személyiségek, akiknek műveiben megtaláltam a pókfonalat az ő és a mi kultúránk, az ő és az én habitusom között. A legutóbbi élményem a skót nemzeti költő, Edwin Morgan személyéhez kötődik. Meglátogattam őt a Glasgow-i öregek otthonában, ahol él, és amíg bírta erővel, József Attiláról beszélgettünk. Tessék elképzelni, egy magyar költő ágytálak, pelenkák és infúziós állványok között egy ziháló skót bácsival a Szabad ötletek jegyzékéről diskurál Glasgow külvárosában. Ezért érdemes volt odautazni.

Verssel, prózával vagy drámával van kedved mostanában leginkább foglalkozni?

Nekem a munka nem kedv kérdése. Az új folyóiratszámnak határidőre készen kell lennie, mert kötbérezik. Két új Parnasszus könyvünk készül Költészet napjára, három a Könyvhétre. Fut az Open Reading-sorozatom az Írószövetségben, a Kanapé című zenés beszélgetések a Duna tévében. És tanítok is, rendszeresen. Mindezek ellenére az elmúlt hónapokban több folyóiratban publikáltam új verseket. De inkább szívós vagyok és elég nagy munkabírású, mint termékeny. Ezt támasztja alá, hogy egy éve készül egy regényem, amit nagyon megrágok, átszűrök, tisztogatok. Úgy kezelem, mintha vers lenne, ezért haladok ennyire lassan. És akkor akadálynak ott van még az élet is, az inspirálónak nehezen nevezhető ostoba abszurdjaival, mindennapi frusztráival. Akármilyen is az irodalom, még mindig szebb az életnél, így azután felszabadítólag hat, ha az ember visszatalál az íróasztalához.