A háború Bosznia-Hercegovinában borzalmas erejű volt, mindent szétszaggatott. Nem maradt zuga a civil életnek, a testnek1 sem, melyet érintetlenül hagyott volna. Torkon ragad mindenkit a mai napig, még az emigránsokat is. Az irodalomban lehetetlen volt, és ma, tizenkét évvel a háború befejezése után sem lehetséges tudomást nem venni róla. A háború kegyetlenül átrobbant a történelmi dimenzióból az egzisztenciálisba, a testibe, a mentálisba, puszta dátumból sordöntő örvénylő ponttá, kulturális, erkölcsi és pszichológiai temporális határvonallá, limitté változott. Miként az életnek, a testnek és az elmének sem maradt szegmentuma, amit megkímélt volna. Az irodalomban is esztétikai és poétikai fordulatokhoz vezetett.2

Boszniában ma érdektelen az ún. autonóm vagy elefántcsonttoronyba vonuló, az ún. örök kérdésekkel foglalkozó, a modernitás korszakában is kultivált, absztrakciókba vagy a privát személyességbe menekülő, dehistorizált, esszencialista irodalom, amit Damir Arsenijevič a hamis univerzalizmus poézisének nevez. Hasonlóképp vallottak csődöt az immanens irodalomértelmezési módszerek is, amelyek rosszul vizsgáztak, ugyanis képtelenek voltak leleplezni a fasisztoid irodalmi jelenségeket, és rámutatni azokra a gonosz tartalmakra és perverz gondolkodásmódokra, amelyeket hordoznak. Márpedig ez a, röviden fasisztoidnak nevezhető irodalom morális igazolást adott a gyilkolásnak, a mészárlásnak, a depolitizált pozíciót választó, „immanens” kritika pedig a társadalmi kontextust mellőző szövegközpontúságával vagy épp a hallgatásával legitimálta az ilyen irodalmat. Enver Kazaz irodalomkritikus felelősnek találja az esztétikai utópistákat, azokat az írókat és kritikusokat, akik az irodalom autonómiájára esküdve nem bírálták radikálisan az irodalmi és kulturális etnonacionalizmust. A „close reading” módszerével jellemezhető értelmező közösség, írja, süket és vak maradt az irodalom ideológiai funkcionalizálásának következményeire, miként a magas modernizmus absztraháló poétikája a társadalmi valóságra.

Hasonló kritika éri az intertextuális, citatologikus posztmodern szövegirodalmat, annak defetizmusát és eszképizmusát is. Mivel ez a háború szavakkal, az értelmiség tevékeny részvételével kezdődött és ma, a posztháborús helyzetben szavakkal és az elit értelmiség tevékeny részvételével, politikai módszerekkel folytatódik, rendkívüli felelősség nehezedik az írókra, irodalmárokra, nyelvészekre, történészekre, az egyetemi emberekre. A szarajevói bölcsészkar például a nagyszerb fasizmus melegágya volt, ma pedig ugyanitt a bosnyákok kulturális identitásának expanzív átkódolása és a premodern fordulat az a veszély, mely a maradék boszniai kulturális szinkretizmus megsemmisítésével fenyeget.

Vajon bosnyák vagy bosznia-hercegovinai irodalomról beszéljünk-e? A „bosnyák irodalom” a boszniai muzulmánok irodalmának megnevezése, a „boszniai irodalom”-ba viszont az ottani szerb és horvát irodalom is beletartozik. A szerb, illetve a horvát nacionalisták hajlamosak egyenesen tagadni a bosznia-hercegovinai irodalom létét, és a saját irodalmukhoz csatolják a boszniai szerzőket. A muzulmánok, amennyiben bosnyák irodalomnak nevezik a bosznia-hercegovinait, kirekesztik belőle az ottani szerb és horvát írókat. Ellenben a boszniai identitást vállaló, illetve rugalmasabb identitáskategóriákban gondolkodó irodalmárok gyakran nem is tartják fontosnak a bosnyák/szerb/horvát etnikai identitás megjelölését, vagy gúny tárgyává teszik az ilyen követelőző és túlságosan is sokat jelentő identitáscímkéket.

A szerb, horvát és bosnyák etnonacionalista irodalmi áramlatok premodern értékekhez nyúlnak vissza. Egy „tiszta”, gyakran archaizáló nemzeti nyelven írt, klero-etnonacionalista logikájú nemzeti imaginárium kiépítésén fáradoznak, ami magával vonja a másféle és a másik kirekesztését vagy kisebbrendűnek (gyökértelennek, árulónak, hitehagyottnak) tekintését. Ezek az irodalmi körök, melyek gyakran politikai körökkel szövetkeznek, misztifikálják a kollektivitás civilizációját, retusálják a történelmi tényeket, a patriarchális-macho és a populáris-folklorisztikus szemléletet preferálják és a mitikus-történelmi emlékezetet ébresztgetik, kreálják és manipulálják. ők, Damir Arsenijevič szavával, a reetnizáció poétikáját képviselik, ami a fantazmagórikus nemzeteszmét és a nemzeti bárdok fantazmáit táplálja, álcázza a nacionalista ideológiák immanens gonoszságát, és tisztogatja a kulturális és történelmi emlékezetet. Az irodalom számukra a nemzeti szellem őrizője és az etnonacionális értékek forrása, relikviárium és mozgósító vagy harci eszköz, az író pedig poeta vates. Nem ritka a kultúrrasszizmus sem: az értékesebbnek, tősgyökeresebbnek, nemesebbnek tartott saját kultúrára való hivatkozás és a másik kultúrájának lenézése. A fiktív irodalmi világok, mint ez kiderült, igenis képesek a gyűlölet nyelvének ápolására, a másikról való negatív sztereotípiák terjesztésére, a másik szimbolikus likvidálására. Az effajta, a népszerű médiumokba is átszivárgó irodalom gyakran az etnikai egység hiánya, a hagyományok és a szokások elfeledése miatti aggodalmát fejezi ki, és az etnonacionális homogenitás eszméjének a szószólója. Fő témái az etnikum történelmi szenvedéstörténete és folytonos küzdelme a megmaradásért, a nép/nemzet történelmi missziója, kedvenc hősei pedig a nemzeti sérelmek megtorlói, a nemzeti egységért harcoló jelenkori és történelmi és/ vagy mitikus figurák, akik a Másikban veszedelmet látnak. A halál poétikája ez, állítja Enver Kazaz; az ilyen irodalmat megszállta az etnikai szubjektum múltbéli és jövendő halálának fantáziája.

