hirdetés

A Gare de l'Esten

2008. november 29.
73 éves korában elhunyt Vázsonyi Vilmos művészettörténész, „a kapcsolatteremtés, a csábítás zsenije”, akinek hatalmas tudása és műveltsége egyedülálló volt az irodalom, a történettudomány, valamint a szellem- és a művészettörténet területén. Zeke Gyula írását olvashatják.
hirdetés

Senki ne gondolja ugyanis, hogy könnyű út vezet az alvilág eme egyetlen törvényesen megközelíthető kapujáig.

Wilhelm VÁZSONYI

(Vilmo Va`sony)

1935 Budapest – 2008 Zürich


Tízéves volt, amikor az európai civilizáció – elpusztítva családja és játszótársai nagy többségét – meg akarta ölni. Túlélte.

Miután részt vett az 1956-os budapesti felkelésben, menekülnie kellett, hogy szabadon élhessen.

Amerikai ösztöndíjak és a Német Szövetségi Köztársaság nagylelkűsége lehetővé tették számára, hogy tanulmányozza kedvelt szerzőit, művészeit és városait.

A hatvanas és a hetvenes évek Latin Negyede galériáinak, könyvkereskedéseinek és szemináriumainak pezsgése Párizsba vonzotta, s a mindenféle származású lányok sokaságának szépsége, okossága, bája és cinkossága tartotta ott.

Hetvenhárom évesen, két gyógyíthatatlan betegségtől sújtva halála előtt visszaadta francia állampolgárságát, hogy elhatárolódjék egy olyan államtól, amely megtagadja az eutanáziát és a külső segédlettel végbevitt öngyilkosságot mindazoktól, akik ezt óhajtják. Menekülnie kellett hát az országból, amely befogadta, hogy szabadon halhasson meg ott, ahol ezt a törvény megengedi.
VILMO

... nem elfogadni más parancsot, mint a vonzalmakét, más időrendet, mint a szívét, más napirendet, mint a valódi, be nem tervezett találkozásokét.

Salvo el crepúsculo

Júlio Cortázar

A fönt olvasható írás eredeti, francia változata a Le Monde 2008. november 15-i, szombati számának gyászhirdetés rovatában jelent meg. Két nappal azután, hogy a szerzője – mert az egyes szám harmadik személyű megszólalás láthatólag a tapintat és a távolságtartás jele csupán – végrehajtatta magán ítéletét. Egy éve készült rá – nem elsősorban lelkileg, úgy az egész életében – hanem szívós és költséges szervezőmunkával. Senki ne gondolja ugyanis, hogy könnyű út vezet az alvilág eme egyetlen törvényesen megközelíthető kapujáig.

Ő elég erős és kitartó volt elmenni odáig. Nem azért, mert ne szerette volna az életet. Épp ellenkezőleg, a számára személyesen is bőséggel indokolt metafizikai keserűség ellenére elfojthatatlanul feltörő életöröm zsenije volt. Egyszerűen és csakis azért, mert a betegsége végképp kiszakította megszokott életrendjéből, s megalázó és értelmetlen kórházi tortúrává nyomorította volna maradék idejét. Megvetette a fizikai fájdalmat. A testét csak kifogástalan állapotban volt képes elviselni. Mindenestől osztotta Kosztolányi e mondatait: „Meddőnek tartom a testi szenvedést. Nem hiszem, hogy nemesebbé tenné az embert. Kicsinyessé teszi.”

Nekrológot írni az ismerősség viszonyai közt szokás. Olyan közösség előtt, amelynek nem kell elmondanunk, kiről írunk, s amely előtt a búcsú gesztusa nem szorul külön indoklásra. Most nem ez a helyzet. A történészek csak-csak, ám már íróink és irodalomtörténészeink is csak kevesen tudják, hogy ki volt a hazai demokrataság megszületésében, valamint Budapest polgári virágzásában oly fontos szerepet játszó Vázsonyi Vilmos (1868-1926), akinek ő a hasonnevű unokája lett, s ki édesapja, Vázsonyi János (1900-1945), aki e politika és szerep folytatójaként vált ama „európai civilizáció” áldozatává.  S még kevesebben tudják, ki volt ő, akire most nem elsősorban jeles nagyapja és apja miatt emlékezünk, hanem a saját szelleme és személyisége okán.

