hirdetés

Gyönyörű görbe szög és löszbabák

2017. július 6.

Május végén Tolnai Ottónál jártunk, Palicson. Elkísértük a Magyarkanizsa melletti tanyára és Szabadkára is. Beszélgettünk, követtük kamerával. A két napról útinaplóban számolunk be. Az első napról Nagy Gabriella írt.

hirdetés

Ha elindultál, megérkezel. Nincs az az égből zuhogó májusi eső, sáskajárás, istencsapása, ami tartóztatna. Ha tavaly indultál, megérkezel idén. Kétszer is nekiveselkedünk. Tolnai Ottó, akit látni igyekszünk, lemondóan – és némi megkönnyebbüléssel – konstatálja, hogy a sors úgy intézte, ne vegyük be a palicsi homokvárat, a Kanizsa melletti tanyát, a szabadkai szecessziós kapualjakat. Makacsok vagyunk, kivárjuk a nyárelőt, amikor vörös korongot ereszt a látóhatárra az ég, és lángokban áll déli mező. És megyünk.


A kocsiban a raklapnyi felvevőgép, lámpa, objektív, ernyő és a hat palack ásványvíz társaságában a néptelen kishatárt vesszük célba. Zord szerb katona ugrik elénk, és kissé fenyegetőleg a szélvédőre hajol tíz centire a magyar határ után. Az óriás drótkerítéssorok közt tarack kapaszkodik, a távolban pirosló sátrak, a bokrokban buzgó határvadászok. Elhagyott vendéglőket látunk, roskadozó fogadót, omló falakat, hulló vakolatot, megkopott feliratot, valaha pezsgő volt itt az élet, átugrottunk nyugati holmiért a jugókhoz, megtankoltunk, ment csencselés az adidasért.


A Palicsi-tó partján álló Villa Elizabet lesz szállóhelyünk, előttünk karcsú, égbe törő monarchiás fürdőházak, távolban hosszú stég. A bedeszkázott ablakú parti épület előtt szobor és emléktábla építőjének, Vermes Lajosnak (született: 1860, elhunyt: 1945). „Sportverseny Palityon 1892", áll a bicikliseket ábrázoló táblán, előtte félmeztelen, bajuszos férfi derékra tett kézzel a vízre néz. Napfényes hétfő délelőtt van, bejelentkezünk Ottónál. A tizenhármas szám a biztos, de milyen út. Két kocsival haladunk az Orbánfalva utca felé, miután meggyőződtünk arról, hogy hiába hoztunk fürdőruhát, a tó mérgező, a szállás nejlonnal takart medencéje pedig épp nagyobb egy fürdőkádnál. A Hősök parkjából kikeveredünk a horgosi útra, be a kertesházak közé, Bartók Béla, Kossuth Lajos, Péterfy Sándor neve köszöntget jobbra-balra, virágos portálok, ébredező fürdőváros.


Még csöngetnünk sem kell, szerzőnk felesége, Jutka máris a vaskaput nyitja, mögötte Ottó, a szelíd, fehér komondort, Vitézt, hogy ki ne szökjön, bezárták. A kisebbfajta édenkertben mediterrán növények élnek, citromfa, hibiszkusz, kamélia, pálma, magnólia, hortenzia, fenyő, arrébb csipkés farkú menyasszony-galambok, szemben kistó tavirózsával, hátul kisház, festéktubussal és rajzokkal teli. Egy tacskó szalad elénk, Csöpi, velünk jöhet a hűs teraszra, ahol Ottó máris mesélni kezd. A tengerről jöttek épp (némi hezitálás után úgy döntött, ezúttal nem mondja le látogatásunk), pihenő nélkül, Jutka nem enged a sebességből, tűzről pattant palicsi lány. 1990-es évek elején döntöttek úgy, hogy házat vesznek itt, nem messze a Kosztolányi-villától. A homokvárba, amelynek anyagáról egy helyi mesternek sem volt fogalma, azonnal beleszerettek. Salakbetonból épült, amint később megtudták, ha lyukat fúrsz a falba, pereg ki a homok.