 Az egyik oldalról az iszlamofóbia támad a mitizált szerb és horvát „eposzi hőseivel” (akiknek utódai a gyakran hősként ünnepelt mai háborús bűnösök), a másik oldalról a krisztofóbia hódít, melyre a bosnyák, orientális tradíció glorifikálása és a vallásosság inflációja jellemző. Így az irodalom a kollektív identitástudat doppingszerévé vált, mára pedig kommerciális vállalkozássá, mely az etnonacionalista elitek politikai-gazdasági hegemóniáját védelmezi. Gyakori az ilyen irodalomban a vallási kód, a természeti, vallási és történelmi mítoszok bevetése (és ezzel a felvilágosodás megtagadása), a hagyományos értékek feltétel nélküli elfogadása és a nemzeti újjászületési hullámokhoz kapcsolódó, politikai célzatú felelevenítése. A tradíció szakralizálása a modern és posztmodern értékektől való elfordítás, az antimodernizmus jegyében történik, és a nemzeti kultúrák autizmusához, valamint mentális és kulturális regresszióhoz vezet.

A háború szavakkal kezdődött. Széles néptömegekhez intézett szavakkal, melyek a történelmi bűn- és hőstettek emlékezetét elevenítették fel, hamis emlékekkel hamis történelmet költve és propagálva. Nemzeti mítosz-kliséket melegítettek fel, a gyűlölet vírusait hintve el velük, a megtorlás és a bosszú vágyát nemegyszer nyíltan szorgalmazva. A megfelelő eszmék, a háborúra képes ideológiai-politikai gépezet és az ennek légteret adó morális környezet előállítása hosszú évek értelmiségi, nem utolsó sorban írói és tudományos munkája volt. Meggyőző ideológiai keretet és a legegyszerűbb emberre is hatást gyakorló valláserkölcsi motivációt kellett adni a készülődő népirtó háborúnak.

A 92-95 közötti boszniai háborúnak, az erőszak kitörésének, a genocídiumnak és az urbanocídiumnak3 az előkészítése egy évtizeddel ezelőtt kezdődött szerb és horvát értelmiségi körökben, a magas értelmiséget és az akadémikusokat is beleértve. Nyelvészek, írók, költők, történészek, irodalomtörténészek, orientalisták egymást inspirálva és támogatva vették elő a népköltészetből, a történelemből és a XIX. századi nemzeti romantikából, s formálták át gyűlöletszítóvá a hősies, tisztességes-becsületes és örökké áldozattá váló szerb „égi nép”, illetve a nemes, a legműveltebb, a legnyugatosabb horvát „kultúrnemzet” mítoszkliséjét. A szerb nemzeti önviktimizáció és a horvát kulturális szuperioritás ideája ma is eleven és hatásos. Egyetemen tanító történészek és akadémikusok mitikus aurával ruházták fel a történelmi és háborús eseményeket, arra törekedtek, hogy rövidre zárják és megszüntessék a különbséget a mitikus és a történelmi idő, az egyéni és kollektív sors, a vallási és a polgári kötelezettség között. Voltak tudósok, akik akadémikus formát adtak a gyűlöletnek, és voltak írók, akik szemléletessé, meggyőzővé, lélektanilag befogadhatóvá tették a mito-ideologémákat, és – Enver Kazaz szavaival – a sírok beszédére válaszul kialakították a kísértetek beszédét. És voltak papok, pópák, imámok, akik vallási kérdésnek tüntették fel a háborúzást, ezzel racionalizálták, elfogadtatták a kollektív gyűlölelet és az erőszakot, a lelkiismeretet pedig vallási lepelbe bugyolálták, miközben a vallás parancsait átírták. A szerb és a horvát nacionalista értelmiség – a boszniai szerb és horvát is – meg a klérus azzal vádolható, hogy felgerjesztette, „kidolgozta” és terjesztette a veszélyeztettség, a félelem, a bosszú, a gyűlölet etnikai érzéseit, a megtorlás vágyát; felébresztette a szigorú, kérlelhetetlen vezér utáni vágyat, és idealizálta az erőszakot. Egyszóval fasisztoid ideológiát kreált.4

A bosnyák/muzulmán értelmiség a 90-es években kezdett tömörülni. ők is vallásosan léptek fel, és ők is felemlegették a csetnikek második világháborús bűntetteit a muzulmánok fölött, Bosznia elleni keresztes háborúról beszéltek, és a bosnyákok politikai homogenizációjára törekedtek. A muzulmánok harcias teizmusa és a bosnyákok vallási nacionalizmusa azonban mindazonáltal reaktív volt, utánozta a szerbekét meg a horvátokét, és csak most, a háború után vált expanzív, másokat kiszorító jellegűvé, s végzi be a bosnyákok összetett identitásának vallásos és nacionalista leegyszerűsítését és átkódolását, nem utolsó sorban azzal, hogy hősi narratívát formál a háborúból.

