Mikor Mami meghalt, hetekig nem bírtam átmenni a szobáján. Pedig már rég nem aludt a hitvesi ágyban, hónapok óta a kórház és az öregek otthona között ingázott. Itthon titokban mindenki megkönnyebbült, amikor kiderült, van még hely a Máltaiban, mint elnapolt vizsgakor, talán megúszható műtét ez is. Milyen gyáva az ember, reménykedik. A Palmolive tusfürdővel és különleges hajbalzsamokkal telepakolt szatyor meglágyította az igazgatóasszony szívét, nagyanyámat rég kitessékelni kellett volna, 60 nap az 60 nap – de nem is rossz ez az olívás illat a vénasszonyok dohos szaga után. Legfeljebb a Csapodi bácsi később jön, annak egészen mindegy.

Hiába toporzékoltam, tágas sík nevel, ádáz tusa, hogy a gyomrom fordul fel attól, Anya elé áll, mosolyog, miközben görcsben az övé is, mert fogalma sincs, az anyjával mi lesz, ha nem fogadják be újra az otthonba, és mégis kifordul a száján, hogy hoztam egy kis apróságot, talán ezt a szót használta, pedig a talpalávaló, lélekerősítő pontosabb lett volna. Húzzad, húzzad.

Az apróság  úgy illant, hogy közben itthon gőzben állt a franciaágy felett a húgy, aztán okafogyottá vált az oly nehezen beszerzett gumilepedő, a szürke, és a három csomag pelenka, a fehér. Berendezkedtünk az itthoni ápolásra. Nagyanyám szemét nem láttam, miközben pelenkázták, csak félmozdulatokra emlékszem, ahogy átültetve a kórházi Teszlek Süvegbe, Csutakollak Székbe, zavarban húzta összébb magán a hálóinget, mert kibuggyantak lapályos, aszott mellei. Sárosi néni, ezt most levesszük, ne nehezítse meg a dolgomat. Tágas sík nevel, ádáz tusa. Amiket valaha Papó olyan hévvel markolászhatott, mintha az élete múlna rajta, később kulcslyukon láttam ilyet, és akkor megtanultam, a női mell olykor se több, se kevesebb, abba a piszkos körmű férfiak kapaszkodnak, ha elveszettnek hiszik magukat.

Mint a palántát kora tavasszal, kiültették a folyosóra székestül, meztelenül, és úgy locsolták tussal, mintha slaggal. A lábaközét elég csak nagyjából, s tudja mit, inkább tessék magának lötybölni, máskor úgyse éri. Szakadást szájként, lábaközét alibiből, abban a fehérben mindent másra használtak, mint rendeltetés szerint kellett volna.

„…de most az éjjelről kellene, ha lehetne szólni. Magával álmodtam. Szeretkeztünk. 
A szabad ég alatt, körülöttünk "zajlott az élet", emberek jártak-keltek, láthattak volna, de nem vettek minket észre. Maga óvón takart be a testével, a pléd az volt, ami alatt itt aludtam, ami alatt reggel ébredtem, nagyon-nagyon lassan mozogtunk, ám annál nagyobb volt a kéj, átdöfte a méhem, teherbe estem. Mostmár tudom, hogy mikor, az ember azt tudja. Maga hörgött, kiáltozott, állatok csapták félre a füleiket, és a levegőbe beleszagoltak, tudták, valami van, történik. Tűhegypontosan éreztem mindent, amikor kilenckor a tűzfalon a verőfény ébresztett. Milyen hálás vagyok, hogy van emlékezet. Indulunk a sírhoz.”

Eddig a levél. Vakmerőség, bátorság, igazságosság, türelem, éles ész és ravaszság. Ez mind olyan méltatlanul kevés. Négy ház kevés, hogy az ember besorolható legyen. Például azzal sem tudok mit kezdeni, azt tanították, minden gyertya egy-egy bűnre jó - ha nem gyújtunk, a halott egy évvel „lemarad”. Mintha számítana már akkor, egy év ide vagy oda. Én eddig 23 bűntől fosztottam tehát meg a rokonaimat, bár nem tudom, kell-e átlagolni, bárki bárkit szellőztethet-e… Ezekről a levelekről kellene beszélni majd a sír felett, ahol az asszonyok lovaglóülésben szülnek, hátha könnyebb kipiszkálni úgy a koszt. Mami ott csak egy néni, akinek választania kell, fehér és szürke közt. A fehér körömágyú vagy az a galambszürke férfi. Az a kérdés, Merikém, melyik szobán bírsz majd átmenni. Van-e tér, mely belakhatatlan, tágas sík, ádáz tusa, de emlékeztető, te is voltál valaki.