hirdetés

A falu jegyzője – Interjú Milbacher Róberttel

2016. október 23.

"Szerintem töredékes történetelemekből épül föl minden, ami körülvesz, minden, amit megélünk, legfeljebb kényszeresen fölfűzzük őket valami oksági sorra, vagy alárendeljük valami egyetemesnek, és valami titok megnyilvánulásaiként próbáljuk narrativizálni őket." – A Margó-díjas Milbacher Róbertet Fülöp Enikő kérdezte első prózakötetéről, a Szűz Mária jegyeséről.

hirdetés

„… volt postás, gyógynövénygyűjtő, erdei segédmunkás, jelenleg irodalomtörténész, a PTE tanára”- így mutat be első prózakötetednek, a Szűz Mária jegyesének fülszövege. Hogyan köteleződtél el végül a tanítás mellett?

Milbacher Róbert: A felsorolt foglalkozásaim csak alkalmiak voltak, itt azt szerettem volna jelezni, hogy első kézből ismerem azt a világot, amit a könyvemben ábrázolok. A sokféleség, az én sokfélesége mindig is érdekelt: hogyan lehet összeegyeztetni azokat a tudatállapotokat, amelyek evidensen meghatároznak bennünket, még ha annyira távolinak tűnő területekről van is szó. Bizonyos értelemben a tanítás is egyfajta egyeztetési folyamat: sokféle ember, sokféle tudat találkozik a tanítás terében, mondjuk: egy bizonyos szövegről beszélgetve.

A kérdést, hogy miért pont most publikálsz a saját neveden, én most megfordítanám: miért Szászpataki Róbertként írtál ez idáig?

Az álnév egyrészt óvatosság volt a részemről: még nem tudtam, mi sül ki a dologból; másrészt borzongatóan izgalmas fölvenni egy alternatív identitást, és belehelyezkedni annak valóságába. 

A kötet előszavában hosszan, szinte - ha élhetek ezzel a vallásos tartalmú kifejezéssel a téma okán- esküszerűen taglal(tat)od, hogy tiszta szándékkal ír(at)od a történeteket, s csakis az igazat. Miért tartottad fontosnak, hogy ennyire direkten mosd a kezeidet?

Az előszó nem szerzői, hanem narrátori szólam, vagyis nem én beszélek ott magamról, hanem az elbeszélő próbálja megalapozni azt, hogy miért is ír. A cél egyrészt az volt vele, hogy az irodalmi megszólalás hagyományos legitimációs narratíváit sorra vegyem (a horatiusi exegi monumentumtól a szöveggel kapcsolatos bibliai óvástételen át a képviseleti beszéd szerepmintájáig), és azoknak valami csonka, a narrátor emlékezetében megmaradó változatait mutassam meg. Másrészt azt szerettem volna jelezni, hogy a narrátor mennyire szeretne regényt írni, vagyis a regény utáni igény mennyire erős szervező elv, miközben sehogyan sem áll össze a vágyott nagy sztori.

Egy nemrég megjelent interjúban szó esik arról, hogy az egyetemen a novellaciklus és a regény különbségeiről is tartottál kurzust, valamint hogy a Szűz Mária jegyese az előbbi. Ha egy kicsit lazábban értelmezzük a műfaji határokat, nem tekinthetőek mégis az egyes novellák egy-egy regényfejezetnek? Én nagyon érzem benne a fejlődéstörténetet, a folytonosságot, az ívet. Gondolok itt például az Esperes munkásságának alakulására, a cigányok megítélésének apró változására Kockás által, Bizdó Józsika megbolondulásának kötetzáró epizódjára.

Éppen arról van szó, hogy a regényben az egyes fejezetek vagy egyes történetek az egész részeként szolgálják valami a részeknél nagyobb egység felépülését: én nem hiszek a nagyobb egységben, vagyis a nagy elbeszélésben. Szerintem töredékes történetelemekből épül föl minden, ami körülvesz, minden, amit megélünk, legfeljebb kényszeresen fölfűzzük őket valami oksági sorra, vagy alárendeljük valami egyetemesnek, és valami titok megnyilvánulásaiként próbáljuk narrativizálni őket. A novellaciklus lényege szerint lemond ezekről a metanarratívákról: önmagukat értelmező, destruáló, építő sztorik vannak.

Az például egy "novellafüzéres" tulajdonsága a kötetnek, hogy az egészen végigvonuló cigánykérdéssel ellentétben a vallási feszültségek nincsenek eldolgozva. Miért ejtetted el a könyv második felében a zsidó-témát?

