hirdetés

Semezdin Mehmedinović: A gyermekem örült ahányszor csak élve tértem haza

Semezdin Mehmedinović: Szarajevó blues – Az ostromlott város fogalomtára, Quadmon, 2018.

2018. július 10.

Nem pusztán egy állam, hanem egy teljes valóság megszűnéséről van szó: megváltozott az értékrend, a kultúra alaposan leértékelődött, úgyhogy életem legfontosabb harminc éve lidérccé, álommá vált. – Semezdin Mehmedinović és Orcsik Roland távbeszélgetése.

hirdetés

Orcsik Roland: A Szarajevó blues első kiadása 1992-ben, a háborús Szarajevóban látott napvilágot. Azóta eltelt huszonöt év, és te már körülbelül húsz éve Amerikában élsz. Hogyan tekintesz erre az időszakra? Mi az, ami elmúlt, mi az, ami nem? Milyen tapasztalatokat szereztél közben?

Semezdin Mehmedinović: Már megszoktam a változásokat. Pedig a háború előtti teljes világom eltűnt. A dolgozószobám falán ott lóg egy fénykép, amely közvetlenül a háború előtt készült a fiamról. Amolyan egyen fotó, amit iskolakezdéskor csinálnak: a diák az íróasztalánál ül, előtte füzet, tolltartó, ceruza, a háta mögött meg egy azóta nem létező ország térképe. Nem pusztán egy állam, hanem egy teljes valóság megszűnéséről van szó: megváltozott az értékrend, a kultúra alaposan leértékelődött, úgyhogy életem legfontosabb harminc éve lidérccé, álommá vált. Ez korábban zavart, de mára a nagy irodalmi szabadság terévé alakult ez a múlt.

A Szarajevó blues 1995-ben a zágrábi Durieux kiadónál is megjelent, de azzal a kiadással elégedetlen vagy, és az angol nyelvű verzió anyagát tekinted mérvadónak. Nekem a mindeddig kéziratban maradt, véglegesnek szánt bosnyák variánst bocsátottad a rendelkezésemre, versenként újragépelve, javítva az egészet. Miért nem publikáltad még ezt a változatot a saját nyelveden?

Azt hiszem, ennek az oka egyfajta poszttraumatikus stressz szindróma, amiről hosszú időn át nem voltam hajlandó tudomást venni. A feldolgozatlan traumák. Több mint húsz év után most ültem neki először, hogy a fordításodhoz begépeljem a szöveget. A folyamat elhúzódott, noha a kötet nem túl terjedelmes. Rádöbbentem ugyanis, hogy ennyi idő után is van bennem feloldatlan trauma, hogy ez a mű egy időkapszula, amely sűrített formában őrzi a körülzárt Szarajevóban töltött életemet. Az első, a szarajevói kiadás némileg rövidebb volt. Később, afféle tájékoztató gyanánt, eljuttattam a zágrábi szerkesztőnek a háborús szövegeimet. Amikor a feleségem 1995-ben kikerült Szarajevóból, magával vitte a végső változatot Zágrábba, de a szerkesztő a velem való egyeztetés nélkül (mivel azokban a napokban készültem elhagyni Szarajevót, ahol a telefonvonalak nem működtek, és így akadozott a kapcsolattartás, stb.) a szöveg „piszkozatát” küldte nyomdába, az a változat ugyanis, amit két évvel korábban kapott tőlem, hosszabb volt. Kiadóként ez volt számára a döntő, mert a vaskosabb könyvek kelendőbbek. Csalódott voltam, mert a mű alapszerkezete teljesen szétesett, a szótárszerű formából például semmi nem maradt. Ez az időszak csupa rémálom volt, lényeges döntéseket kellett hozni a saját életemről, illetve a hozzám legközelebb állókéról: véget ért a háború, és mi eltökéltük, hogy kivándorlunk Amerikába. Mindez fontosabb volt a kiadott kötetnél. Az amerikai változatában igyekeztem mindent helyrehozni, de közben megjelent a német fordítás is, amely a zágrábi kötet alapján született. Emiatt nem szívesen tértem vissza a könyvhöz, és minduntalan úgy határoztam, hogy nem adok engedélyt további fordításokra. Így tehát a könyv végső változata előbb fog megjelenni magyarul, mint az eredeti nyelvén.