1990-91-ben három reprezentatív etnonacionalista költészeti antológia jelent meg Szarajevóban, melyek világosan jelzik, hogy Bosznia-Hercegovina etnonacionalista felosztása már akkor befejeződött. A háborús irodalom aztán olyan mezővé vált, ahol az etnikumok rögzítették fantazmatikus és ideológiai koordinátáikat. A populáris médiumok az e típusú irodalom kiváló közvetítőjévé váltak. A kultúra és az irodalom etnizálásával, nacionalizálásával és klerikalizálásával szemben állnak azok a marginalizált írók és költők, irodalmárok, tudósok és történészek, akik elutasítják az etnonacionalizmus egész logikáját, s akik ma Boszniában nem ritkán a belső ellenségek, a belső disszidensek vagy épp az árulók nem publikus listáján szerepelnek. ők a boszniai integralizmus, a bosznia-hercegovinai kulturális szinkretizmus pártfogói. Ezek az írók a reetnizáció poétikájával szemben, mely az etnonacionális fantazmatikus narráció homogenitásának és stabilitásának a látszatát tartja fenn minden áron és mind a mai napig, a különbség poétikáját, a tanúságtétel és az új érzékenység poétikáját, a szenzuális realizmust és a kritikus mimetizmust képviselik (Damir Arsenijevič és Enver Kazaz fogalmai). A háború erőteljes kritikáját adják, de nem a humanista-univerzalista pacifizmus szempontjából. Nem hivatkoznak esszenciális emberi értékekre, nem ismernek metafizikai menedéket, sem utópiát. Posztmodern gyanakvással az apokaliptikus és posztapokaliptikus reménytelenséget regisztrálják. Leleplezik a domináns ideológiák teljes csődjét, és radikális kritikával viszonyulnak a politikai, esztétikai és ideológiai klisékhez. A másságot, a különbségeket, a vegyes formákat affirmálják. A peremre szorítottak, a sehova sem tartozók, a fiatalok, a homoszexuálisok, a feministák, a hontalanok, a disszidensek, a társadalmon kívüliek világaira és értékeire figyelnek, és nekik adnak hangot.5 A háborús – jobban mondva háborúellenes – és a posztháborús irodalomnak ez a szárnya szakított a tradicionalizmussal is meg az esztétizmussal is, valamint a modernista, részben posztmodern autonóm, hermetikus, a társadalmi kontextust mellőző irodalom preferálásával is. Sohasem képviseli a l’art pour l’art vagy a szövegcentrikus irodalom és irodalomkritika eszményét, és ellenáll mindenfajta esszencializmusnak. Az esszencialista humanizmus transzhisztorikus, depolitizált, absztrakt univerzalizmusával szemben társadalmi és politikai kontextusba helyezi az irodalmi szöveget. Az irodalom itt egyúttal etikai dokumentum, morális krónika és az egyediség meg az esetlegesség abszurd galériája, az írásaktus pedig kritizálás és ellenállás, valamint a törmelékekből való sajátos kreáció. Ez az írásmód tagadja a történelmi teleológia minden formáját, ironikusan dekonstruálja a nagy történelmi és háborús narratívákat meg az ideologikusan megalapozott történelmi és kulturális emlékezetet és annak stratégiáit. Elveti az etnikai identitássablont, a szubjektum és a nép identifikációját, a balkáni sztereotípiákat csakúgy, mint a Balkán-sztereotípiákat; kétségbe vonja a férficentrikus narratívát, és kritikusan viszonyul a média nyújtotta spektákulumokhoz6. Megbirkózik a szocialista és a nacionalista, politikailag és ideológiailag meghatározott, mítoszteremtő metanarrációkkal, átkódolja a hagyományos narratív modelleket és új, műnem szempontjából is határátlépő narratív formákat alkot.7 Olykor a háború politikai és ideológiai dimenziójának teljes hiányát ábrázolja csupasz emberi nézőpontból. Leleplezi a háborús heroizmus minden formáját, a macho kérkedéseket, a háborús piacot, és feltárja az ideológiák testeket elnyelő repedéseit. Máskor a jelenkori civilizáció alapvető morális és humán értékeinek összeomlását regisztrálja, utópikus horizont nélkül. A halállal az élet találékonyságát, a szellem játékait, a humort, a feketehumort, a groteszk harsányságát, a testiséget szegezi szembe. A civil, az esendő individuum, az áldozat, a nő, a hontalan, az emigráns szempontjából, a marginalitás pozíciójából újraírja a történelmi és a kulturális emlékezetet, dekonstruálja az ideológiai, politikai, vallási, esztétikai transzcendenciákat. Egyéni kis történeteket szegez szembe a monumentális, kollektivisztikus igényű, heroikus narrációval: a saját tapasztalatra szorítkozik.8 A szétesettség, a csorbaság és rokkantság, a kétségbeesés, a fizikai és lelki, morális és egzisztenciális sebzettség az, amit vállal, és itt felbukkan egy esztétikai minőség, amit új őszinteségnek nevezhetnénk, melynek a hamisítatlanság és a szabad, kritikus szellemiség a jellemzői.

Ez a fajta irodalom a háborút mint egzisztenciális drámát, megírhatatlan/befogadhatatlan tragédiasorozatot9, mint erkölcsi kollapszust, pszichés, humán és identitásdrámát10, mint „belső háborút” tárja elénk, s a háború morális pszichogramjait (Musabegovičnál „fotogramjait”) adja. Az egyéni és kollektív tapasztalatból, a szétrobbant háborús valóságból, a háború élményéből indul ki, nem pedig elméletből, eszmékből vagy más szövegekből. Olyan, a három (horvát, szerb, bosnyák) „hivataloshoz” képest alternatív történelmi emlékezetet alakít, mely direkt módon áll szemben, sőt farkasszemet néz az ideologikus narráció viktimizációs és diadalmas/ fenséges modelljeivel. A különbség, a repedés, a hasadás, a differenciálódás, a másság, az elhajlás az, amire figyel, s amit kiír. A társadalmi tilalmak, a marginalizáció, a kirekesztés és az erőszak működését vizsgálja. Nem törekszik tiszta formákra, tiszta identitásképletek kialakítására, destabilizálja a műfajokat; a hibrid, liriko-epikus vagy nyers narrációt, a töredékességet sőt a törmelékességet és a mozaik-szerkezeteket választja.

Szarajevó így szimbolikus toposszá válik, ahol a jelenkori civilizáció alapvető morális és humán értékei vallanak csődöt, a háború pedig olyan limit, mely mindent megváltoztatott. Semezdin Mehmedinovič több kiadást megírt, Sarajevo blues című remekműve, melyet műfaji hibriditás jellemez, eredetileg „a megszállt város fogalomtára” alcímet viselte, mivel a szerző versekkel, kisprózákkal, jegyzetekkel nyomon követte a szavak jelentésének, a fogalmak jelentőségének elváltozását a háború alatt, és regisztrálta a másmilyen, szürreálisan reális háborús valóság és élet manifesztációit. Mehmedinovič mellőzte vagy ironikusan felülírta a háborús irodalom szokványos toposzait és eposzait, kiforgatta a sztereotip háborús és az esztétikai kódokat is. Teljesen más aspektusból közelített a háborúhoz, mint a média vagy az etnonacionalisták. Erőteljes kritikát gyakorolt a médiumok felett, melyek spektákulumot, játékot csináltak a háborúból, voltaképpen reklámozták azt. A dokumentarista eljárások mellett az irónia, a feketehumor, a morbid groteszk és a morbid idill stíluseszközeivel, lírai, a reflektált érzelmességet sem kizáró szemlélettel, merőben új esztétikai és morális érzékenységgel nyitotta meg Szarajevó élő és élni akaró, megtapasztalt valóságát.

A multikulturális tolerancia „hivatalos” diszkurzusa (mely jól megfér az etnonacionalista diszkurzussal), amit a liberális konformisták képviselnek, fetisizálja a kulturális különbségeket, és tulajdonképpen depolitizált pozícióból beszél. A partikularitások és a különbségek toleráns, távolságtartó tisztelete azonban az etnonacionális kánon további konszolidációjához járul hozzá, és a mindent kiforgató és pervertáló háborús élmény feledését szorgalmazza; végső soron a piac és a külföldi donátorok projektumainak logikáját fogadja el.

Sokak félelme, hogy a háború előtti és még a háború alatt is élő „boszniai/szarajevói szellem” soha többé nem lesz eleven, sőt a háborús genocídium és urbanicídium után most az individuális és kollektív memoricídium, az emlékezet-tisztogatás ideje van. „A boszniai szellem a különbségek koegzisztenciájában tükröződik, a másik, a különböző iránti nyitottságban, a másságok közti energiaáramlásban és kommunikációban, nem pedig a bezárkózásban, a szintézisben vagy az egységben. A differenciálás nem dezintegrációt jelent, hanem az integráció minőségileg új formáját”, írja Senadin Musabegovič. Amit ezzel szemben ma Bosznia-Hercegovinában a politikai és a kulturális életben tapasztalni, az az etnikai és nemzeti tömbösödés, a harcias teizmus és az autochton boszniai – nem a virágzó bosnyák – kultúra kiveszése. „A fasizmus nem szenvedett vereséget”, írja Enver Kazaz irodalomtörténész, „ma is uralkodik Boszniában.” A nagy vonalakban vázolt, nem-nacionalista, alternatív irodalom éppenséggel az irodalom tapasztalatközeliségével, a testírással (azaz a zsigeri és a szenzuális tapasztalatból való kiindulással), a műfaji hibriditással, azaz a poétikai kánonoktól való eltekintéssel és a kritikai szemlélettel/önreflexióval áll ellen a mentális regressziónak és az ideológiai erőszakosságnak.