A könyv szakítani akar a nagy kérdésekkel is, vagyis azok kötelező grammatikájával, azt akarja megmutatni, hogy valószínűsíthetően helyi szinten miféle alternatív elbeszélések, viszonyulások jönnek létre például az idegenséggel kapcsolatban egy ekkora közösségben. Ezt mondjuk az oral history mintájára kell elgondolni, ami a nagy emlékezetet képes árnyalni vagy módosítani.

Ha már Kockást említettem, az ő szerepeltetése mögött milyen szándékod rejlik? Egyfajta tudatos tompítása ez a regényben lefestett etnikai ellentéteknek, vagy inkább alaposság, a téma körüljárása minden nézőpontból?

Helyi szinten keletkező úgynevezett „etnikai ellentétek” helyi szinten is oldódnának meg, ha nem állna érdekében a nagypolitikában a saját nyomasztó ideológiája érdekében föl- és kihasználni. Valójában már az „etnikai ellentét” kifejezés sem helyénvaló, ugyanis itt személyekről, arccal rendelkező emberekről és nem dehumanizált, arctalan csoportokról van szó első körben, aztán csak a másodikban kerül elő az etnikai hovatartozás. Vagyis a cigányok és magyarok közti lehetséges feszültségből csak a Titi nevű szereplő akar nagy történetet kreálni, míg a falu többi lakója pragmatikusan viszonyul hozzá. Nyilván a Kockás annak a megváltás-narratívának egyik realizálódása és egyben ironikus kifordítása, amelynek a képviselője például Irimiás a Sátántangóban. 


A kötet címe szorosan értelmezve Józskára utal, aki "Áldozás után mindig sokáig térdelt a mosolygós Szűzanya szobra előtt, behunyt szemmel, ájtatosan." (83). Az olvasóra bízod, hogy megmarad-e ennél a megfejtésnél, vagy inkább az egész 'hites' falura asszociál róla?

A könyvnek fontos aspektusa a vallásosság, illetve annak különféle realizálódása. A transzcendens utáni vágy fontos antropológiai alapvetés: a könyvem kérdése az, hogy ennek nyelvi, kulturális megvalósulásai (itt: a katolikus szimbolika, rituálé stb.) mennyiben képesek ezt az igényt kielégíteni. Ennek eldöntését már valóban az olvasóra bízom, kinek kinek hite szerint.

Kíváncsivá tettél, hogy a könyvben szereplő bigott cselekedetek, a falu közössége által misztifikált szereplők "feladatkörei" közül melyek azok, amelyeket esetleg valóban tapasztaltad az anyaggyűjtés során, illetve a múltban.

Természetesen mindenki, aki ír, abból dolgozik, amit lát, tapasztal, nekem ez jutott. Ugyanakkor, ami papírra kerül, nyilván sohasem azonos a valósággal, vagyis egyáltalán nem szociografikus, dokumentarista szándékú a könyvem, hanem inkább az emberben rejlő potenciál egyetemessége érdekel. Ez azt is jelenti, hogy nem csak az ábrázolt világra lokalizáltan tartom érvényesnek azokat a dolgokat, amiket megfigyeltem, hanem mindannyiunkra.

Egy kritikusod szerint a könyved zseniális, benne még sincs új a Nap alatt. Nem értek egyet, de az érdekelne, te hogyan reflektálsz erre a gondolatra.

A zseniálissal nem értek egyet, minthogy nem tudom értelmezni a kifejezést. Azzal, hogy nincs új a nap alatt viszont egyetértek, hiszen tényleg minden meg van írva. Elég nagy hagyománya van a magyar irodalomban az efféle világábrázolásnak, ráadásul az utóbbi időben mintha divatja is lenne az úgynevezett „szegénység irodalomnak”. Ami érdekessé teheti a könyvemet, az talán az a játékos párbeszéd, amit a meglévő hagyománnyal folytat.

"Nem véletlenül nem lehet akárkiből tanár. Ahhoz azért kell valami, hogy ne lágyuljon meg az agya a sok tanulástól."- morfondírozik az elbeszélőd (180.) a Tanárúr kapcsán. Gondolkodtál esetleg azon, hogy a pedagóguspályát is megfested egy kötetben? Én nagyon is látom magam előtt a Szűz Mária jegyesére jellemző humoros-realista elbeszélésmóddal megírt, csípős közéleti reflexiókkal átitatott könyvet.

Nagyon kedves a kérdésed, de eszembe sem jutott eddig. Vagyis ezt biztosan nem tervezem.

Fotó: Valuska Gábor

Fülöp Enikő

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.