Ha már a nyelvnél tartunk, az amerikai fordítód, Ammiel Alcalay készített veled egy interjút, amelyben azt fejtegeted, hogy a bosnyák nyelv meghatározhatatlan, még akkor is, ha különbözik a horváttól és a szerbtől. A te nyelvedet a volt Jugoszlávia területén élő minden nemzetiség tagjai megérthetik, leszámítva azokat, akik hülyének tettetik magukat. Ezt a konfliktust az idegen olvasó nyelvi szinten nem, csupán tematikusan érzékeli. De vajon azt jelenti ez, hogy a nyelvi és kulturális egyediség átadhatatlan? Foglalkoztat téged ez egyáltalán?

Hát, ez mégiscsak egy nyelv, amelyre különféle elnevezéseket aggattak. Természetesen léteznek tájegységek szerinti eltérések, de akkor is ugyanarról a nyelvről beszélünk. A balkáni politikák a nyelv hivatalos elnevezésének erőszakos kisajátításán alapulnak. Igazából soha nem volt a nacionalista elvakultságból való kigyógyulást sürgető politikai akarat, hogy valami semleges, minden anyanyelvi használója számára elfogadható nevet adjanak neki. Elnevezhetnénk akár „déli szlávnak” is, hogy elkerüljük a zsákutcás kisajátításokat. Én azonban e politikai és ideológiai megosztottságnál egy sokkal nagyobb nyelvi kihívással vagyok kénytelen szembenézni. Az elmúlt huszonöt évben adott volt a lehetőség, hogy angolul kezdjek írni, de mégis kitartottam az anyanyelvem mellett. Vagyis éveken át úgy jártam az irodalmi estekre, hogy a szövegeim műfordításait olvastam fel, mi több, ezt lassacskán kezdtem természetesnek venni, ami már önmagában is kisebb fajta identitásválságot okozott. Ma már rendre visszautasítom az efféle programokat, noha korábban szívesen mentem a könyvesboltokba és az egyetemekre felolvasást tartani, sőt, szórakoztatott, és némi pénzt is kerestem vele. Ráadásul egy másik nyelvi drámát is meg kell élnem: egy barátom jelezte, hogy az általam beszédben és írásban használt nyelv arra emlékezteti, amely a kilencvenes években dívott Boszniában és Szarajevóban. Ami természetes, hiszen nem követtem az utóbbi két évtized nyelvi változásait. Így tehát épp ennek a nyelvi eltérésnek a mértékében különbözik egymástól az emlékeimben élő és a mai Szarajevó.

Műfordítóként a Szarajevó blues költői stílusa jelentette számomra a legnagyobb kihívást: sehol nincs benne felesleges díszítés, de nyelvezete mégsem egyszerű, hanem a szó szoros értelmében „lényegre törő”. Mintha Danilo Kiš tömörítéses poétikáját követted volna. A többi könyvedet – Devet Aleksandrija, Autoportret s torbom, stb. – olvasva úgy tűnik, ez a te „po-etikád”, hogy ugyancsak Kiš egyik írásának címével éljek. Szándékosan tartózkodsz a posztmodern barokkosságtól?

A háború, mint írom is, bizalmatlanná tett a metaforákkal szemben, mindazzal szemben, ami teret nyit a kétértelműségnek. Csakis az egyenes beszédet tudtam elfogadni. Csupán így lehetett etikus módon megragadni a háborús valóságot. Roppant illetlen cifrázni a szöveget, ha romokról, erőszakról és halálról szól. Ugyanilyen fontos volt megszabadítani minden szentimentalizmustól, a távolságtartást pedig egyedül a precíz valóságábrázolás biztosíthatta. Nem ítélkezni a valóság felett, hanem leírni. Ezért olyan meghatározó e szövegekben a képszerűség. A képek szabatos leírása érzelmi töltetet hordoz, ami szükségtelenné teszi bizonyos dolgok kimondását. A tömörítés igényét már a versírás életre hívta bennem. Szeretem, ha a prózai szövegeimből is kihallom a mondatok ritmusát, szeretem, ha a mondataim sallangmentesek, ha sikerül lecsupaszítanom őket. Hibrid szövegeket írok, melyeket a kritika különféle elnevezésekkel illet: egyesek versnek, mások emlékiratnak, megint mások regénynek tartják őket, de az én meglátásom szerint ez mind költészet.