JEGYZETEK

Előadásomhoz elsősorban Enver Kazaz, Damir Arsenijevič, Edisa Gazetič és Nela Rulič tanulmányait használtam fel. A bosznia-hercegovinai „alternatív” irodalomból a Jelenkor folyóirat nyári számában olvashatnak válogatást.

1. Senadin Musabegovič szarajevói költő egy esszéjében belső háborúról ír: „Megkockáztatom, hogy a háborúról, tekintet nélkül arra, részese voltál-e vagy sem, csakis így lehetséges beszélni. Még akkor is, ha a csupasz tények nyelvén beszélünk róla, ha hideg, precíz, már-már dokumentarisztikus leírásokat nyújtunk, még akkor is a mi belső világtapasztalatunkról szól a háborús beszéd (...) Amikor én arról a háborúról írok és beszélek, mely valóságosan, méghozzá a legbrutálisabb módon történt meg Boszniában, akkor a bennem zajló belső háború perspektívájából igyekszem beszélni róla. Az az igazság, hogy a háború tette lehetővé számomra – s ebben állhatna e nagy téma ösztönző ereje – a világ elzárt perspektíváinak megnyílását; megnyíltak az emberi tapasztalat azon szegletei, melyekben az, amit belső háborúnak neveztem, eladdig hallgatásba és homályba merült, begubózott.”

2. Ferida Durakovič szarajevói költőnő így ír erről: „A háború előtti szövegeim, az én ún. nőirodalmam eléggé puha volt, bágyadt, szóval intellektuális, önszerető; csak a szövegen belül gázolt üvegszilánkokon, intertextuálisan, citatologikusan. A háború alatt, és különösen a háború után keményebbé változott, szűkszavúbbá – egyenesen fösvénnyé! –, és valóban elkezdett mezítláb üvegszilánkokon járni, a szövegben és a szövegen kívül: megtapasztalta azt, amiről hazug magabiztossággal azt hitte, hogy tudja. (...) Háború előtti élettapasztalataid és költészeti tartalmaid eltörött paračini kristályvázáját nem viheted vissza a boltba – ezt a boltot kifosztották a tieid, lebombázták az övéik, a tulajdonosnőt pedig, a nővéredet, megerőszakolták és halálba vagy emigrációba kergették...”

3. Az egészen konkrét, gránátokkal és bombákkal való városromboláson túl egy „városvilág” tönkretételéről is szó van, miként erről Igor Štiks ír Illés próféta széke című regényében: „Ezzel a háborúval, ezzel az ostrommal a Város csapdába esett, ahonnan mindenki el akar szökni, függetlenül a származásától. Mert nem a szerbek, a zsidók, a muzulmánok, a horvátok, a hajdani jugoszlávok, akikről mégsem kéne megfeledkezni, menekülnek, hanem a szarajliák, magukkal cipelve valamit a Városból. Mert azok fenn, akik bombáznak minket a hegyről, csak beteljesítik az átkot, melynek forrása számomra ismeretlen, ám úgy tűnik, hatásos, s már régóta rombolja az efféle városok szövetét, ha úgy tetszik, a modern kor betegségeként. (...) S úgy tűnik, az ostrom, a bűncselekmény és a mocskos háború a legjobb mód arra, hogy elpusztítsák a város szövetét, a lelkét, a szellemét vagy valami mást, ami itt tartotta és még mindig összefogja ezeket az embereket...” (Orcsik Roland fordítása)

4.  Marko Vešovič montenegrói származású szarajevói költő Állatkert című esszéjében név szerint, cím szerint elemzi az etnonacionalista („csetnik”) szerb irodalmat. Egyáltalán nem névtelen szerb költőkről, írókról, irodalomtörténészekről van szó. Vešovič így ír: „Nem csodálom, hogy a balkáni göbbelsek könnyedén előállították a feje tetejére állított világot, melyben az ideológiai hazugság emberségünk leglényegesebb bizonyítéka. Azt a könnyedséget csodálom, amellyel embermilliókat sikerült meggyőzniük arról, hogy az ember ideológia nélkül ugyanaz, mint a puska závár nélkül.”

5. Edisa Gazetič Az emlékezet konstruálása a bosznia-hercegovinai női prózában című feminista tanulmányában ezt írja: „A női (háborús) irodalom nem támogatja a kollektív/nacionalista/etnikai emlékezést a történelemre, azaz a (női háborús) történelem konstruálása kihagyja a hős-áldozat figurájának relációját, abban az értelemben ahogy az a férfi (háborús) prózában hangsúlyosan jelen van. A férfi háborús próza gyakran a szó szoros értelmében azt célozza, hogy az olvasók idézzék emlékezetükbe a történteket, a történetben pedig találjanak sajátos magyarázatot, indokot az ’ellenség’ gyűlöletéhez.”

6. A média nyújtotta különféle háborús spektákulumok számos irodalmi mű témái. Semezdin Mehmedinovič Bernard-Henry Lévy című kisprózáját idézem: „A tévékamerák előtt, miközben a riporterrel beszélget, Bernard-Henry Lévy kénytelen előírásosan leguggolni és fedezékbe vonulni, miközben körötte golyók fütyülnek. Az aszfalton ülve tovább beszél. Lévy Szarajevóban arról beszél, hogy mi történik Szarajevóban. A fölvétel be fogja járni a világot; ő mindent látott, ez nem csalás, nem ámítás, ő tudja, mi történik itt. Lévy Európát szólítja meg. Ha rajta állna, ez a város már holnap fölszabadulna. Az elsők közt mutatott rá hazájában a Gulag borzalmaira, még akkor, amikor a nemzet vak volt a koncentrációs táborok gonosz valóságára. A huszadik századi értelmiségnek kötelessége volt állást foglalni a táborokkal szemben; Lévy megírta az ily módon elkötelezett értelmiségi Dicséretét, egy szép és tanulságos könyvet. Nem minden elégedettség nélkül beszél a kamerába, miközben golyók pattognak körülötte. Van ebben valami a gondolkodó perverz élvezetéből, akinek a nézeteit abban a percben erősíti meg a valóság, amikor ő a világ tudtára adja azokat. Lévy elkötelezettsége így a televízió révén instrumentalizálódik, ő pedig a háború résztvevőjévé válik, miként ezt mindenki láthatja. A gondolkodó fenséges nárcizmusa, aki voltaképpen semmit sem képes az igazságra vak világ tudtára adni, csupán anynyit ér el, hogy a saját figurájával és a szavaival segíti a tömegmédiát abban, hogy a háborút háborús játékká változtassa.

