hirdetés

A fordítás szemérmetlenségéről

2017. május 2.

Jól szól magyarul? címmel rendezett egész napos konferenciát a drámafordításról a Katona József Színház áprilisban. Az eseményen számos ismert fordító, dramaturg és rendező vitatta meg a színművek fordításának általános és speciális kérdéseit. – Ott jártunk.

hirdetés

Kezdés előtt negyed órával érkezem, Nádasdy Ádám azonnal rám mosolyog, nekem már jó napom van. A szerencsésebbek közé tartozom, szabad helyet is azonnal sikerül találnom, a szervezők valószínűleg nem számítottak ekkora érdeklődésre – a Katona előcsarnoka a háromnegyedéig megtelt szakmabeliekkel és érdeklődő laikusokkal. Persze senkinek sem kellett végigállnia a hatórás programsorozatot, a díszítők egyhamar megoldották a helyproblémát, a Sufni nézőteréről menekítették át a plusz székeket.

Shakespeare és a somlói galuska

A konferencia pontosan indult útjára, tíz órakor Forgách András belekezdett megnyitó beszédébe, melyben kitért a a drámafordítás és az egyéb fordítói munka eltéréseire. A színpadi fordítás sajátossága ugyanis, hogy az alkotók soha nem láthatják a szöveg végét, mert bár magányos tevékenységből indul, a próbafolyamat során kollektív feladvánnyá válik. Voltaképpen mindenki beleszól a darab nyelvének alakulásába a dramaturgtól kezdve a rendezőn át egészen a színészekig. Éppen emiatt egyre több színház szeret saját fordítással dolgozni, rengeteg olyan munka is készült már, ami semmire sincs tekintettel – Shakespeare-nek persze egyáltalán nem lenne kifogása ez ellen, Schiller viszont már valószínűleg nem örülne a dolognak. Forgách érdekes hasonlattal mutatott rá a fordítói tendenciák megváltozására is: a klasszikus átültetés olyan volt, mint a somlói galuska, azaz rá kellett önteni a szövegekre egyfajta veretességet, hogy olyan shakespeare-iesen hangozzék. Ezt először Nádasdy Ádám törte meg, a fiatal alkotók pedig már többnyire motívumok kiemelésével dolgoznak, így egyre több improvizatív, pillanatnak szóló, az adott korosztály nyelvi öntudatáról valló fordítás születik.

Szöveghűség és szabadság

Karsai György az Antik darabok újrafordítva című előadásának elején beavatott minket fordítói előéletének részleteibe is. Kerényi Károlyon és Devecseri Gáboron edződött, hosszú évekig evidencia is volt számára, hogy a szöveg szent, és mindenféle eltérés károsítja a színdarabot. Ma már bizonyos szempontból másként látja a helyzetet, tanárként megköveteli ugyan a filológiai pontosságot, de a színpadi változatoknál már sokkal szabadabban gondolkodik. Mosolyogva meg is jegyezte, hogy voltaképpen Térey Jánosnak kellene most a helyén ülnie, mert ő csupán a drámák nyers, szó szerinti fordítását készíti el, ezt a csikorgó-nyikorgó alapanyagot pedig Térey formálja költőivé, természetesen sok-sok szenvedéssel és vitával annak kapcsán, hogy mi az, amin változtatni lehet. Kettejük közös munkája is a Katonában indult, méghozzá 2007-ben, amikor Gothár Péter Tarkhiszi nőket rendezte. Legismertebb munkájuk már az Alföldi Róbert vezetett Nemzeti Színházhoz kötődik, az Oresztészt ugyanis később a Radnótiban is színpadra állította Horváth Csaba. Legutóbb az Oidipusz királyon dolgoztak együtt – amelyet Babits fantasztikus fordítása után fokozott kihívás volt újragondolni –, sokkal durvábbá, nyersebbé és naturálisabbá tették a szöveget, mint eddig bármelyik másik változat. Karsai egy rövid anekdotával kitért a fordítás szerelmeseire is, vagyis azokra az alkotókra, akiknek az egész életpályáját ez a munka határozza meg. Közülük talán az egyik legismertebb Horváth Henrik, aki ars poeticájává tette a nyelvek közötti átjárhatóságot, Karinthy humorosan meg is jegyezte, hogy ő az a típusú ember, aki ha meglát egy szép nőt, akkor hazamegy és fordít hozzá egy verset.

