A díjazottakat kérdeztük VIII.

2010. március 18.
A József Attila-díjasok sorában most Benedek Szabolcs író-műfordítót, Erdős Virág írót és Bogdán László író-költő-szerkesztőt kérdeztük. A velük készült interjúinkat olvashatják.
  • 2010. március 18.

Minden nap (de szigorúan csak hétköznap) írok
BENEDEK SZABOLCS - József Attila-díj

 


Hogyan viszonyulsz az ilyen hivatalos elismerésekhez, mint a József Attila-díjhoz? Máshogy tekint vissza az ember ilyenkor a pályájára?

Természetesen minden díjnak örülök, a váratlanoknak különösen. Az elkövetkező napokban gondolatban talán vissza is fogok tekinteni arra, ami mögöttem van. Az viszont biztos, hogy megyek tovább, és a holnap hajnal megint a gép előtt fog találni.

Sokszor felmerül veled kapcsolatban, hogy nagyon nagy a munkatempód, minden nap írsz két-három oldalt, mindig dolgozol valamin. A megszülető szövegek mind megjelennek az idők folyamán valamilyen formában?

Minden nap (de szigorúan csak hétköznap), mielőtt elkezd ébredezni a család, én pedig elindulok a munkahelyemre, kb. egy-másfél órát szoktam írni. Hogy ez sok-e, vagy kevés, azt ki-ki döntse el szájíze szerint. Azt gondolom, hogy az ember próbáljon meg élni a lehetőségeivel. Nekem az elmúlt években Istennek hála erre, ennyire volt lehetőségem. Ősztől viszont két gyereket fogok reggelente óvodába vinni, úgyhogy könnyen lehetséges, hogy onnantól fogva másként, vagy másmilyen lehetőségeim lesznek. Akkor majd igyekszem azokhoz alkalmazkodni. Egyébként igen, amit papírra, vagyis monitorra vetek, az valamilyen formában mind meg szokott jelenni, némelyik előbb, némelyik utóbb. Remélem, ez nem hangzott nagyon szerénytelenül...

Hány regény lapul a fiókodban? És melyiken dolgozol most? Ez is történelmi témájú szöveg lesz?

Többnyire egy valamin dolgozom, az viszont nem lapul, hanem formálódik. Azt hiszem, Márton László mondta (elnézést, ha mégse ő, netán pontatlanul idézném), hogy jobb, ha az író nem beszél a készülő művéről, mert félő, hogy akkor megszűnik a vele való bensőséges viszonya. Én is tartanám magam ehhez. Persze, a dolog másik oldala az, hogy az aktuális készülő munkám egyes részletei általában meg szoktak jelengetni lapokban, folyóiratokban, tehát tulajdonképpen mindig lehet sejteni, hogy mi várható. Ahogyan azt a bizonyos aszteroidát is megelőzte némi meteoreső 65 millió évvel ezelőtt, úgyhogy a dinók akár tudhatták is, hogy mi vár rájuk. Legföljebb az enyém nem durran akkorát. A történelemtől pedig nem tudok szabadulni. De nem is akarok.
(Szekeres Dóra)
***

 
Engem onnan lehet felismerni, hogy nem vagyok olyan
ERDŐS VIRÁG - József Attila-díj

 

"Erdős Virág / ilyen címszó nincs" - írod a versben. Hát, van. Eddig is volt, de most már aztán...

Hát, nem tudom, még nem voltam címszó, de biztos klassz lesz, például Kosztolányi is hogy imádta, lásd: „Porzó-szagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap. / Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás”, satöbbi-satöbbi – szóval már nagyon várom.
Egyébként, ha már voltál olyan kedves, és a saját versemből idéztél, akkor hadd ajánljam a figyelmedbe a Hazudós mese című szöveg egy másik passzusát: „Erdős Virág, az egy ilyen emberi dolog.” Szóval, ha lehetne, én a magam részéről továbbra is inkább ezt az utóbbit ambicionálnám…
Közben persze örülök ám, de tényleg: „Beírtak engem mindenféle Könyvbe”. Igaz, hogy csak tévedésből, és igaz, hogy csak ceruzával, de mindegy. Az is valami.

Kicsit távol tartod magad az írásaidtól - nyelvi humorral, könnyű  iróniával, mint aki nem nagyon szeretné, ha komolyan vennék.

Ez csak a látszat, aminek többek között a gyerekeim is be szoktak dőlni. Valójában mást se szeretnék, mint hogy véresen komolyan vegyék minden szavamat. Tessék például fogat mosni. Mindenkinek. Most.

Van abban tudatosság vagy valami (belső) kényszer, hogy ezt a világot itt, így kell "leírni"?