Európa és a világ viszonyulása szenvedéseinkhez arra a néger nőre, az UNPROFOR katonájára emlékeztet, aki a szarajevói piacon, ügyet sem vetve az emberek pillantásaira – sárga cicanadrágot próbál.”

7. Semezdin Mehmedinovič, Senadin Musabegovič, Marko Vešovič, Ferida Durakovič háborús irodalmában a lírai, drámai, epikus formák és elemek, fikció és nem-fikció, szépirodalom, publicisztika és esszé, dokumentarisztikus és metaforikus eljárások a köteteken és a műveken belül is keverednek.

8. Semezdin Mehmedinovič Sarajevo blues című, vegyes műfajú kötetének vége felé található a következő két bekezdés: „Először is el szeretném mondani a következőket: én a háború kezdete óta, azaz már több mint egy éve csak a saját szarajevói tapasztalataimról írok. Arról, ami a városon kívül történik, nem merek gondolkodni; mindaz, ami kívül esik személyes tapasztalatvilágomon, csupán a találgatás terepe. Azok találgatnak, akik nem tisztelik önmagukat, a környező világot pedig megvetik.

Miközben azokról a dolgokról írtam, és csak azokról, amelyeket a saját szememmel láttam, nem tűrtem se cenzúrát, se öncenzúrát. Ilyesmi egyszerűen nem létezett. Ennyi szabadság elég annak, akinek ez a munkája.”

9. A Bég-dzsámi imámja című „prózaversében” írja Semezdin Mehmedinovič: „2) A ’Daira’ elé esett gránát megölte Spahič efendinek, a Bég-dzsámi imámjának három gyerekét és kisunokáját. Ennek előtte a felesége is meghalt; mintha oltalmába vette volna az Isten. Hogy az asszony ne nézze. Én így gondolkodom: nincsenek sem nagy, sem kis tragédiák. Tragédiák vannak. Némelyeket, talán, le lehet írni szavakkal. Van tragédia, melyhez minden szív kicsi. Az ilyen tragédia nem fér bele a szívbe.”

10. Igor Štiks fiatal (boszniai) horvát író Illés próféta széke című trükkös regényében „görögösen” tragikus formába próbálta beledolgozni a boszniai háború tapasztalatát és problematikáját. Lásd erről Posztödipusz című kritikámat a Magyar Narancs 2008. febr. 28-i számában.

 

TÜLKÖSKE

A sziklás tengerpartról alig embermagasságú, meredek kaptató után kis olajfás tisztásra jutunk. Itt szoktam olvasgatni és nézelődni két úszás között. A fa1 ma már jobbára egyetlen hatalmas ág, mely a tenger felé nyúlik, nagyjából vízszintesen, akár egy áldó kéz. A legeslegalkalmasabb helyen legörbül, majd vissza, s tökéletes ókori karosszéket formál. Kigondolni sem lehetne ilyent. A fa maga letörött róla – legalább két háborúval ezelőtt. Korhadó maradványai még mindig hatalmasak, s a hangyák kímélte helyeken kőkemények. Svájci bicskám megtapasztalta. Gyökeréről egész gyereksereg szökkent elő a földből; minden hajtás kész arra, hogy ötszáz év múlva ő legyen az igazi törzs. Olajfák között így szokás: az egyágú ős is így kezdte tán ezer éve, és az ő üke is. Lehet, hogy tíz, vagy százezer év óta nő és pusztul, magyarul él-hal ugyanitt, ugyanez a növény, miközben látott velencei gályákat, homéroszi görög hajókat, még tán Atlantiszból érkezetteket is. Hallott hullámveréseket, juhnyájakat, sirály-vijjogást, lövöldözést és emberi sírást eleget. De olyan bődüléseket, morgásokat, berregéseket, bégetéseket, melyektől pár napja hangos az öböl, aligha. Hosszabbak, rövidebbek, vízszintesek, elöl, vagy hátul picit kunkorodók, sietősek, magányosak, néha szomorúak. Mélázók, kiáltók, vidorak?

Középkorú szlovén2 házaspár tanyázik lent a parton, az olajfa reggeli árnyéka alatt. Amúgy föntebb, az üdülőtelepen laknak. Az ő 15-17 éves forma fiuk hallatja a különös hangokat. Végtelen természetességgel keringenek körülötte – nemigen lehet magára hagyni. Egyszer az anya tologatja gumimatracon a pólóban-gatyában fürdő gyereket, locsolgatja, beszél hozzá, az meg visszafelel elefántosan, marhásan, birkásan. Ha ismerősök érkeznek, és az anya szót vált velük, a csemete bele-beleberreg a beszélgetésbe.

Aztán az apa következik. A mélyebb vízbe tolja a matracot, letessékeli róla a srácot, ellebeg tőle, az meg kutyaúszásban követi. Olykor pihenésképpen taponak egy kicsit, majd ismét nekivágnak. Lassan, de biztosan megérkeznek a régi kikötőbástyához, amelynek köveiről más kamaszok esténként fejest ugrálnak.

Megérkezésüket víg trombitaszó hírleli.

Az olajfa zöld-ezüst levelei erre-arra fordulva visszamorzéznak az örökös part menti lengeség fáradhatatlan szárnyán.

Tülköske szemlátomást Dawn-kóros, közismertebb régi megnevezéssel monglidióta. Annak is a súlyosabb esetei közül való, mert nemhogy beszélni, járni sem bír. Végtagjai satnyák, legföljebb négykézláb mászik úgy-ahogy. Nem tudtam a szemébe nézni: folyton az édesanyja, vagy édesapja tekintetét3 keresi. Nekik találta ki a tülöknyelvet. Kisgyerekek meg pajkos szülők szokták a karjukat vagy más testrészüket brumizni a húsosabb helyekre szorított ajakkal, ő a torkából eregeti fura hangjait, melyekkel szemlátomást kér, javasol, jelez, nyugtáz, észrevételez. A szülők nyilvánvalóan értik, hiszen a kisbabák gügyögése-göcögése, cuppogása, nyívása is világos a mamájuk számára.

Micsoda intelligencia! Tülköske agya csenevészebb a lábánál, a szájánál, a nyelvénél, tehát a szívével talált ki egy tiszta, világos, édesei számára érthető és gyöngéd nyelvet, amelyben nincsen durvaság, rágalom, hazugság.

Délre jár. Jön a hőség, az ebéd meg a szundikálás ideje. A lentiek szedelőzkönek. A holmik maradnak, errefelé nem lop senki semmit. Édesapa keblére veszi Tülköskét, akár egy nagy, kajla babát, ő pedig karjával, lábával visszaöleli.

1. Némely lények – állítólag! – belül hordják az időt.
2. Mondják némelyek, hogy ők is olajfa nép.
3. Lelküknek egy közös tükre volna?

FERIKE

Ferikét megoperálták. Agydaganatát kivették, de a gyökerét nem sikerült, mert az mélyen lefurakodott elérhetetlen tartományokba. Ilyenkor ugye gyógyszerek és kivizsgálások, természetgyógyász, meg teák és imádság, ó, persze ima, szokatlanul és zavartan.