Fotó: Oláh Gergely Máté

Hiteles hűtlenség

Nádasdy Ádám már a rövid kávészünet alatt lelkesen adogatta előadása „kiosztmányát”, amely az egyre hűtlenebb Shakespeare-fordítások evolúciójára mutatott rá. Persze nem önkényes változtatásokról beszélhetünk itt, hanem szókészleti és grammatikai eltérésekről, amelyek alapjaiban nem változtatják meg a dráma értelmezési lehetőségeit. Ezek a különbségek természetesen elkerülhetetlenek, hiszen a fordítások egyre nagyobb igényt támasztanak a lokalizáció iránt. Nádasdy Ádám szándékosan kerülte a modernizáció kifejezést, ugyanis a két szó egyáltalán nem ugyanazt jelenti. A modernizáció a stílusra utal, míg a lokalizált szöveg lehet éppoly veretes, akárcsak elődjei. Legutóbbi munkája során, a IV. Henrik fordításánál felmerült az a kérdés, hogy vajon meddig lehet elmenni az utóbbi eljárásban. A probléma már a szereplők neveinél kezdődik, hiszen az eredeti mű négy-öt különböző rangot használ egy-egy karakter esetében. De mivel nem történelemórán vagyunk, hanem színházban, nem az az érdekes számunkra, hogy kinek milyen grófi címe volt, hanem maga az árulás, a párthűség és a központosítás – vagyis a konkrét történet. „Elszemtelenedtünk, ez az igazság.” – vallotta meg mosolyogva Nádasdy Ádám, miközben saját változtatásait sorolta, majd hozzátette, hogy a régi fordítók bizonyára forognak sírjaikba, vagy legalábbis csontujjaikat fenyegetően az újakra emelik.

Az első előadáshoz hasonlósan újra összeállt a Nádasdy-Karsai páros, hogy együtt prezentálják a példákat, amelyek Falstaff tagadó-feltételes mondatait helyzeték a középpontba.

Shakespeare: If I be not ashamed of my soliders, I am soused gurnet.
Lévay: Besózott hering legyek, ha nem szégyenlem katonáimat.
Vas: Sózott hering legyek, ha nem szégyellem magam a katonáim miatt.
Nádasdy: Szégyellem a katonáimat, ez a nagy büdös igazság.

A példából jól látszik, hogy valójában nem hűtlenségről van szó, csupán egyfajta élénkítésről, azaz olyan új megoldásokról, amelyek közelebb hozzák a nézőkhöz a történetetet változtatás és archaikus felhang nélkül.

A fagypont alatt

Domsa Zsófia egy egészen más kultúrkör köré fűzte előadását. Elsőként a skandináv sztereotípiák markáns jelenlétére tért ki: az északi országok egyfajta minőségbiztosítást jelentenek a magyar társadalom szemében. Az irodalom tekintetében a krimi az egyik legnépszerűbb műfaj, a minőségi szórakoztatás legdominánsabb kifejezője. Sajátos feladatot látnak el a skandináv közéletben: egyfajta finom, önreflexív visszajelzést hivatottak adni a társadalom működéséről, és bár direkt politikai üzeneteket nem tartalmaznak, nem beszélhetünk problémamentes műfajról sem. Ám a pozitív fogadtatás a krimivel ellentétben a magasirodalomnál már nem jellemző Magyarországra – a tökéletesség megelőlegezése tehát nem működik a drámáknál. Ibsenen kívül nagyon kevés szerzőt fordítanak magyarra, talán még Strindberg és Enquist az, akit ismernek az emberek. Skandináviában egyébként kétfajta színházi hagyomány él, az egyik az Ibsen-féle könnyen befogadható, Sztanyiszlavszkij-módszerhez nagyszerűen igazodó, realista színjátszásra épül, de ezt ma már sokszor túlbeszéltnek érzékelik az alkotók, ezért a másik irányzat, a minimalizmus válik elsődlegessé. Ezek közül az egyik legnépszerűbb vonalat Gertrud Stein képviseli, aki a repetitiv szövegalkotás mellett tette le a voksát. Úgy véli, hogy a színdarab valójában egy tájkép, tehát nyugalmi, statikus állapot megjelenítésére hivatott. Ám az ilyesfajta drámák nem működnek itthon, van ugyanis egy olyan helyi kulturális kötődésük, amelyet nehezen tudunk megérteni, a fordítás pedig rendkívül bonyolult feladat elé állítja az alkotókat, hiszen a szereplők közötti kommunikáció hétköznapi banalitásba csomagolja a mélységeket, az elharapott, töredezett gondolatsorokat pedig szinte lehetetlen pontosan visszaadni.