Egyes kritikusok a balkáni háborút övező diskurzus kapcsán azt állították, hogy az irodalomba visszatért a valóság, a referencialitás fogalma, hogy ez a háború kérdésessé tette a minden értéket, így a morált is relativizáló posztmodernizmust. A Szarajevó blues ezt a problémát is érinti, de az én olvasatomban vallomás, önéletírás, a személyes tapasztalat lejegyzése, az elbeszélő önteremtése is ez a kötet. Vajon a Szarajevó blues a szerző saját élményein alapuló impresszionisztikus önéletírás lenne?

Ezt is mondhatjuk. Tekinthetjük „impresszionisztikus önéletírásnak”. Én viszonylag fiatalon kerültem bele a háborúba, és bár meglehetősen lelkesedtem a posztmodern elméletek bizonyos aspektusaiért, egy este az egészet átértékeltem. A könyv ennek a változásnak a dokumentuma. A halál első tapasztalatai után egyszer csak abszurdnak bizonyult a jó és a gonosz antagonizmusát tagadó posztmodern meggyőződés, hiszen épp az vált előttem nyilvánvalóvá, hogy a jó és a gonosz élesen elkülönül egymástól. A számomra lényeges dolgok valamiképpen már az ostrom első hónapjaiban megváltoztak. Az addig fajsúlyosnak érzett könyvek veszítettek jelentőségükből, a kevésbé fontosak meg hirtelen felértékelődtek. A Szarajevó blues végső soron igen személyes, ám nem abban az értelemben, hogy a szerzője magyarázni akarná önmagát és a saját valóságát: inkább a lehető legkisebb elfogultsággal igyekszik mindent feljegyezni. Úgy gondolom, ez jól érzékelhető. Hitem szerint ez a lényeges. Az irodalomnak személyesnek kell lennie, és közben úgy kell ábrázolnia a világot, hogy nem ítélkezik felette.

(Fotó: https://www.jutarnji.hr)

Kiš a Homo poeticus, mindenek ellenére című esszéjében a következőt állítja a jugoszláv irodalmakról: „Egzotikum vagyunk, politikai botrány, ezenfelül szépséges Adria-parti naplementék, sligovicával megöntözött halvány turistaemlékek a békés, tetszetős tengerparti napszálltakor. Ennyi az egész. Az európai kultúrának aligha vagyunk részesei… Politika – az igen! Turizmus – úgyszintén! És persze a Slivovitz (német ortográfával)! Na de irodalmat ki az ördög keresne egy ilyen országban! Meg aztán ki is tudná magát kiismerni a nacionalista szarakodásaikban, azokban az egymáshoz oly közeli és (szerintük) mégis oly különböző nyelvekben és nyelvjárásokban, az összekeveredő vallásokban és  tájegységekben!” Hogyan éled meg politikai, nemzeti egzotikumodat a mai környezetedben, ahol valamilyen formában mindenki egzotikus?

Menedékként, védelmező páncélként tekintek rá, mert fontos számomra a névtelenség állapota. Most azonban Kiš Homo poeticus című esszéjének a téziseire reflektálunk. A megérkezésem után Amerikában is publikálni kezdtem, és méltányos kritikai fogadtatásban részesültem, még akkor is, ha a kilencvenes évek második felében itt sokkalta kevesebb műfordítást közöltek, mint nálunk. Ma már valamivel jobb a helyzet e téren, de még most sem túl rózsás. Ugyanakkor észrevettem egy fontos különbséget, amit nem egészen értettem. Nekem furcsa, hogy a szerzők itt teljesen súlytalanok a nyilvánosságban. Nálunk igazi véleményformálók voltak, a televízióban, a rádióban és a lapokban naponta nyilatkoztak az úgynevezett társadalmi valóság minden aspektusáról, a kultúrától a politikáig. Na, ez itt nem működik! Szarajevóban összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepe volt a kultúrának. Úgy tűnik, ennek egyik oka a spiritualitás iránti igény volt, s miután a vallásnak egy ateista államban (a szocializmus korszakát éltük) nem volt tényleges, napi funkciója, a magánélet és a nyilvánosság tereiben a kultúra szekuláris rítusai vették át a helyét: ebben az értelemben az irodalom napi spirituális szükséglet volt. Valláspótlék. Időközben, mint minden, ez is átalakult, Amerika a Balkánra is befurakodott, az írók ott is a partvonalra szorultak. De ennek ellenére még mindig Zágrábban adom ki a könyveimet. Ahhoz, hogy megszabaduljak a „különösség” aurájától, angolul kellene írnom. Erről lemondva arra vagyok ítélve, hogy egzotikus legyek, de ehhez már hozzászoktam. Az elfogadható magány állapotában élek. Gyakran gondolok egy íróra, akivel hasonló a sorsunk: Márai Sándorra. Az ő magánya kozmikus volt, úgy értem, összehasonlíthatatlanul a legnagyobb. Haláláig San Diegóban élt, Dél-Kalifornia napja alatt, alig ismerték, a könyveit csak vonakodva fogják majd publikálni. Holott kevés olyan jó és meggyőző oldalt írtak a hetvenes és nyolcvanas évek Amerikájáról, mint ő a naplóiban, amelyek itt mind a mai napig kiadatlanok. Azok a passzusai, melyekben az öngyilkosságára készülve a pisztolyvásárlásról, a lőgyakorlatokról, az itteni  fegyverkultuszról, a gyilkosságok és öngyilkosságok statisztikájáról beszél, a huszadik század irodalmának leghitelesebb lapjai közé tartoznak. És ezen a ponton az „egzotikum” felülkerekedik a helyiek gőgjén.

