hirdetés

Szekeres Dóra: A fájdalomról

2017. szeptember 5.

Egyre csak az járt a fejemben, hogy innen már nincs visszaút, de bárcsak vissza lehetne csinálni, hogy ne fájjon. Miért nincs már vége, mikor fejeződik már be? Mintha egy száguldó autóban ültem volna, amin elromlott a fék. – Szekeres Dóra 2 flekken.

hirdetés

Nagyjából nyolc hét múlva szülni fogok. Megint. Így egyre többet gondolok arra, milyen is lesz újra átélni. Megint olyan szerencsém lesz, mint a fiammal?

Leginkább az egész intenzitása nyűgöz le, lassan három év távlatából is – hogy milyen gyors, intenzív és persze hihetetlenül fájdalmas volt. Mégis, voltak pontok, mikor egyszerűen nem volt idő koncentrálni a fájdalomra, nem volt idő átélni, mert annyira gyorsan jöttek egymás után a fájások, hogy a pár másodperces szünetekben mire felfogtam volna, hogy ez most nagyon fáj, szinte kibírhatatlanul, újra kezdődött.

Egyből ezekkel a hatalmas fájásokkal indult és beletelt egy-másfél órába, mire elhittem, hogy talán nem hasgörcsöm van, hanem már valószínűleg vajúdok. Elkezdtük mérni a fájásokat, de nem lehetett kihámozni az egészből semmit. Tízpercenként jöttek, aztán ötpercenként, aztán kétpercenként, aztán hatpercenként, aztán volt egy tizenkét perces szünet, aztán másfél percenként egy sorozat, amikor beszélni se tudtam, csak fogtam a széket és azt gondoltam, jó, akkor letusolok, hátha csillapodik. A barátnőm és az anyukám is aggódva parancsoltak ránk a telefonban, hogy induljunk el, mert ez a szülés. Én még mindig nem hittem el, azt gondoltam, a bábakoktél okozta hasgörcsök ezek, hiszen szüléskor pontosan mérhető, egyre csökkenő fájásidők vannak, ez az összevisszaság egész biztosan nem az. Azért csak hívtunk egy taxit, és azt még éjszakai sötétségben is jól ki tudtam venni, ahogy hamuszürkére váltott a sofőr arca, mikor meghallotta a mélyről jövő hörgésemet, ami az egyik fájást kísérte. Tövig nyomta a gázt, és néha aggódva hátrapillantott, meg volt győződve róla, hogy ott szülök meg a hátsó ülésén.

„Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg elindult" – sziszegtem a fogaim között az ügyeletes, kicsit szigorú szülésznőnek két egyperces fájás között, főleg hogy épp előttünk küldött haza egy izgatott párt, akik az első jóslófájásnál berohantak a kórházba. „Nyolc centire van kitágulva" – közölte a szigorú asszony, én pedig hirtelen elfelejtettem mindent, amit addig tanultam a szülés folyamatáról, naivan megkérdeztem hát, hogy az mit jelent. „Tíznél szül" – jött a válasz. Hirtelen mindenki gyorsabb fokozatra kapcsolt körülöttem, éjfél volt, én pedig elkezdtem sodródni az árral. Ömlött rólam a víz, minden porcikám hihetetlen intenzitással dolgozott. Megszülni egy gyereket, olyan, mint lefutni egy maratont, mondják. Az biztos, hogy ilyen intenzíven még soha életemben nem dolgozott a szervezetem, pedig próbáltam felvenni vele az iramot, de az agyam csak követni tudta mindazt, ami a testem többi részével történik, felfogni szinte alig sikerült. Megérkezett az orvosom és a szülésznőm, vidáman közölték, hogy nagyon gyorsan és jól haladunk. Engem közben a fájdalom örvénye berántott magával és egyre csak az járt a fejemben, hogy innen már nincs visszaút, de bárcsak vissza lehetne csinálni, hogy ne fájjon. Miért nincs már vége, mikor fejeződik már be? Mintha egy száguldó autóban ültem volna, amin elromlott a fék.