Körbevezetnek a kertben, feltűnik egy jókora mohás kő a fűben. Mint egy letört szoborfej, titokzatos torzó, ókori jós nyitott szája, amely megszólalna, ha kérdeznénk.

A házban fotók és festmények, mindegyik külön regény, carousel lovakkal, énekesmadarak paradicsomi birodalma. A hosszú beszélgetéssel kezdünk, s míg a könyvtárszobában (nevezzük annak) bekészül a stáb, nedűket kóstolunk. Ottó izgatott, túl lenne már. Beül a fotelba, srégen szemben vele a kanapén Jánossy, hatan zsúfolódunk mögé néma csendben, csak Csöpi csóválja lelkesen és hangosan a farkát, akár egy dobverő.


Az életmű elemi részecskéire támaszkodunk, közvetlen, anyagszerű tapasztalatokra, amelyek különböző irányokban elágazó metaforarendszerekké nőnek. Szerzőnk előre jelzi, figyelmesebb lesz, koncentráltabb a szokásosnál, önkényesen nem kalandozik, viszont, mint ahogy a Költő disznózsírból című beszélgetőkönyvben, akaratlanul is ismételni fog. Igyekszik új szempontokat találni, de vannak pontok, amelyekhez különösképp kötődik. Ilyen inspirációs forrás édesapja vegyeskereskedése, amit gyarmatáru-kereskedésnek hívtak a bátyjával, az akkor olvasott idegenlégiós ponyvák ihletése alatt. Kalandvágyuk innen származik, bátyja, mint Tarzan, egyik fáról ugrált a másikra, szerzőnk, egy félresikerült ugrás után az irodalomban lelt kalandra, a Tolnai világlexikonban látott izgalmat. Volt abban a boltban minden: szög, ólomsörét hordóban, festékek. A szögért határozottan odavolt, megfeledkezett mindenről, ha apja elküldte a palicsi Helioszba, szájtátva bámulta, ahogy kesztyűvel vagy papírral, szakértelemmel megfogják, s kiemelik a fiókból. A fafestékért és a táblaírásra alkalmas zománcért is rajongott. A kénsárga színű kénlapokból készült, amiket befőtt-tevésnél használtak az asszonyok, keresztbe rakták az üveg száján, és meggyújtották. Tartozik ehhez egy anekdota. A festékes dobozok közt az egyiken az állt, azúr. Nézegette a fiú, mit jelent ez, van-e szóköz, aztán amikor hittanórán megkérdezte tőlük a plébános, hol tartózkodik az úr, Tolnai azt felelte, az édesapámnál, a festékes fiókban. De ilyen elemi tapasztalat számára a tenger. Akik tengeren élnek, meséli, furcsa a viszonyuk a vízhez. Azért megy közéjük gyakorta, hogy megfejtse. A dalmátok félnek, iszonyodnak a tengertől, egy elementárisan őket meghaladó erőt látnak benne, szemben a turistákkal. A két nézőpont között nincs átmenet. Ő pedig arra összpontosít, ami a kettő között van. Az érdekli, egy tengervidéki ember miért nem a tenger, és miért egy gémeskút láttán fakad sírva. Tolnai válasza a kékítőgolyó, az egyik legszebb szent tárgya, mint mondja. Azonnal mutatja... De nem mesélem tovább, a nagyvizitben és a filmben hűen követhetik, mit mesél vakvágányról, csikorgó lószőrről és a zenéről, rózsaszín szirmot rágó rózsatetűről, Lautréamont-ról, Csáthról és még mennyi mindenről.