Nagyon örülök, hogy Márait említetted. Neki menedék volt az anyanyelv, egyfajta Elízium. Attól függetlenül, hogy a te könyveid hozzáférhetők a szülőhazádban, te is hasonló módon tekintesz az anyanyelvedre?

Van valami vonzó az ilyen nagy magányban: egy olyan lakóépületben vagy városnegyedben élsz, ahol senki nem beszéli a nyelvedet, miközben éjszakákon át szavakat illesztesz egymáshoz, egy olyan világ démonaival küzdve, amely menthetetlenül különbözik attól, amelyben tartózkodsz. Ez az elszigeteltség kezdetben nyugtalanított, de aztán elfogadtam, sőt, úgy tűnik, inspiratív ekkora magányban, az állandóan tükröt tartó olvasó jelenléte nélkül írni. Írás közben jobb megfeledkezni az olvasóról, mert a figyelembevétele megvesztegeti a szerzőt, és így árt a szövegnek.

 

(Semezdin Mehmedinović: Szarajevó blues – Az ostromlott város fogalomtára, Quadmon, 2018, 144 oldal)

„A GYEREKEM ÖRÜLT, AHÁNYSZOR CSAK ÉLVE TÉRTEM HAZA”
SEMEZDIN MEHMEDINOVIĆ ÉS ORCSIK ROLAND TÁVBESZÉLGETÉSE

(részletek)


O. R.: A Szarajevó blues első kiadása 1992-ben, a háborús Szarajevóban látott napvilágot. Azóta eltelt huszonöt év, és te már körülbelül húsz éve Amerikában élsz. Hogyan tekintesz erre az időszakra? Mi az, ami elmúlt, mi az, ami nem? Milyen tapasztalatokat szereztél közben?

S. M.: Már megszoktam a változásokat. Pedig a háború előtti teljes világom eltűnt. A dolgozószobám falán ott lóg egy fénykép, amely közvetlenül a háború előtt készült a
famról. Amolyan egyenfotó, amit iskolakezdéskor csinálnak: a diák az íróasztalánál ül, előtte füzet, tolltartó, ceruza, a háta mögött meg egy azóta nem létező ország térképe.
Nem pusztán egy állam, hanem egy teljes valóság megszűnéséről van szó: egváltozott az értékrend, a kultúra alaposan leértékelődött, úgyhogy életem legfontosabb harminc
éve lidérccé, álommá vált. Ez korábban zavart, de mára a nagy irodalmi szabadság terévé alakult ez a múlt.


O. R.: A Szarajevó blues 1995-ben a zágrábi Durieux kiadónál is megjelent, de azzal a kiadással elégedetlen vagy, és az angol nyelvű verzió anyagát tekinted mérvadónak. Nekem a mindeddig kéziratban maradt, véglegesnek szánt bosnyák variánst bocsátottad a rendelkezésemre, versenként újragépelve, javítva az egészet. Miért nem publikáltad még ezt a változatot a saját nyelveden?

