hirdetés

A Drezdáról szóló nevezetes könyv

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata

2010. március 25.
Újraolvasva a regényt, felmerülhet a kérdés, mire is figyeljünk elsősorban, a szerkesztés összetettségére, a motívumok játékára, az egymást tükröző elemekre, a sokrétű utalásrendszerre, a tralfamadori stílusra, avagy a történelmi vonatkozásokra, netán mindezekre együttesen?
hirdetés

Negyven éve már, hogy 1969-ben az ember először a Holdra lépett, hogy Woodstock közelében fesztivált rendeztek, s hogy megjelent Kurt Vonnegut Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata (Slaughterhouse-Five or The Children's Crusade) című regénye. Mindez persze még csak három esemény, jóllehet mindhárom korszakos jelentőségű a maga nemében, tegyük hozzá. Az ötös számú vágóhíd - kultikus szerző kultikus regénye - előttünk lévő új kiadásáról röviden talán azt mondhatjuk, hogy az évforduló okán nemcsak ünnepi, de mivel a kötet az eredeti 1969-es fakszimile kiadását is tartalmazza, kétnyelvű is. A kétnyelvű kiadásnak köszönhetően az olvasó abban a szerencsés helyzetben van, hogy a regény magyar fordításával párhuzamosan az eredeti angol szöveget is olvashatja.

A magyar fordítás Nemes László munkája, a Vonnegut és a regény előtt tisztelgő utószót Szántó György Tibor - maga is Vonnegut fordítója mellesleg - írta. Kétség sem férhet hozzá, hogy nagy szükség van a klasszikus, s természetesen a modern klasszikus könyvek rendszeres megjelentetésére, jobb ha bele sem kezdünk annak felsorolásába, mi mindent nem lehet elérni csak a legnagyobbak közül, s ez minden kiadói és terjesztői nehézség ellenére is több mint elszomorító. Már csak ezért is örömteli tény Vonnegut regényének ismételt, immár a hatodik kiadásban történő megjelenése.

Újraolvasva a regényt, felmerülhet a kérdés, mire is figyeljünk elsősorban, a szerkesztés összetettségére, a motívumok játékára, az egymást tükröző elemekre, a sokrétű utalásrendszerre, a tralfamadori stílusra, avagy a történelmi vonatkozásokra, netán mindezekre együttesen? A címoldal már maga megérdemelne egy mélyebb olvasatot, kezdve a címmel és az alcímmel, a Drezda brit és amerikai légierő általi lebombázását hadifogolyként túlélő Vonnegut számára az életben maradást lehetővé tevő vágóhíddal, a gyermekek keresztes hadjáratának kérdésével, a „szolgálati tánc a halállal” kitétellel, s persze át lehetne gondolni, hogy a regény tekintetében mit is jelenthet az a bizonyos tralfamadori „távirati-skizofrén” stílus. A regény, mely egyként szól Drezda lebombázásáról és az erről készülő regényről, a háború regénye, a tömegmészárlásé, továbbá a halál, a bosszú, a megtorlás, a szenvedés, az embertelenség regénye is, szóval magáé a földi pokolé. Meg az életé persze, az élet értelméé és értelmetlenségéé is egyszerre. Továbbá a könyveké, szóljanak azok háborúkról vagy más dolgokról, legyenek akár valóságos könyvek, melyekre a regényben számos utalás történik, vagy fiktív regények, mint a Vonnegut teremtette sci-fi író, Kilgore Trout könyvei, vagy tralfamadori írásművek, melyekről a regényből azt tudhatjuk meg, hogy a földitől eltérő időszemléletükből következően miben különböznek az emberek alkotta könyvektől. „Nincs bevezetés és nincs középső rész és nincs befejezés, nincs időbontás, nincs tanulság, nincsenek okok, nincsenek hatáskeltések. Amit mi a könyveinkben annyira szeretünk, az az egyszerre meglátott számtalan csodálatos pillanat mélysége.” (78.)

Nehezen volna vitatható, hogy Vonnegut az időben (a második világháború) és térben (a Tralfamador bolygó) tett, egyszerre letagadhatatlan és hihetetlen, iszonytató és képtelen utazásokból, s természetesen a világháborút mintegy félálomban megjáró, az időből „kiesett”, s a Tralfamadoron társnőjével együtt közszemlére tett főszereplő „zarándok” Billy Pilgrim alakjából (s egész holdudvarából, az ismerősök, a feleség, a gyerekek, a munka, s általában a háború utáni élete alkotta egészből), mindebből tehát valami különösen sajátos, egyedi és ugyanakkor művészileg érvényes szerveződést teremtett. Azért is nevezhetjük sajátosnak és egyedinek, mert az egyszerre megdöbbentő és szarkasztikus regény elbeszélésmódja, hangütése (gondoljunk a szállóigévé vált kijelentésre: „Így megy ez.” - „So it goes.”) és világlátása elüt a szokásosnak mondható háborús vagy háborúellenes regényekétől. Nem lennénk igazságosak, ha figyelmen kívül hagynánk a referencialitást, azaz a megtörtént szörnyűségeket, pontosabban ezek szerepét a mű által kiváltott hatásban (nem mellékes körülmény, hogy 1969-ben még tart a vietnami háború), de ugyanúgy tévednénk akkor is, ha nem érzékelnénk, ha nem ismernénk el a fantázia által megemelt és igazsággá tett varázslatot, azaz a gondosan megszerkesztett művészi alkotást. Képzelet és valóság elismerése egyként lényegi és egyként nélkülözhetetlen tehát. Képzelet és valóság  kérdésein túl azonban, a leglényegesebb talán mégiscsak az, hogy Az ötös számú vágóhíd, ez az eredeti és kiváló és fontos és utánozhatatlan regény nem avult el az eltelt negyven év során, hanem mint ahogy az az igazán jó könyvek szokása - pulzál, él és erős hatást gyakorol az olvasóra - minden olvasás során más oldaláról mutatkozva meg. 

(Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd avagy a gyermekek keresztes hadjárata, ford.: Nemes László, Maecenas, 2009)

Szűcs Balázs Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.