Ha nagyon kérdezték, micsoda ő, általában azt mondta: művészettörténész. Nem állított valótlant. De mondhatta volna azt is, olvasó (olyan, akiről minden író álmodik), politikai gondolkodó, (szellem) történész, akkor sem állított volna valótlant. Mire a beszélgetés odáig jutott, hogy a műveivel, a tudományos címeivel vagy az állásaival kellett volna előhozakodnia, amelyekkel nem rendelkezett, már senkinek nem jutott eszébe érdeklődnie utánuk. Tíz perc alatt lefegyverzett, ámulatra késztetett mindenkit, mindenkit. Lányokat, asszonyokat (ha nem voltak túl öregek), diákokat és professzorokat, álmodókat és a tények megszállottjait. Mindezt öt nyelven közel egyforma magas színvonalon, azonnal, bármikor. Roppant tudásának minden részletét képes volt nyomban mozgósítani, pontos idézetekkel, melyeket mindig a megfelelő szellemi helyen vetett be. Hányszor, istenem, hányszor voltam a tanúja végtelen Párizs-járásaink során annak a szeppent figyelemnek, amely minden beszélgetőtársa arcán megjelent, amint felfedte előtte legkedvesebb szerzőjét, legsajátabb szellemi tárgyát, vagy épp a „kutatási témáját”, és pár mondat után kiderült, hogy abban is ő a tájékozottabb. A tudás, a műveltség, és annak a beszélgetésben való fényes fürdetése érzéki gyönyör volt a számára, amelyet a partnerében is képes volt felkelteni. Bizonyosan nem én érzem egyedül így: a távozásával laposnak, menthetetlenül unalmasnak és folytatásra érdemtelemnek tetszik a világ.

Délután kettőkor kelt, fél kettő előtt nem volt szabad hívni. Megvetette a délelőttöt, nem is látta gyakran, csak ha lángszóró szemekkel hivatalos ügyet kellett intéznie, vagy szitkok özönét zúdítva Isten összes műveire orvoshoz kellett mennie. A délelőttnél jobban csak a pakkokat gyűlölte, szabad mozgása érdekében húsz dekás táskát is képes volt a csomagmegőrzőbe tenni. Szerette a délutánt, az alkonyt és a hajnalt, de igazán elemében akkor érezte magát, amikor a földdarab, amelyen állt, elfordult a naptól. Bort, rozét olykor kedvvel szürcsölgetett ugyan, de lenézte a részegséget, s szelleme sosem törekedett testet ölteni a dohány illanó füstjében. Nemigen volt viszont olyan pillanat – Kosztolányit követte ebben is –, amiben ne kívánt volna még egy kávét inni. Metróra nem szívesen szállt, buszra is csak nagyobb távolságok lehető rövid elintézése végett, gyalogolni szeretett.

A kapcsolatteremtés, a csábítás zsenije volt. Ez volt az igazi foglalkozása, szép munkája, élete minden egyebet háttérbe toló tartalma. Orfeusz és Ámor eggyé váltak benne. Minden bájos női lényt csábított, ám a szőke, északi lányokat kívánta igazán. Kapcsolatait, rajongását sosem zavarta féltékenység. Hódításában, szerelmeiben nem birtokolt, távol állt tőle az uralom gesztusa. Édesek, édesek, mondta mindig. Családot sosem akart. Alkata és a roppant traumától sújtott zsidó sors megélése egyként távol tartották tőle. Gyermeket sem. Értett a nyelvükön, de szerette távol tudni magától őket. Egyszer a rue Bucin nyugtalanul jegyezte meg, régen itt nem toltak ennyi gyereket. A női test és a művészet érzéki fluidum, vigasz és gyönyör volt számára az árnyékvilágban. Amint egy interjúban fogalmazta egyszer (Neumann Eszter készítette vele 2006-ban) az olasz építészetről és a katedrálisokról szólva: „Európa tele van gyönyörű dolgokkal. ... Nézed ezt, hallgatsz Mozartot vagy Bachot, és akkor minden más, akkor az az érzésed, mintha nem is lett volna Soa. Akkor az az érzésed, hogy a szépséggel fel tudod függeszteni az egésznek a borzalmát. Bach, Mozart, Schubert..., ... esztétikai-művészeti kinyilatkoztatás, és lehet a lányok szépsége. Ez a három dolog, ami miatt az ember él. Ami miatt el lehet viselni az egészet. Mert ez, a lányok szépsége is felfüggeszti a Soát. Az is olyan, hogy akkor elmúlik bizonyos értelemben az egész.”

A Gare de l'Est-ről indult. Mozart és néhány lány is ott volt körülötte az utolsó pillanatokig. 
 
Vázsonyi Vilmosról még itt olvashatnak: 
Hadas Miklós: Szex és forradalom - Egy ötvenhatos emigráns az európai nemi piacon. Replika, 25. szám, 1997 március, 7-20. p.

Hadas Miklós-Zeke Gyula: Vázsonyi Vilmos önéletmondása (Részlet) - Újkori zsidóság, asszimiláció, cionizmus. Budapesti Negyed, 59. szám, 2008. tavasz, Emancipáció I., 137-154. p

Zeke Gyula

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.