„Jön, mint a golyó" – mondta a doktornő és nevetett. A vizsgálóból át kellett mennem a tíz méterre levő szülőszobába, végtelen hosszúnak tűnt. Senki nem volt az osztályon, míg nappal minden szobában szültek vagy vajúdtak, éjszaka csak mi voltunk ott egyedül. Kétméterenként megálltam, fogtam a falat és ordítottam. Közben az orvosom a hátam simogatta és azt mondogatta, hogy nagyon jól csinálom, így kell kiabálni.
Végre odaértünk a szülőszobába, gondoltam, most akkor vajúdgatunk, nem tudom, mit képzeltem, mire lesz itt idő: volt nálunk gyógynövényes pakolás, illatos olajok és gyertyák, amiket a dúla barátnőm hozott. Elviselhetetlennek tűnt a gondolat, hogy rám tegyen egy meleg, gyógynövényes borogatást, mikor egyébként is ömlik rólam a víz. Kérdezték, van e kedvem leülni a labdára, teljesen hülyeségnek tűnt ez is. Én csak állni akartam és azt nézegettem egy-egy tisztább pillanatban, hol is lehetne kinyitni az ablakot. December volt, de mintha egy katlanban ültem volna. Nem telt el tíz perc, mikor éreztem, hogy nyomnom kell. Valahogy felkerültem a szülőágyra és a következő húsz-harminc perc minden másodpercében azt kérdeztem néha hangosan, de legtöbbször magamban, hogy mikor lesz már vége? Még mennyi idő? Mondja meg nekem valaki, hogy még mennyi idő ez, meddig kell még nyomnom, mert akkor talán könnyebb elviselni, ha tudom, mikor lesz vége.

Mindenem szétszakad, mintha egy bozóttűz közepén futnék. Közben az orvosom és a szülésznőm lágy hangon biztosítanak óla, hogy nagyon jól csinálom, még három fájás és megszületik.

Még három fájás, letelt a három fájás és még sincs vége. Ekkor mondták, hogy a gátvédelem miatt egy picit tovább tart, de már ott a feje, fogjam meg. Megfogtam, éreztem valamit, de semmit se fogtam fel belőle, egyáltalán nem fogtam fel, hogy éppen kijön belőlem a fiam. Csak az járt a fejemben, hogy legyen már vége. Ekkor meghallottam a férjem hangját, azt kiáltotta, hogy kint van a feje, a következő pillanatban pedig kicsusszant belőlem.

Mintha elvágták volna. Nem volt ott a fájdalom, hallottam, hogy sír, hallottam, hogy boldogan mondja az orvos, a szülésznő, a férjem, a barátnőm, hogy itt van, itt van, én pedig még mindig azt kérdezgettem tőlük, hogy vége? Tényleg vége? Tényleg?

Odaadták a kezembe. Megdöbbentem. Hogyan került ide ez a tökéletes baba? Vizes volt, mintha csak megfürdött volna. Hogy lehet, hogy az imént nyomtam ki magamból? Hogy lehet ilyen gyönyörű? Hogy lehet ilyen nyugodt? A fájdalom intenzitása és gyorsasága olyan éles ellentétben állt a fiamból áradó harmóniával és nyugalommal, hogy percekig nem tudtam összekötni a kettőt. Mintha csak ott termett volna, a fájdalomtól függetlenül. Mintha a bozóttűzből egy oázisba kerültem volna, minden lelassult, szétáradt bennem a nyugalom.

Megnéztük az órát – kicsit több mint másfél óra telt el azóta, hogy beértünk a kórházba. A doktornő hitetlenkedve csóválta a fejét és nevetve mondta:„Ezzel a szüléssel inkább ne dicsekedjen, nem fogják elhinni magának, hogy ilyen könnyű volt. Nagyon ritka az ilyen gyors és természetes szülés, főleg elsőre." Szóval szerencsés vagyok, de nem ezért. A szerencse inkább az, hogy megadatott, hogy ott, úgy és azokkal az emberekkel szülhettem, akikkel akartam.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.