Hogy a beteg maga imádkozott-e nem tudjuk. Aludt, vagy nem, egyre ment, mert megvakult: látásközpontját fölette a halál gyökere. Rendszeresen sétáltatták a szobában, máskülönben némán fogyatkozott az ágyában: tizenkét esztendős létére már csak hét-nyolc évesnek látszott, mintha visszafelé haladna élete idejében. Sosem panaszkodott, nem sírt, még csak nem is sóhajtozott. Ha kérdezték, nem válaszolt, és soha meg nem szólalt magától, kivéve a görcsök utáni perceket.

Ha jött a görcs, nyögött, hörgött, érezni lehetett, hogy sikoltását visszafojtja. Vonaglott egész testében, így nem is lehetett tudni, hogy melyik testrészét gyötri a támadás. Előbb még kisebbre húzódott össze, majd tekergett rángva, akárha valamely keskeny résen próbálna átfurakodni.1 Aztán megtorpant, kifeszült, egészen hátrahajolt, két nádszál karját kinyújtotta, majd lassan beleernyedt a párnájába.

Néhány perc múlva megszólalt:

– Mami, de örülök, hogy a kék ruhád2 van rajtad. Ezt szeretem a legjobban; amikor visszafelé jöttem, arra gondoltam, hogy milyen szép volna, ha ebben lennél.

– Hol jártál Ferike?

– Egyiptomban…

– Egyiptomban?

– Igen, a sivatagban. A Nílus éppen áradt, szélesebb volt a Balatonnál, de nem érdekelt, inkább a sivatagba mentem. Szürke volt és sárga, hatalmas hullámokat vetett a homok, mégsem viharzott, hanem szelíd volt és csöndes, icipici szellő fújt, ha lehajoltam és visszafojtottam a lélegzetemet, hallottam, hogyan peregnek a dűnék tarajáról a homokszemek.

– Egyszer csak rettenetes zaj támadt. Emberek mérhetetlen sokaságát láttam, amint menetelt Nyugat felé. Öregek, fiatalok, még csecsemők is, és négerek, fehérek, kínaiak, eszkimók… Minden emberfajta, amilyen csak él a földön. Némelyik meztelenül gyalogolt, a másik estélyi ruhában, a harmadik rongyokban, a negyedik egyenruhát viselt. Sokan sírtak, mások kurjongattak, mulattak, táncoltak, vagy lökdösődtek, hogy megelőzzék a többit. Kiabáltam, hogy ne, ne menjenek arra, de nem hallgattak rám, sőt még jobban tiporták egymást.

– Nem féltél?

– Én már nem félek egyáltalán.

Más alkalommal ezt mondta:

– A Tejúton3 jártam. Milyen gyönyörű a Tejút! A csillagok onnan, közelről nézve még kisebbeknek látszanak. Emlékszel, Mami, amikor tavaly seregélyrajt néztünk? Oly gyönyörűen áramlottak az égen, mintha egyetlen valamit alkotnának, talán egy köpönyeget, amelyet egy láthatatlan torreádor keze lenget a Nap-Bika előtt.

– A csillagok olyan picik, hogy akár meg is foghatnád… talán meg is fogtad őket?

– Ugyan Mami! A csillagokat nem lehet megfogni, a csillagok angyalok!

Utoljára egy jót nevetett.

1. Gyakori misztikus előtapasztalat, hogy az emberben – pl. egy ház láttán – hirtelen fölvillan, hogy egy kis akarat-erőfeszítésbe kerülne, máris láthatná ötven évvel előbbi lakóit, amint éppen kilépnek…
2. Igen, az volt, Máriakék, pirinyó piros pöttyökkel, a gallérján, ujján vékony fehér paszománnyal.
3. Hadak útja, Szalmás út, Szalmaút, Szómásút, Szalmahullató Út, Pelyvaút, Pozdorgyás út, Csillagösvény, Csaba útja, Tündérek Útja, Tündérek Járása, Tündérek Fordulója, Tündérút, Tündérfátyol, Harmatos út, Hajnalszakadék, Hajnali Hasadék, Szépasszony vászna, Ország út, Lelkek útja.

A KÖZÖS NEVEZŐ

A fókaképű ember háromszor nősült. Volt neki egy csibe-felesége, egy ló-formájú, a mostani pedig koloniál állólámpára hasonlít. Három lánya született, mindegyiktől egy-egy. A lányok valamennyien kacsaarcúra sikeredtek.

Gyerekkorában sánta volt és ferdenyakú, de egy ügyes gyógytornásznő helyrehozta. Mozgása szinte rendbe jött, ám ha megzavarták,1 bicegni kezdett, ilyenkor rengeteg hasa jobbra-balra rengett. Amúgy igyekezett sima-hosszúakat lépni, lábát alig emelve, hogy minél nesztelenebbül surranjon át az életen.

Ez nagyjából sikerült neki, ahogy általában senkinek, különösen a szapora házasodóknak és a helyi megváltóknak nem.

S hozzá a fókaarc. Sörtebajusz, orr-száj-áll behízva, malacszemek. Igen megnyugtatóan tudott2 nézni: mindenkire alulról fölfelé, lett légyen az illető fejjel alaonyabb nála.

Hosszúalattságban, egy olyan városkában lakott, ahol a múltkori szocializmusban kisded, haladó lakótelep fejlődött a régi, feudális városfal maradványai mellé, a mostani kapitalizmusban pedig amolyan lakópark-féle, melyben a házak egyike mangalica-rózsaszínűn, másika hupikéken, harmadika égőpirosan rikított: az átutazók rendszerint azt hitték, hogy itt éjnek évadján ki-ki a szomszédjának a házát pingálja valami régi sérelem megtorlásaként.

A fókaképű ember kultuszmunkás volt – ő mondta így – műkő-oroszlánokat készített. Ülőt, fekvőt, ökölnyitől birka nagyságúig, tetszőleges színben. Az emberek kapkodták, akár a cukrot – vallási, politikai, nemi,3 anyagi és egyéb helyzetükre való tekintet nélkül. Vették az óvárosiak, a panellakók, a lakóparkiak, és mindannyian helyet találtak műtárgyuknak a kertjükben, az erkélyükön, a középkori falmélyedésből kipiszkált, avítt Szűz Mária szobor helyén.

Hosszúalattságban hovatovább csak az számított embernek,4 akinek volt műkő oroszlánja. A gazdagok terasza körül persze tizenöt-húsz darab is guggolászott-heverészett, mégpedig a legkomolyabból, az aranyozott birka-méretűből, de ez a kis tarkabarkaság mit sem számított ahhoz képest, hogy N-ben az oroszlánok megteremtették a nemzeti egységet.