Kulturális vasfüggöny

Rendkívül kevéssé van jelen a kortárs magyar dráma az európai színpadokon, szemben a magyar prózairodalommal, amely nagy népszerűségnek örvend. Olaszországban például Örkény az utolsó játszott magyar szerző – kezdte Török Tamara. Az utóbbi húsz év drámaterméséből mindösszesen két magyar szöveg, Háy János Gézagyereke és Székely Csaba Bányavirága került közelebbi kapcsolatba a külföldi színházi élettel. Mindkét dráma az élőbeszéd speciális verziójával él, a Gézgyerek töredezett, roncsolt nyelven szólal meg, rengeteg a befejezetlen mondat, a csapongás, az ismétlés, ezt a ritmust pedig nagyon nehéz úgy reprodukálni másmilyen nyelven úgy, hogy a költőiség is megmaradjon. A másik probléma, amely felmerülhet a szöveg kapcsán, az a lokalizáció. Mit tud ugyanis kezdeni a magyar kocsma közegével egy angol néző? A Bányavirág alapvető fordítási problémája hasonló, hiszen stilizált, néha kegyetlen és brutális, mégis szellemes, gazdag nyelvi humorral operáló darabról van szó. Az ironikus végkifejlettel szintén kevesen tudnak bármit is kezdeni, volt olyan külföldi rendező, aki a darab kifutásának újraírásán gondolkodott. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a Bányavirág iránt igen nagy a nemzetközi érdeklődés, New York-ban például felolvasószínházként mutatták be. Az azonban még ennek ellenére is aligha kérdéses, hogy létezik egyfajta vasfüggöny Európa keleti és nyugati fele között: a nyugati országok kevésbé érdeklődnek a keletiek iránt, míg a másik irányban abszolút működik az átjárás. De mi is kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon? Török Tamarának erre is kész a válasza: ambiciózus dramaturgok egyéni kezdeményezései, drámafordítások (kötet szintjén), kortárs drámafesztiválok, külföldi magyar kultúrintézetek aktív tevékenysége.

Híd a színpadok között

Ezután következett a konferencia délelőtti szekciójának záróblokkja, amely során Török Tamara beszélgetett Perczel Enikővel, Ungár Júliával és Upor Lászlóval a színházi műfordítás általános kérdéseiről. Upor László abban a szerencsés helyzetben van, hogy a 90-es évek közepén több hónapot is Londonban töltött, ahol rengeteg színházi ügynökkel kapcsolatba került, így százszámra kapta a darabokat, amelyeket aztán tucatszámra fordított abban a reményben, hogyha ő mint dramaturg, lát fantáziát benne, akkor talán a rendezők is érdekesnek találják majd a szövegeket. Ám a fordításnál mindig az volt az első kérdése önmagához, hogy felépíthető-e a híd az angol eredeti és a magyar színpad között? Van-e relevanciája itthon a drámának? Mert ha nincs, akkor legyen akármilyen ötletes és izgalmas, egyszerűen nem fog működni. Bár a konferencia elején kimondatott, hogy a fordító első körben magányra van ítélve, Ungár Júlia ezzel szemben a közös alkotás mellett teszi le a voksát, ha ugyanis egyedül ül a számítógép mellett, akkor ugyan korrekt, de kicsit unalmas szöveg születik, míg a közös munka Zsótér Sándorral mindig rendkívül inspiráló. Perczel Enikő ezzel szemben nem a rendezők fordítója, hanem a szerzőké, azaz rengeteg kortárs német íróval tartja a kapcsolatot, és az ő drámáikat közvetíti a magyar alkotók felé, a Katona Kamrájának egyik legsikeresebb darabját, a Mártírokat is ő fordította Dömötör András számára, az eredeti szerkezetet jelentősen megbontva. Ezen a beszélgetésen is a fordító szabadsága és a szövegszínház találkozásán volt tehát a hangsúly – úgy tűnik, a téma kimeríthetetlen. 

A rövid sajttorta-szünet után folytatódott a programsorozat, amely egyre erőteljesebben terelődött a különböző színházi szakmák irányába, hogy végül a Katona reperoárján jelenleg is futó előadások adják meg a hatórás konferencia végszavát. Folytatás következik!

Forgách András fotójának forrása az NL Cafe, Török Tamara portéját Nánási Pál készítette.

 

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.