A három kérdés nyomán haladó, másfél órás elbeszélés végén halkan korogni kezd a gyomor. Sietve ellátogatunk a tóhoz, a férfifürdőbe, kikérjük a stégkomplexum mellett a halakat, s míg érkezik a rendelés, pályára állítjuk a drónt, hogy megnézzük, mit lát magas röptében a gém. Harcsa helyett ponty jön, egy helyett kettő, összezavarodik a pincér, ám mielőtt kitörne a balhé, felmentőseregként asztalunknál terem magyar kollégája, aki biztosít bennünket, hogy immár elvonultak fejünk fölül a megértést zavaró felhők, minden úgy lesz, ahogy kérjük. Nem úgy lesz, hideg tej helyett meleg, mintha átok verne minket. Még egy utolsó távolba tekintés, jobbra modern parti étterem vastraverzen, tengerkék és fehér mindenütt, túlparton női fürdő, a padokon véset: 1912.


A Magyarkanizsa melletti tanya felé vesszük az irányt, követjük az első kocsiban nézelődő szerzőt. Mellettünk virágos portálok suhannak, ritkuló rendben tűnnek tova. Lekanyarodunk, bele a tájba. Bukkanós földút vezet a tanyához a végtelen határban, jobbra vad fekete kutya csahol láncon, a környék kihalt, távolban egy pásztor hajtja épp a birkákat, lassan esteledik, narancsban úszik a mező.


A tornácos parasztház mögötti baromfiudvarban tyúkok s gyöngytyúkok kapirgálnak, valahol kakas. Valamikor volt tehenük és lovuk is, míg egy tanyasi el nem rabolta tőlük. Most kecskét szeretne és fehér szamarat. Ide csak kutyával jön, aki egyedül éjszakázik. A házban két búbos kemence, a tetején és a sutban Tolnai fából készült alkotásai. A kerti asztalnál megpihenünk, poharak kerülnek elő, sör, víz, olajbogyó, kolbász, óriási paradicsom, hagyma, később Jutka frissen sült, mesebeli túrós lepénye.


A szűk műteremház elvarázsolt kastély, minden tárgy él benne. Tükör, szerszámok, szöges doboz, különböző karakterű, mozdulni kész löszbabák, színes szalagokkal gúzsba kötve. Tolnait a forma foglalkoztatja, a löszdarabkák a karfiol és a csicsóka alakjára emlékeztetik. Sose veszik fel ezeket a földről, ahogy a kavicsot felvesszük, mondja. Ő nem hogy felveszi, a juhászok is gyűjtik neki, zsákban a kapu előtt hagyják a rakományt. Egy régész kiáltott fel egyszer láttukra, ő mondta ki a nevét: löszbaba. De más is van itt. Egy ismerősét kérte meg, aki Kanizsán házak bontásával foglalkozott, aprítson darab fákat neki, fél méteres, méteres gerendákat, ól- és oszlopdarabokat, ajtókat tüzelőnek. Hozott is két traktorral, ám amikor Tolnai elkezdte rakni ezeket, észrevette, milyen különösek a gerendavégek. Félrerakta az izgalmas formákat, azokból lettek a kemencéken sorakozó művek. Az istállóból leválasztott műtermében (cellának nevezi olykor) szereli össze a gerendacsonkokat és más furcsa maradványokat. A fémrészek is érdekesek számára, néha kifényesít egy anyacsavart, lesmirglizi, simítja, glancolja a farészt, az élét. A löszbabát megkötözi, máskor hátteret tapaszt, talapzatot farag, meséli, miközben ámulva néz egy görbe szöget, mennyire gyönyörű.