S. M.: Azt hiszem, ennek az oka egyfajta poszttraumatikus stressz szindróma, amiről hosszú időn át nem voltam hajlandó tudomást venni. A feldolgozatlan traumák. Több
mint húsz év után most ültem neki először, hogy a fordításodhoz begépeljem a szöveget. A folyamat elhúzódott, noha a kötet nem túl terjedelmes. Rádöbbentem ugyanis, hogy ennyi idő után is van bennem feloldatlan trauma, hogy ez a mű egy időkapszula, amely sűrített formában őrzi a körülzárt Szarajevóban töltött életemet. Az első, szarajevói kiadás némileg rövidebb volt. Később, a
éle tájékoztató gyanánt, eljuttattam a zágrábi szerkesztőnek a háborús szövegeimet. Amikor a feleségem 1995-ben kikerült Szarajevóból, magával vitte a végső változatot Zágrábba, de a szerkesztő a velem való egyeztetés nélkül (mivel azokban a napokban készültem elhagyni Szarajevót, ahol a telefonvonalak nem működtek, és így akadozott a kapcsolattartás, stb.) a szöveg „piszkozatát” küldte nyomdába, az a változat ugyanis, amit két évvel korábban kapott tőlem, hosszabb volt. Kiadóként ez volt számára a döntő, mert a vaskosabb könyvek kelendőbbek. Csalódott voltam, mert a mű alapszerkezete teljesen szétesett, a szótárszerű formából például semmi nem maradt. Ez az időszak csupa rémálom volt, lényeges döntéseket kellett hozni a saját életemről, illetve a hozzám legközelebb állókéról: véget ért a háború, és mi eltökéltük, hogy kivándorlunk Amerikába. Mindez fontosabb volt a kiadott kötetnél. Az amerikai változatában igyekeztem mindent helyrehozni, de közben megjelent a német fordítás is, amely a zágrábi kötet alapján született. Emiatt nem szívesen tértem vissza a könyvhöz, és minduntalan úgy határoztam, hogy nem adok engedélyt további fordításokra. Így tehát a könyv végső változata előbb fog megjelenni magyarul, mint az eredeti nyelvén.

O. R.: Ha már a nyelvnél tartunk, az amerikai fordítód, Ammiel Alcalay készített veled egy interjút, amelyben azt fejtegeted, hogy a bosnyák nyelv meghatározhatatlan, még akkor is, ha különbözik a horváttól és a szerbtől.1 A te nyelvedet a volt Jugoszlávia területén élő minden nemzetiség tagjai megérthetik, leszámítva azokat, akik hülyének tettetik magukat. Ezt a konfliktust az idegen olvasó nyelvi szinten nem, csupán tematikusan érzékeli. De vajon azt jelenti ez, hogy a nyelvi és kulturális egyediség átadhatatlan? Foglalkoztat téged ez egyáltalán?


S. M.: Hát, ez mégiscsak egy nyelv, amelyre különféle elnevezéseket aggattak. Természetesen léteznek tájegységek szerinti eltérések, de akkor is ugyanarról a nyelvről beszélünk. A balkáni politikák a nyelv hivatalos elnevezésének erőszakos kisajátításán alapulnak. Igazából soha nem volt a nacionalista elvakultságból való kigyógyulást sürgető politikai akarat, hogy valami semleges, minden anyanyelvi használója számára elfogadható nevet adjanak neki. Elnevezhetnénk akár „déli szlávnak” is, hogy elkerüljük a zsákutcás kisajátításokat. Én azonban e politikai és ideológiai megosztottságnál egy sokkal nagyobb nyelvi kihívással vagyok kénytelen szembenézni. Az elmúlt huszonöt évben adott volt a lehetőség, hogy angolul kezdjek írni, de mégis kitartottam az anyanyelvem mellett. Vagyis éveken át úgy jártam az irodalmi estekre, hogy a szövegeim műfordításait olvastam fel, mi több, ezt lassacskán kezdtem természetesnek venni, ami már önmagában is kisebb fajta identitásválságot okozott. Ma már rendre visszautasítom az eéle programokat, noha korábban szívesen mentem a könyvesboltokba és az egyetemekre felolvasást tartani, sőt, szórakoztatott, és némi pénzt is kerestem vele. Ráadásul egy másik nyelvi drámát is meg kell élnem: egy barátom jelezte, hogy az általam beszédben és írásban használt nyelv arra emlékezteti, amely a kilencvenes években dívott Boszniában és Szarajevóban. Ami természetes, hiszen nem követtem az utóbbi két évtized nyelvi változásait. Így tehát
épp ennek a nyelvi eltérésnek a mértékében különbözik egymástól az emlékeimben élő és a mai Szarajevó.