1. Mikor, hol, kit nem?
2. A tudás – lám – hatalom.
3. Ki-ki döntse el!
4. Határeset – A. K.

MÁRTONKA

Az ég olykor tenger, máskor vihar, csatatér, vagy szürke sivatag. Néha mező, bárgyú birkatömeggel, vagy üres puszta, idegen erők kondenzcsíkjaival,1 ismét máskor szelíd dombtáj, vagy büszke hegyvidék.

Mártonka a lakótelepi átjáróban alacsonyan repült. Nem térben,2 mert a lakótelepekre ilyesmit nem terveztek, hanem csak valamilyen helyen – jobb híján nevezzük így azt a részt, ami valamilyen oknál fogva kimaradt abból, hogy lakóház legyen, szolgáltatóház, vagy járda. A füvön halad, illetve fölötte egy százezred leheletnyivel: ennél több nem kell. Kitárt kezét finoman emelgeti. Alig.3

Nem akarja fölhívni a figyelmet arra, hogy ő most repül. Aki ilyesmire képes, az nem henceg. Magában teszi, a repülés benső öröméért. Az sem számít, hogy legyőzte a nehézkedést, és elszakadt a föld nyűgétől. Fütyül az örök bámészkodókra, még inkább a sikerre.

Talán csak apa kedvéért.4

Mártonka apukája tudós volt, hatalmas, szikár, irdatlanul tömör ember. Eszmeéhségben szenvedett, s ezért folyton evett, hogy hátha sikerül bekapnia valahogy egy nagy, zsíros gondolat-cubákot, amin az akadémikusságig elélhet.

A lábjegyzetek között élt. Írta őket szaporán, hogy minél több kartársát lekenyerezze, s olvasta mohón, hátha fölbukkan a viszonzás: saját neve.

Éppen ezért nem látta soha5 repülni Mártonkát.

1. „Német meteorológusok szerint csak kevéssel kellene csökkenteni a sugárhajtású gépek repülési magasságát ahhoz, hogy ne keletkezzenek kondenzcsíkok, amelyek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez. (MTI, 2005. augusztus 09. 11:09.)
2. Tábor Béla az összefüggést nyelvfilozófiai fejtegetésében egyebek mellett a héber RUAH és REAH, vagyis ’Isten lelke’ és a ’tér’ hasonló betűalakja és ennek megfelelő szinonim jelentése szerint gondolja tovább. Miklóssy Endre: szó, in. Magyar Szemle 2007/9-10 sz. 146. old.
3. „Sokan alig mennek itten egy keveset,” Csokonai Vitéz Mihály: (vagyon egy oly tenger…)
4. „S annak kedvéért,
Az ki igaz bért, vért
Ád hivségért.”
Amade László: Világi énekek XL. Bár az, kit szeret…

5. Keresem soha nem látott Nagypapámat: Kiss Sándort! Nagymamámtól 1967 körül vált el! Mamámat Merengő Margitnak hívják, aki rovarirtóként dolgozott. Akkoriban Budapesten, a füvészkert környékén, bérházban laktak! Papám 60-70 év körüli lehet, valószínű, hogy tolókocsiba került. Több infót sajnos nem tudok! Ha valaki bármilyen információval tud szolgálni, azt nagyon megköszönöm! leillala2012 kukac freemail.hu

ANIKÓ NÉNI

– Nem csak a DDT meg az arzén, szóval nem csupán a mérgek képesek halmozódni az élőlényekben, hanem a tulajdonságok is – fejtegette Anikó néni, amúgy biológia-kémiatanár, aranyhajú unokaöcsének. – Hogy jók-e, vagy a rosszak? Ne ítélkezzünk, hanem nevezzük őket egyszerűen képességeknek, melyek által az ember egyszerűen képes lesz valamire, vagyis az ideát, magyarul képet, közelebbről valamilyen dolognak a képét,1 amelyet örököl, szerez, vagy amely egyszerűen, de annál titokzatosabban kinyílik a lelkében, megvalósít. A valóságossá tétel első foka maga a látás: az ember tisztán és világosan meglátja2 és kész.3

A papsapkás kis barátcinege, amúgy az egész környéken a legbátrabb állat, szívesen meghallgatta volna az utolsó mondatot még egyszer, mert az ablak üvegének túloldaláról nem értette kristálytisztán.

– Te mit látsz, Anikó néni? – kérdezte Mártonka.

– A gyerekkoromat.

– Azt én is látom – nevetett Mártonka, miközben lágyan fölröppent nénikéje ölébe.

– Neked könnyű, mert még gyerek vagy, az volna érdekes, ha a fölnőtt korodat is látnád, például a velem egyidős tenmagadat.

Mártonka beismerő vallomást tett:

– No, azt éppenséggel nem látom.

– Előttem viszont egyre élesebb a csecsemőkorom. Emlékszem, hogy édesanyám mellén fekszem és szopok, a tej lecsorog az arcomon, anyám megtörli, mire én bőgni kezdek, mert bosszant: ne törölje le a tejet! Az a legjobb, ha kívül is folyik, meg belül is, de sajnos, nem tudok beszélni,4 csak bömbölni és ordítani. Egyre haragosabban persze, hogy milyen értetlen az én édesanyám! Neki aztán kiabálhat az ember, holott ő aztán tudhatná, hogy nemrég még őbenne voltam kívül is meg belül!

1. A kapatos (fény)képész gyorsan kapcsolt, s lekapta a kikapós és beképzelt Kapásnét, midőn az kiképzésre (ölbe)kapta a kapzsi képviselőt.
2. A meglátásban az a megkapó, hogy benne képlik meg először a kép, ezért nevezzük így.
3. A platonozás itt ennyi és nem több.
4. Mivel Anikó néni csecsemő korában nem tudott beszélni, nyilvánvaló, hogy akkor nem lehetett tisztában azzal, hogy beszélni nem tud.

NAGYPAPA ÉS JULCSA NÉNI

Mártonka nagypapája nem tudott repülni. Ifjabban, Mártonka-i életkorában, igen? Nem? Talán? Nem emlékezett, pedig ő leginkább emlékezni tudott, mi több, joggal tartotta az emlékezést a legnagyobb erősségének, ám különös módon a legkorábbi idő valamiképpen kiszaladt a hatalmából.1