De nem kezdődött pompásan a tanyasi élet, ezt már a kerti székben ülve mondja el nekünk. Riasztó volt és kegyetlen. Szörnyű élménye, mikor gyerekként a tanyaiak kiküldték 50-60 birkával a pusztaságba, kánikulában. Nem volt sapkája, és nem volt mi alá behúzódnia, úgy érezte, mintha egy nagy aranyszöget ütöttek volna a fejébe. Nem tudta irányítani a birkákat sem, ha volt is kutya, nem hallgatott rá. Kilátástalan helyzet, ugyan egy birkát sem veszített el, két-három napig bírta. A tanyasi világ rideg, mondja, miközben Jutka friss tojásokkal a kezében áthalad a kerten. Pillanatra megállunk, megzavarja mozgolódás. A tanyaiak kútról hordóban hordták a vizet, magányosan éltek, nem beszéltek, egymagukban oldottak meg mindent, lámpájuk volt, de éjjel beállt a szuroksötét. A gyerekkori juhászkodás élménye mély nyomokat hagyott Tolnaiban, ott hagyta a birkákat és hazaszökött, gyalog, végig a vasút mellett, és elbújt otthon a padláson. Nem bírta elviselni a tanya szagát, az ágy szagát, az aludttej intenzív szagát. Aztán elmúlt 20-30 év, gyerekei lettek. Épp Újvidéken éltek, amikor egyszer hazalátogattak. Édesapja vadászott, és a kisrókákat akarta megmutatni a gyerekeknek. Március-április körül lehetett, a szokásosnál is szebb volt a járás, bíbicek szaladgáltak, pacsirták jojóztak, a fű közt intenzív, üde élet zajlott. A rossz élmény átfordult jóba.


Akkor határozta el, hogy vesznek egy tanyát. Mutattak is nekik egy eladót, pár rózsa virított előtte, arrébb fehér lovak legeltek. A házigazdát megharapta az egyik, feküdt a deszkán, haldoklott. Kérdezte az öregasszonyt, meddig a mienk, ameddig ellátsz, fiam, mondta az. Átíratták a nevükre, aztán részletre megvették. Az asszony, meséli Tolnai, úgy élt a pusztán, mint egy növény. Szellemes, okos asszony volt. Jutka gyümölcsfákat, bokrokat ültetett, Tolnai a házbontó embertől vett gerendavég-darabokból szobrászkodott. Mellette festett, rajzolt, mindig olyan festékkel, amit a tanyán fellelhetett, fekete, vörös, zöld fafestékkel. Rossz ecsettel, fadarabbal vitte fel a papírra, elkezdett egy motívumot, és amerre az vitte, a kép úgy alakult.


A juhászokkal ma is találkozik olykor, ismeri az életüket, maguk közé fogadták, mintha rokonok lennének, részei ennek a világnak. Olykor hónapokig kint vannak, van pár könyv, lexikon a házban, az új Tolnai világlexikon részére megír néhány címszót, a löszbabát legutóbb. Mire a felvétel végére érünk, vöröslik az ég alja. Mondják, amikor nemrég erre járt Krasznahorkai, elámult, sosem látott még ilyen intenzív naplementét. A vöröset felhő takarja, aztán egyszer csak előbukkan a korong a látóhatáron, és eláraszt fénnyel fejtetőtől lábujjig, fűszáltól falevélig, házfalig, ablakkeretig mindent. Madarunk még felküldjük, szerzőnk kis sétáját rögzíti, arccal a végtelennek.


Hazafelé útba ejtjük a Pilvaxot a magyarkanizsai pályaudvar mellett. A felszínes tekintet számára a késdobálók hangulatát idéző kocsmában magyar férfiak kortyolgatnak, ordít a hazai rock. Az egyik szóba elegyedik velünk az ajtó előtti székeken, végre magyarul beszélhet, s ábrándozhat egyetlen vágyáról, eljutni a magyar tengerhez. Útlevél, személyi, iratok nélkül, hm, nem adjuk alá a lovat, inkább csináltasson, ő lemondóan legyint, ami álom, maradjon álom.

Még megülünk kicsit az Elizabet kertjében, pár korty altatónak, visszagondolni a napra, a naplementére, látni hosszan magunk előtt Tolnai Ottó alakját, egyik kezében löszbaba, másikkal lószőrt penget, s valahol képzeletben hazaindul egy fehér szamár.

Hamarosan folytatjuk a második nappal!

A cikkben a szerző képei láthatóak. A stáb: Jánossy Lajos, Szekeres Dóra, Szandtner Dániel, Valuska Gábor, Nagy Gabriella.


Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.