O. R.: Műfordítóként a Szarajevó blues költői stílusa jelentette számomra a legnagyobb kihívást: sehol nincs benne felesleges díszítés, de nyelvezete mégsem egyszerű, hanem a szó szoros értelmében „lényegre törő”. Mintha Danilo Kiš tömörítéses poétikáját követted volna. A többi könyvedet – Devet Aleksandrija, Autoportret s torbom, stb. – olvasva úgy tűnik, ez a te „po-etikád”, hogy ugyancsak Kiš egyik írásának címével éljek. Szándékosan tartózkodsz a posztmodern barokkosságtól?

S. M.: A háború, mint írom is, bizalmatlanná tett a metaforákkal szemben, mindazzal szemben, ami teret nyit a kétértelműségnek. Csakis az egyenes beszédet tudtam
elfogadni. Csupán így lehetett etikus módon megragadni a háborús valóságot. Roppant illetlen cifrázni a szöveget, ha romokról, erőszakról és halálról szól. Ugyanilyen fontos
volt megszabadítani minden szentimentalizmustól, a távolságtartást pedig egyedül a precíz valóságábrázolás biztosíthatta. Nem ítélkezni a valóság felett, hanem leírni. Ezért olyan meghatározó e szövegekben a képszerűség. A képek szabatos leírása érzelmi töltetet hordoz, ami szükségtelenné teszi bizonyos dolgok kimondását. A tömörítés igényét már a versírás életre hívta bennem. Szeretem, ha a prózai szövegeimből is kihallom a mondatok ritmusát, szeretem, ha a mondataim sallangmentesek, ha sikerül lecsupaszítanom őket. Hibrid szövegeket írok, melyeket a kritika különféle elnevezésekkel illet: egyesek versnek, mások emlékiratnak, megint mások regénynek tartják őket, de az én meglátásom szerint ez mind költészet.


O. R.: Egyes kritikusok a balkáni háborút övező diskurzus kapcsán azt állították, hogy az irodalomba visszatért a valóság, a referencialitás fogalma, hogy ez a háború kérdésessé tette a minden értéket, így a morált is relativizáló posztmodernizmust. A Szarajevó blues ezt a problémát is érinti, de az én olvasatomban vallomás, önéletírás, a személyes tapasztalat lejegyzése, az elbeszélő önteremtése is ez a kötet. Vajon a Szarajevó blues a szerző saját élményein alapuló impresszionisztikus önéletírás lenne?


S. M.: Ezt is mondhatjuk. Tekinthetjük „impresszionisztikus önéletírásnak”. Én viszonylag fatalon kerültem bele a háborúba, és bár meglehetősen lelkesedtem a posztmodern elméletek bizonyos aspektusaiért, egy este az egészet átértékeltem. A könyv ennek a változásnak a dokumentuma. A halál első tapasztalatai után egyszer csak abszurdnak bizonyult a jó és a gonosz antagonizmusát tagadó posztmodern meggyőződés, hiszen épp az vált előttem nyilvánvalóvá, hogy a jó és a gonosz élesen elkülönül egymástól. A számomra lényeges dolgok valamiképpen már az ostrom első hónapjaiban megváltoztak. Az addig fajsúlyosnak érzett könyvek veszítettek jelentőségükből, a kevésbé fontosak meg hirtelen felértékelődtek. A Szarajevó blues végső soron igen személyes, ám nem abban az értelemben, hogy a szerzője magyarázni akarná önmagát és a saját valóságát: inkább a lehető legkisebb elfogultsággal igyekszik mindent feljegyezni. Úgy gondolom, ez jól érzékelhető. Hitem szerint ez a lényeges. Az irodalomnak személyesnek kell lennie, és közben úgy kell ábrázolnia a világot, hogy nem ítélkezik felette.

