hirdetés

A fordítás szemérmetlenségéről II.

2017. május 3.

Jól szól magyarul? címmel rendezett egész napos konferenciát a drámafordításról a Katona József Színház. Ismert fordítók, dramaturgok és rendezők beszélgettek a drámafordítás kérdéseiről. – Beszámolónk második részét olvashatják.

hirdetés

A délelőtti intenzív szekció után nagy szükség volt arra a tizenöt perc szünetre, amelyben a koffeinre és sajttortára éhező publikum csillapíthatta éhségét. A nézőközönség megrohamozta a Kantint, hogy éppoly élénk figyelemmel tudja követni a konferencia hátralévő részét, akárcsak az első előadásokat.

A rendezői düh

A délutáni szekció első állomásaként Radnai Annamária, a Katona József Színház dramaturgja Ascher Tamással és Zsótér Sándorral beszélgetett. A kiinduló kérdésre, hogy miért is szükségesek az új fordítások, Zsótér Sándor azonnal bevallotta, hogy valójában önző szempontokról van szó, mert a nyersebb, szó szerinti átültetések révén sokkal inkább ki tudja csontozni a darabot, így a szöveg ritmusával elementárisabb, érzékibb viszonyt tud kialakítani. Konkrét, toldásoktól, szépirodalmiaskodástól és cafrangoktól megtisztított szöveggel szeret dolgozni. Nem a korábbi fordítások a rosszak, arról van inkább szó, hogy  olyan érzése lehet az embernek kiváltképpen a gyakran elővett drámák esetében , hogy már hallotta ezeket a mondatokat. Csak a frázisok hömpölyögnek, így az ismétlő jelleg miatt nehezen tud odafigyelni a valódi történésekre. Azáltal pedig, hogy új szöveg keletkezik, megtörténik a nézők jótékony kizökkentése. Ascher Tamás egyetért abban, hogy szükséges az ilyesféle tartalmi boncolás, hiszen a régebbi műfordítóknál valószínűleg az a probléma, hogy nem dolgoztak elég alapos, igényes és dühödt rendezőkkel, akik kikövetelték volna tőlük a pontos fordítást. A vendégszövegek kapcsán felmerült, hogy minden színházi aktusnak lehet létjogosultsága, ha értelme is van.  Ascher ez utóbbira a Vígszínház Szentivánéji álom című előadását hozta fel ellenpéldaként, a rendező, Kovács D. Dániel ugyanis belevette a komédiába az Ahogy tetszik híres, „Színház az egész világ” kezdetű monológját – teljes mértékben oda nem illő módon. Az ilyen félresikerült megoldások fel is szokták dühíteni. Zsótér Sándorból azonban sokkal inkább a primitivizálás vált ki erős ellenérzést, hiszen gyakran az látszik, hogy azért egyszerűsödik le egy-egy előadás szövege, mert az alkotók nem értik, hogy miről is van szó. Ugyanilyen, amikor kihúzzák a darab felét, a megmaradt részek pedig teljesen értelmezhetetlenné válnak. Szóba került az improvizáció érvényessége is, Zsótér Sándor ettől a színházi megoldástól egyértelműen tartózkodik, de Ascher Tamás sincs sokkal megengedőbb véleményen, szerinte ugyanis a színészi improvizációnak helye van a próbán, és annak maximum öt százaléka akár bele is kerülhet a szövegbe.

Érdemes megnézni a teljes beszélgetést, számos személyes történetnek is fültanúja lehetett a közönség:

A tízmillió dramaturg országa

Radnai Annamária maradt a pódiumon, immár egyedül, be is vallotta, hogy most kezdett el igazán izgulni, de ne aggódjunk, szerencsére hozott jegyzeteket, így ha esetleg elájulna, akkor bárki felolvashatja azokat, tehát a konferencia minden körülmények között zavartalan mederben folytatódhat. Természetesen nem volt szükség vészmegoldásra, a következő pillanatban már azt  indítványozta, hogy a tízmillió focibíró után vezessük be a tízmillió dramaturg és fordító országának fogalmát is, hiszen még a 7-es buszon is el lehet csípni olyan beszélgetéseket, amelyek az előző esti sorozatepizód dramaturgiáját kifogásolja, arról nem is beszélve, hogy természetesen mindenki tudja, mit hogyan is kellene lefordítani. A színházi szövegek esetében már egyre gyakrabban dramaturg a fordító is, ez pedig elsősorban a rendezői színház térnyerésével függ össze, akárcsak a szemtelenedés folyamata. Ma már ugyanis nemcsak a stílus, hanem a tartalom is sokkal inkább kínálat, semmint szentség vagy előírás. Éppen ezért a fordító tulajdonképpen színész is, hiszen felveszi a karakterek maszkjait annak érdekében, hogy hitelesen tudja őket megszólaltatni. Arról nem is beszélve, hogy a színházi szöveg egyszer használatos, azaz a nézőknek azonnal érteniük kell az utalásokat, nincs módjuk arra, hogy visszalapozzanak. Ilyen módon válik a drámafordítás legfontosabb tényezőjévé a dinamika, és úgy tűnik, e kérdésben – a  korábbi előadások alapján – konszenzus van az alkotók között.