Például, ha megállt a Garay téren,2 szemben a költő nevét viselő egykori szálloda sarkával, s elnézte az amerikai szemététel-áruda hatalmas akvárium-falát, amely mögött emberhalacskák keringtek az örökké sikált kőaljzaton, kezükben tálcával. Mindegyikük guárgumi szendvicset vásárolt magának, hozzá guárgumi salátát és szénsavas guárgumilevet, hogy a böfögés megakadályozza a gyomorban kialakulandó gumimassza tömbösödését.3 A pult mögötti szépséges, piroskötényes leányzó kétségbeesett arcot vágott, mert a vendégek rendre cserevészni kezdtek vele, amit nem háríthatott el, ugyanakkor, ha nem szolgálta ki őket három perc alatt, akkor a vevő 10 százalék árkedvezményt kapott, amit a cég őrajta vert le. Nagyapó esze úgy számította, hogy a lány hamarosan meg fog csúnyulni a megalázottságtól, hogy szinte ingyen dolgozik, noha miatta járnak ide annyian, de emlékezése később4 jobbat súgott neki. Egy hosszú pislantás után meglátta ugyanis a fényes gyorsétkezde helyén a hajdani lassút, amely szintén önkiszolgálóként működött 1959-ben, épp negyvennyolc évvel ezelőtt. Kopott pultjában hatalmas alumínium-edényekkel, bennük lecsó, gulyás, pecsenye, leves, pörkölt, rizs, galuska, meg krumpli, savanyúság és hasonlók, mögötte fehérkötényes, kendős asszonyság, az egész közönség Juliska nénje, mély tányérjaival és merőkanalaival, széles mosolyával és még terjedelmesebb hangjával, amellyel a derekabb diákgyerekeket félreállította, amíg kifaggatta őket a mai napjukról. A keze közben járt, s különféle méretű adagokat osztott ugyanazért a pénzért. A jó jegyért, vagy a még jobb dumáért úgy megbűvölte a lecsó örvényét, hogy a kolbászok java mind az érdemes srác adagjába szaladt.

Nagyapó efféle kedvezményekben sosem részesült, mert nem tudott5 egyszerre az iskolában is lenni, meg Julcsa néni pultja előtt, mégis szívesebben evett nála.

Ma például töltöttkáposztát. A tányér mögött megjelent édesanyja, majd később Mozolai Janika is, a kosárlabda-edző, megbeszéltek valamit, amíg ő evett. Igen éhes volt. Kenyerével ki is törölte a tányért, s meglátta a porcelán csillanásában a gyönyörű piroskötényest, amint nevetve kilép az akváriumból, hogy soha többé ne térjen oda vissza.

Nagyapó elhatározta, hogy föltétlenül érdeklődni fog utána. Esetleg utána néz…

1. Ellentétben Anikó nénivel!
2. Természetesen most, a hatvanötödik esztendejében, de mégis nagyjából érettségizőként, legföljebb a húszas évei elején, mert az ember általában valahogy innen tekint szét a neki jutott világra – még a halálos ágyán is.
3. Legfőbb érték az egészség!
4. Előbb, utóbb, hamarabb, később stb. szavak nem sokat jelentenek, időt végképpen nem, csupán a fogalmazás nehezékei.
5. Miért ne tudott volna? Nem akart! Ha az ember mohó, és minden emlékét egybeéli, akkor abból nem lecsó lesz, hanem moslék.

ZSIBIBÁL

Mártonka és nagynénje, Anikó néni, valamint nagyapó egyszer betévedt a Verseny utcai ócskapiacra.

Ajaj!

Lett ám ribillió! Pedig nem tettek egyebet, csak amit tudtak: néztek és emlékeztek. Mártonka persze röpködött, de ő keltette a legkisebb föltűnést. Mit számít, hogy egy szőke kisfiú hipp-hopp, átlebben egy hordozható cserépkályha innenső oldaláról a túlsóra, amikor ott1 Laci árus száztíz éves Zsolnay porcelántáljában hirtelen gőzölögni kezdett a fácánleves, amit Mattyasovszky Benő által tegnap2 elejtett madarakból főztek?3 A tál körül körbeálltak a tányérok, csengtek az újra kifényesedett kanalak, a poharak pedig borra szomjasan egymás talpára hágtak. No persze, innen meg onnan: vagy húsz árustól gyülekezett össze a készlet.

A régi tévék megszólaltak, holott még a bátrabb zsibárusok sem állították, hogy működőképesek. Az egyik díszszemlét közvetített a moszkvai Vörös térről4, a másik időjárás-jelentést adott Londonból,5 a harmadikon a müncheni olimpia nehézsúlyú öklözői püfölődtek a ringben. Nápolyban maffiózók mészárolták egymást, Belgrádban török dallamra szerbül énekelt egy bögyös fekete asszonyság, Bagdadban a mullah fölolvasott a Koránból.

A pórázok végén kutyák ugattak, a kalapácsok rozsdás szögeket egyengettek az üllőkön, a Rezek Anyja előtt a régi fogasok rézkampóin kalapok és felöltők jelentek meg, amelyek persze más árusok pultjáról szöktek oda. Az ő angyalszobrai és rézcsapjai ugyanakkor elszeleltek, hogy megkeressék egykori fésülködő-tükrüket, mosdótáljukat, amelyről a történelem jogtalanul6 eltávolította őket.

Akiktől elillantak a holmik,7 üvöltöttek, rohangáltak, visszakövetelték cuccaikat, vagy helyette bármit, ami a kezükbe akadt. Fenyegetőztek, még talán oda is sóztak volna a másik fejére egy elkapott vasalóval, ernyővel, vagy piszkavassal, ha az hagyta volna magát, s nem suttyan tova a helyét keresve.

Különös módon a kínaiak meg a cigányok vadonat újnak mondott videó kazettái, lemezei, zoknijai is bekapcsolódtak a táncba.

– Ezt hogyan csináltuk? – kérdezte ijedten nagyapó.

– Fogalmam sincs – felelte Anikó néni. – Én eddig azt hittem, hogy csak a csecsemőkoromra emlékszem teljes tisztasággal.

– De hogy ezek így! – kiáltotta nagyapó.

Az egész ócskapiac rengett-zengett kavargott. Összegabalyodtak árusok, szőnyegek, bányászlámpák, színházi trónusok, suttogó propagandisták, alabárdok, elefántcsont hátvakarók, zsebtolvajok, szalmakalapok, pornóújságok, valódi Munkácsy-képek, álruhás rendőrök, jobbkezes szekercék, kristálydugók.8

– Húzzunk el! – ajánlotta bölcsen Mártonka.

– Hogyan?

– Hova?

– Gyertek! – Megfogta Anikó néni és nagyapó kezét, és fölröpült velük. Előbb a sportpálya felé vette az irányt, majd a pályaudvar fölé kanyarodott, egyúttal élesen föl a magasba. A tárgyak követték őket. Azóta Hosszúalattság fölött a Tejút helyén, vízforralókat, csorba poharakat, mángorlókat, tőrös botokat, kamáslikat, bőrkanapékat, rendőröket, zsibárusokat és mindenféle lim-lomokat lehet látni. Leginkább persze tévéket, amelyek egymás szavába-képébe vágva harsognak és villognak.

1. A kályha túloldalán.
2. 1907. január 7.
3. Kik, mikor, hogyan, hol? Lehet, hogy sitty és sutty csak főződött?
4. Leonyid Iljics Brezsnyev tátogott a rakétáknak meg a tankoknak, akár a hal!
5. 1957. június 18.
6. Ugyan ki látott valaha jogait fontolgató történelmet?
7. Kitől nem?
8. Ahogy Lehó Laci mondaná, akadt ott még tücsök lába is.