Jóval több tudatosság van benne, mint amennyit feltételezni szoktak rólam, de ebből azt hiszem, nem érdemes hiúsági kérdést csinálni. Persze van, aki csak legyint magában: ó, hát ez egy síkbolond, mi közöm hozzá. Ilyenkor baj van, mert ez azt jelenti, hogy az illető egész egyszerűen nem ismert magára. Pedig nekem amúgy a legkevésbé sem az a célom, hogy a saját elmekórtani állapotomat részletezzem, hanem hogy tessenek már végre észrevenni, hogy ez az egész itt most per pillanat: tiszta bolondokháza. Mert az. Ez azért most már eléggé nyilvánvaló. Tíz évvel ezelőtt is lehetett látni, hogy valami nem stimmel – hát mostanra aztán szépen beérett a dolog. Kész őrület, lehet mondani. Viszont tapasztalatom szerint még mindig sokkal hitelesebb, ha az ember a saját kórlapját lobogtatja, mint ha nekiáll kívülről, hideg fejjel – fehér köpenyben és eltartott kisujjal – diagnosztizálni.

Vers-, próza- vagy drámakötet várható a Könyvhétre?

Nem, nem, semmi. Egy (többé-kevésbé) klasszikus értelemben vett verseskötet tervét dédelgetem már egy ideje magamban, de túlságosan lassan gyűlnek a versek, sőt. Inkább fogynak. Mégiscsak a hetedik kötet lenne, az már tényleg egy „mesebeli” szám, úgyhogy muszáj szigorúnak lenni. Cserébe most egy verses gyerekdarabbal vigasztalom magamat, amit egy kis vidéki bábszínháznak (konkrétan a veszprémi Kabóca Bábszínháznak) írok, és a magam számára is meglepetés, hogy mennyi örömöt találok benne.

(Zelki János)
***
 
"az ének egymásba nyílnak"
BOGDÁN LÁSZLÓ - József Attila-díj
 
Ön író, költő, ír műbírálatot, színikritikát, kommentárt, publicisztikát, tárcát, recenziót, köteteket és lapot szerkeszt, aktív részt vállal az erdélyi irodalmi életben. Egy interjúban azt nyilatkozta, fiatalkora óta Pasolini jelmondatát tekinti életprogramjának: “minden ponton azonos erővel létezni.” Hogyan alakultak mára programjának súlypontjai?

Fiatalon szerettem hangzatos kijelentéseket tenni, leplezve a rotációs gépnek kiszolgáltatott életemet. Egy napilapnak másnap meg kell jelennie, a cikknek meg kell íródnia, még akkor is, ha boszorkányok potyognak az égből. Tudom, mit beszélek, több mint negyven éve újságíróként dolgozom – a hetvenes években néhány évig egy bukaresti havi lapnál, a Művelődésnél, aztán a nyolcvanas évek közepétől a kilencvenes évek közepéig, egy szintén bukaresti hetilapnál, A hétnél, de azelőtt és azután a sepsiszentgyörgyi napilapnál, a Megyei Tükörnél, amely a nyolcvankilences változások után független lapként Háromszék néven ment tovább... A magyar sajtóban eléggé szokatlan módon a szerkesztőké az egykori kommunista pártlap, ők a részvényesek, ez azt is jelenti, hogy az ilyesfajta ámokfutók, mint én is, a lap főmunkatársaként, szabadon élhetik ki rögeszméiket, variálhatják “társadalomjavító elképzeléseiket”, s mondhatják nap mint nap a magukét, nem kell alkalmazkodniuk, sem pártok, sem tulajdonosok elvárásaihoz. Ez nyilván másfajta, viszonylag szabadabb hozzáállás, mint nyolcvankilenc előtt. Ne feledjük, Románia kőkemény diktatúra volt, létezett és működött a cenzúra, amelynek történetét egyszer már jó lenne megírni, s amelynek áldatlan, agybénítóan bornírt és ostoba működését íróként is, újságíróként is megtapasztalhattam… Visszatérve a kérdésre, mára igazán csak a vers és a regény lett fontos. Az újságírás az elején kényszer, azután olyan, mint a drog, a mákony, végül feleslegessé válik. Ilyenkor kellene abbahagyni.

Regényei – mint mondta egy interjújában – a személyi autonómiáról szólnak, “az autonóm személyiség megteremtésének vagy megélésének lehetőségeiről, egy olyan korszakban, amikor a rendszer diktatórikus ténykedéseknek kedvezett.” Azóta nagyot fordult a világ… Változtak a tétek és kérdések Önben, az eltelt időben?  