Saját utakon

Hamvai Kornél azt a kérdést igyekezett körbejárni, hogy vajon mit nevezünk átírásnak, és hol kezdődik a teljesen új szöveg létrehozása. Nem kaptunk egyértelmű válaszokat, hiszen már maga az átírás fogalma is nehezen definiálható, ráadásul rendkívül széles az átmenet a fordítás és az adaptáció között. Azt azonban Hamvai is leszögezte, hogy a megírt szöveg nem befejezett műalkotás, az átírás pedig szerves része az egész világirodalomnak, voltaképpen mindig ugyanazokat a történeteket fogalmazzuk újra. Fontos, hogy a fordításnál sohasem egyik nyelvről a másikra ültetjük át a darabokat, hanem egyik kultúrából a másikba, hiszen egy-egy szó társadalmi beágyazottsága eltérő lehet az egyes országokban. Az átírásnak alapvetően két célja lehet, az egyik, hogy a régi, elavultnak tűnő művet közelebb hozzuk a nézőkhöz, a másik, hogy a vékonykának tetsző darab szerepeit megerősítsük. Éppen ezért válik az átírás is drámaírássá, az adaptáló valódi szerzőként kezd működni, azaz hagyja a karaktereit menni a saját útjukon, hogy aztán ők maguk kezdjék el írni a történetet.

Plasztikai sebészet

Az egész napos konferencia utolsó programját ismét Radnai Annamária vezényelte, beszélgetőtársai ezúttal a Katonához kapcsolódó előadások fordítói, átdolgozói voltak. Várady Szabolcs elmesélte, hogy egyik legemlékezetesebb munkája Zsámbéki Gábor Hamletje volt, ugyanis korábban nem tudta volna elképzelni, hogy költői és fordítói példaképének, Vas Istvánnak fordításába bármiképp is belenyúljon. Azóta már ő is azon a véleményen van, hogy a színházban mindent meg lehet csinálni, a szöveget nyugodtan át lehet kozmetikázni, de komolyabb (plasztikai) sebészeti beavatkozás is végrehajtható rajta. Szabó Székely Ármin – a Harper Regan és a Nóra dramaturgja – egyetértett Várady Szabolccsal, sőt eggyel tovább is ment: úgy gondolja, nincs olyan szöveg, amelyhez valamilyen mértékben ne kellene hozzányúlni. Természetesen ez minden darabnál mást jelent, az elmúlt ötven év termésének például kifejezetten jót tesz az a fajta kozmetikázgatás, amely az idő múlásából fakadó megkopottságot veszi célba. Egy klasszikus, több száz éves drámánál már kicsit más a helyzet, ugyanis itt az apró, elsőre jelentéktlennek tűnő változtatások is kiugróak lehetnek, így mindig fennáll a kontármunka veszélye. Upor László nem teljesen ismerte el Szabó-Székely Ármin kiinduló gondolatsorának igazságát, ő inkább azon a véleményen van, hogy nincs olyan szöveg, amihez tilos hozzányúlni, de előfordulhat olyan, amihez nem kell.  Kiderült az is, hogy az évek során vehemens szövegdetonátorból szövegvédővé vált, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy ugyan osztja azt a véleményt,  miszerint mindent szabad, de azzal a fenntartással, hogy a szereplők közti viszonyok, illetve a színész és a néző kapcsolata lehetőleg ne változzon meg. Az apróbb nézeteltérések ellenére egyben mindhárom alkotó egyetértett: a színházi szöveg munkálatait csak abbahagyni lehet, befejezi sohasem.

A drámakonferencia végére – bár folyamatosan érkeztek új érdeklődők –  meg-megürültek a székek, a keménymag azonban kitartott mind a hat és fél órán keresztül. A nap végén fáradtan összemosolyogtunk, és tudtuk, hogy nem utoljára látjuk egymást. A Katona József Színház ugyanis azt ígérte, lesz még folytatás. Reménykedünk.

Upor László portréjának forrása a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói adatbázisa.

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.