O. R.: Kiš a Homo poeticus, mindenek ellenére című esszéjében a következőt állítja a jugoszláv irodalmakról: „Egzotikum vagyunk, politikai botrány, ezenfelül szépséges Adriaparti naplementék, sligovicával megöntözött halvány turistaemlékek a békés, tetszetős tengerparti napszálltákor. Ennyi az egész. Az európai kultúrának aligha vagyunk részesei… Politika – az igen! Turizmus – úgyszintén! És persze a Slivovitz (német ortográfával)! Na de irodalmat ki az ördög keresne egy ilyen országban! Meg aztán ki is tudná magát kiismerni a nacionalista szarakodásaikban, azokban az egymáshoz oly közeli és (szerintük) mégis oly különböző nyelvekben és nyelvjárásokban, az összekeveredő vallásokban és tájegységekben!”Hogyan éled meg politikai, nemzeti egzotikumodat a mai környezetedben, ahol valamilyen formában mindenki egzotikus?

S. M.: Menedékként, védelmező páncélként tekintek rá, mert fontos számomra a névtelenség állapota. Most azonban Kiš Homo poeticus című esszéjének a téziseire reflektálunk. A megérkezésem után Amerikában is publikálni kezdtem, és méltányos kritikai fogadtatásban részesültem, még akkor is, ha a kilencvenes évek második felében itt sokkalta kevesebb műfordítást közöltek, mint nálunk. Ma már valamivel jobb a helyzet e téren, de még most sem túl rózsás. Ugyanakkor észrevettem egy fontos különbséget, amit nem egészen értettem. Nekem furcsa, hogy a szerzők itt teljesen súlytalanok a nyilvánosságban. Nálunk igazi véleményformálók voltak, a televízióban, a rádióban és a lapokban naponta nyilatkoztak az úgynevezett társadalmi valóság minden aspektusáról, a kultúrától a politikáig. Na, ez itt nem működik! Szarajevóban összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepe volt a kultúrának. Úgy tűnik, ennek egyik oka a spiritualitás iránti igény volt, s miután a vallásnak egy ateista államban (a szocializmus korszakát éltük) nem volt tényleges, napi funkciója, a magánélet és a nyilvánosság tereiben a kultúra szekuláris rítusai vették át a helyét: ebben az értelemben az irodalom napi spirituális szükséglet volt. Valláspótlék. Időközben, mint minden, ez is átalakult, Amerika a Balkánra is befurakodott, az írók ott is a partvonalra szorultak. De ennek ellenére még mindig Zágrábban adom ki a könyveimet. Ahhoz, hogy megszabaduljak az „különösség” aurájától, angolul kellene írnom. Erről lemondva arra vagyok ítélve, hogy egzotikus legyek, de ehhez már hozzászoktam. Az elfogadható magány állapotában élek. Gyakran gondolok egy íróra, akivel hasonló a sorsunk: Márai Sándorra. Az ő magánya kozmikus volt, úgy értem, összehasonlíthatatlanul a legnagyobb. Haláláig San Diegóban élt, Dél-Kalifornia napja alatt, alig ismerték, a könyveit csak vonakodva fogják majd publikálni. Holott kevés olyan jó és meggyőző oldalt írtak a hetvenes és nyolcvanas évek Amerikájáról, mint ő a naplóiban, amelyek itt mind a mai napig kiadatlanok. Azok a passzusai, melyekben az öngyilkosságára készülve a pisztolyvásárlásról, a lőgyakorlatokról, az itteni fegyverkultuszról, a gyilkosságok és öngyilkosságok statisztikájáról beszél, a huszadik század irodalmának leghitelesebb lapjai közé tartoznak. És ezen a ponton az „egzotikum” felülkerekedik a helyiek gőgjén.

O. R.: Nagyon örülök, hogy Márait említetted. Neki menedék volt az anyanyelv, egyfajta Elízium. Attól függetlenül, hogy a te könyveid hozzáférhetők a szülőhazádban, te is hasonló módon tekintesz az anyanyelvedre?

S. M.: Van valami vonzó az ilyen nagy magányban: egy olyan lakóépületben vagy városnegyedben élsz, ahol senki nem beszéli a nyelvedet, miközben éjszakákon át szavakat illesztesz egymáshoz, egy olyan világ démonaival küzdve, amely menthetetlenül különbözik attól, amelyben tartózkodsz. Ez az elszigeteltség kezdetben nyugtalanított, de aztán elfogadtam, sőt, úgy tűnik, inspiratív ekkora magányban, az állandóan tükröt tartó olvasó jelenléte nélkül írni. Írás közben jobb megfeledkezni az olvasóról, mert a fgyelembevétele megvesztegeti a szerzőt, és így árt a szövegnek.

Orcsik Roland

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.