 

Lényegiekben, bármennyire s furcsán hangzik, nem! Tájainkon egy autópálya vonalvezetését is elég nehéz megoldani, talán ezért is épülnek olyan nehezen, de elég, ha a vasutak vonalvezetését figyeljük – amint az egykori birtokviszonyok hű tükreként, az egykori tulajdonosok mindenkor önző elvárásaihoz alkalmazkodva kanyarognak ide-oda –, s mindent tudhatunk a bonyodalmas erdélyi létezésről… Az utóbbi másfél évtizedben négy regényt is írtam az ötvenes évekről – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok, Hutera Béla utolsó utazása –, amelyek nálunk valójában az államosítástól (1948) a Ceausescu házaspár lelövéséig (1989. december 25.) tartottak, de az alattvalóból oly kínosan, olyan nehezen állampolgárrá váló emberek tudatában, reflexeiben elevenen hatnak ma is az akkori beidegződések. Szindrómái: a nyájszellem, a szokatlanul feltűnő, hülyeségekkel, hóbortokkal keveredő, mániákus tudatlanság és a kóros, ijesztő műveletlenség, az örökös bűnbakkeresés, az agresszivitásba átcsapó kretenizmus – amelyről Cioran párizsi emigrációjában adys hevülettel beszél, a Hogyan lehet valaki román? című pamfletjében –, a mélységes és komikus, de inkább tragikomikus történelmi naivitás, amelyek állandóan perverz rögeszmékkel és heveny nacionalizmusokkal keverednek, a lángoló idegengyűlölettel és az ettől elválaszthatatlan, kóros bizonytalanságérzettel, és továbbra is manipulálhatóvá teszik a széles néptömegeket, fajra, nemre, életkorra, szexuális beállítódásra való tekintet nélkül… Ezekről a szívet melengető jelenségekről, bátorkodtam említeni, több regényt is írtam, most már mindennek a globális méretekben való megjelenése és nem is oly rejtélyes terjedése izgat. Mert kiderült, és korántsem csak a Kelet-Balkánra és Romániára szűkíthető jelenség. Erről szól, terveim szerint A kintrekedtek című trilógia…   

Ön újságíróként, napilapokban politikai ügyekben is megszólal. Hogyan tudja – egyáltalán kell-e – elválasztani írói énjét közéleti-újságíró énjétől. Miben látja a hiteles megszólalás kulcsát?

Amint a fentiekből is kiderült, nem tudom, nem is akarom, és nem is lehet elválasztani énjeimet, noha az én-vadászatok fölöttébb izgatnak. Írtam egy könyvet – vers, próza, Ricardo Reis Tahitin címmel – arról a Pessoáról, a huszadik század egyik legnagyobb költőjéről, aki ugyancsak igyekezett énjeit, heteronimáit egymástól elválasztani, mert, ahogyan Reis vallotta: “bensőmben sokan élnek…” Olyan ez, felülről vagy távolról szemlélve, mint a leporelló, az ének egymásba nyílnak, folytatják, kiegészítik, cáfolják, terrorizálják egymást.

A Hutera Béla utolsó utazása című regényével párhuzamosan született és 2008-ban jelent meg Tatjána avagy kifelé a férfikor nyarából – A kintrekedtek I. című könyve, amely egy tervezett trilógia első kötete. Hol tart a folytatással?

Folyamatosan 2005 nyara óta írom, az idén, valószínűleg meg is jelenik A vörös körben címmel, a második könyv.

Mit jelent – változtat-e valamit – közel harminc kötet után, az egyik legtermékenyebb erdélyi magyar író alkotói pályáján egy díj, konkrétan a József Attila-díj?

A díjaknak minden épelméjű író – örül, de nem hiszem, hogy bármilyen díj is változtatna valamit is… Benne vagyunk a történetünkben, s hisszük ugyan, hogy befolyásolhatjuk, de a történet kíméletlenül sodor bennünket... Amikor ezeket a válaszokat rögtönzöm, épp egy zágoni, roma származású mesemondó elbűvölő meséit szerkesztem, bírálatot kell írnom lapom szombati számába, a felújított Ilja profétáról (mellesleg a kitűnő Bocsárdi László egyik legnagyobb szabású rendezői vállalkozása), vár a félbemaradt regény, s akkor még nem is beszéltem legújabb rögeszmémről, Vaszilij Bogdanovról, orosz énemről, heteronimámról, akinek 2008 februárja óta folyamatosan írom a verseit... A regény vagy az ilyesfajta verseskötet elsősorban munka, az ember évekig ír egy könyvet, közben sokat változik körülötte minden, ő is, a világ is, de neki fenn kell tartania, bármi áron a regény eredendő atmoszféráját, tartania kell a hangot, vagy hangokat, vagy el kell képzelnie és meg kell jelenítenie egy huszadik században élő orosz költő mindennapjait… Ez igényel egyfajta őrültséget, de egyfajta aszketizmust is – ami nélkül pontosan úgy nem tudnék már élni, mint a mindennapi cikkírás nélkül…

(Nagy Gabriella)

Hozzászólás

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned!