hirdetés

A gyásznak is van iróniája

2009. május 1.
Nemrég jelent meg magyarul Jacques Roubaud A nagy londoni tűzvész című könyve Szigeti Csaba fordításában, akivel a fordítás körülményeiről, az OULIPO-ról, Jacques Roubaud-ról és a nagy Tervéről beszélgettünk. Az interjú végén egy exkluzív versfordítást is olvashatnak.
hirdetés

Jacques Roubaud a ma élő egyik legnagyobb francia író, költő, matematikus, az OULIPO tagja. Már 12 éves korától megjelentette – kezdetben szürrealista ihletésű – verseit. Hogyan jutott el az automatikus írásmódot alkalmazó szürrealistáktól az OULIPO formai megkötéseihez?

Fotók: Valuska Gábor

 
Roubaud sehogy. Roubaud ugyanis második generációs OULIPO-s, nem első. Az alapítók közül Raymond Queneau a harmincas években nagyon jóban volt André Bretonnal és bandájával, az úgynevezett "Breton-szektával". Queneau a második világháború után belépett a Patafizikai Társaságba (Collège de 'Pataphysique), amelynek tagjai, az én szerény véleményem szerint a szabadkőműves gyűlések irodalmi paródiáját alkották. Különféle marha jó címeket adtak egymásnak, például van egy olyan fotó, amelyen Raymond Queneau-t transzcendes szatrapának avatják föl, büszkén áll fekete köpenyében, melynek hátán egy saját farkába harapó sárga kígyó látható.) Ez a Collège de 'Pataphysique tulajdonképpen hivatalos, mesterséges meghosszabbítása volt '45 után az addig virágzó szürrealizmusnak. 1960-ban azonban megalakul a Lehetséges irodalom műhelyei, vagyis az OUILPO (Ouvroirs de Littérature Potentielle), ami látszólag az ellentéte a Patafizikai Társaságnak. De ez Queneau története, Roubaud csak a hatvanas évek végén lépett be az OULIPO-ba. Az OULIPO kezdetben irgalmatlan módon elhatárolódott a Collège de 'Pataphysique-től. Ilyen értelemben Roubaud-nak a mesterein keresztül köze van egy irodalmi törekvés előtörténetéhez, de személyesen semmi köze nincs.

A nagy londoni tűzvész többek között egy Terv megvalósításáról (és bukásáról) szól. Mi ez a Terv?

1979-ben van egy álma Roubaud-nak, amiben felbukkan a Terv szó. De neki már egyetemista korában megvolt a fejében ez a gondolat, amit én természetesnek tartok. 22-23 éves korában, egyetemi tanulmányai során fölmerül benne, hogy mit akar csinálni: egy élettervet akar, amelynek olyan kihívásokat kell tartalmaznia, hogy regisztrálható legyen a megvalósulása és az egyre erősebb rombolódása is. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a terv egy a teljesen ismeretlen jövőbe kinyúló polipcsáp, ami nagyon kell nekünk, mert enélkül nem lehet élni. Mi, normális emberek közeljövőket tervezünk, Roubaud viszont huszonéves korában azt gondolja, hogy nagy, hosszútávú terv kell, egy életterv.

Egy olyan életterv, ami ugyanakkor definiálja a költészethez, a költészeti formákhoz való viszonyát is, tehát egyszerre elméleti és gyakorlati?

Igen, egyrészt csinál magának egy költészetdefiníciót, másrészt rárakja az életét is. Roubaud matematikából és irodalomtörténetből is doktorált. A matematikához, a számokhoz is érzelmileg viszonyul. A számok szeretete beleviszi az embert valamilyen szenvedélybe. Itt lehetne közelíteni ahhoz, hogy mi a fenét tanultam a Roubaud-tól.

És mit tanult Roubaud-tól?

Imádtam. Imádtam, hogy elképesztő természettudományos, szűkebben matematikai, még szűkebben pozitív egész számok, még szűkebben kombinatorikai műveltségében van egy óriási angol, világirodalmi műveltsége, hogy mer montaigne-i módon szabad ember lenni (vagyis úgy, hogy közben tisztában van kötöttségeinkkel). Magyarán, valami olyasmit tanultam meg, hogy bár ezeket külön tartjuk a világban, de a történeti és filozófiatörténeti és költészettörténeti és mindenféle érdekeltséget – nagyon nehéz, elképesztő nehéz – de össze lehet tartani. Ennyire egyszerű, össze lehet tartani.

És közben az egészet áthatja a gyász, ami megkérdőjelezi ennek az egész Tervnek a kivitelezését. A legmegrendítőbb részek a könyvben a felesége haláláról, hiányáról szóló részek.

Így van, de ez megint bonyolult. Mert ugye a könyvben írja, hogy nem tudja, mikor ironikus. A gyásznak is van iróniája, sajnos, vagy nem sajnos. Ez egy szépirodalmi könyv, és azt hiszem ő kőkemény, valódi rabszolga-gyászmunkának gondolta, hogy minden hajnali félnégykor le kell ülni a sötétben, és írnia kell. Ahány ember, annyiféle gyászmunka. De a gyászmunka belül van, és az már egy teljesen más kérdés, hogy hogyan beszélünk róla, milyen kulturális áttételeken keresztül, milyen nemzet szülötteként. Nincs egyféle gyász, egyéni gyászok vannak.

A könyvbemutatón felvetette, hogy a rendkívül részletes tárgy-, helyszínleírások, amelyekkel Roubaud a "hajnali írást" kezdi, annyira hasonlóak a nouveau roman, az új regény leírásaihoz, hogy értelmezhetnénk az új regény egyfajta paródiájaként is. Ezt kifejtené bővebben?

Roubaud 10-15 évvel fiatalabb, mint a nagy új regényesek, például Nathalie Sarraute vagy Michel Butor, a fiatalságnak pedig előjoga kiröhögni az idősebbeket, akár pont utánozva őket. Az első fejezet, miközben megvan a teljes működési funkcionális helye a könyv egészén belül, annyira aprólékos, mint az új regények leírásai. Erre gondoltam a paródia említésekor. Az új regény ugyanakkor azt írja, hogy például ön szemben ül velem, én látok öt poharat egymás mellett, egy sótartót, egy gyertyát, amit elvileg meg lehetne gyújtani, persze kint van két mobil is, mert 2009-ben vagyunk. A Sarraute-féle új regényes leírások jelen idejűek. A Roubaud-é olyan, hogy erőteljesen elválasztja azt, hogy itt ülök az íróasztalnál, miközben valamire emlékszem. Ez nem ugyanaz. A paródia talán durva szó, sok, visszavonom. Enyhe paródia, az van benne.

Miért tartotta fontosnak lefordítani ezt a könyvet?

Ez egy kalózvállalkozás volt. Nagyon érdekes diametrális, átellenes kapcsolat volt Roubaud és a fordításom között. 1996-ban történt, amikor hihetetlenül szerelmes voltam, ezért Budapestre költöztem, és mindenféle korábbi kapcsolatomat felszámolva átjelentkeztem a miskolci egyetemre tanítani, ahol három-négy napra széthúzták az óráimat. Miskolcon egyetlen ismerősöm, barátom nem volt, világos volt, hogy ott csak megőrülni lehet. Véletlenül vettem le a polcról ezt a könyvet, hazavittem, hogy meg ne bolonduljak a magányban, és elkezdtem fordítani. És azért diametrális, mert ezt a könyvet a gyászban írták (bár ebben sem vagyok biztos), én pedig szerelmes állapotban írtam-fordítottam egy lakótelepi másfeles szolgálati lakásban. Ugyanúgy egy kis füzetbe, mint Roubaud. Mindig este, vacsora után ültem hozzá, majd jött az éjszaka, míg Roubaud hajnalban írta, de megemlíti, hogy lesz egy reggeli ág is.

Milyen érzés volt kiadni a kezéből a végleges fordítást ennyi idő után?

Jaj, soha nem volt végleges fordítás. Én már rá se merek nézni erre a könyvre. Magamnak csináltam, magány, megőrülés ellen. Részek megjelentek, és végül összeállt az egész. Sárközi Éva kezdte szervezni, hogy ha már kész van, jelenjen meg, így megjelent.

Milyen fordításon dolgozik jelenleg?

Soha nem fogok szépirodalmat fordítani többet. Szakfordításokon dolgozom, kőkemény kora újkori ballisztika, matematika, pár száz példány, dögunalom. A Műszaki Egyetemen egy-két ember használja majd. Életem első és utolsó regényfordítása volt ez. Imádtam, de elég volt egy életre.

***

Miután kikapcsoljuk a diktafont, szóba kerülnek más fordítások is, két Franciaországba emigrált orosz filozófus élete. Hirtelen eszébe jut valami, megkér, kapcsoljam vissza a diktafont. Ezt a versfordítást mindenképp hallanom kell:

Jacques Roubaud: Les Nuages

Les nuages
changent.

Szigeti Csaba fordítása: Jacques Roubaud: A felhők

A felhők
változnak.

Marczisovszky Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
varga varga 2009-05-01 11:01

egyik legjobb beszélgetés, amit valaha olvastam