hirdetés

A háború utóélete

Dombos Fest 5, Kishegyes, 2005

2005. augusztus 1.
Pedig, de szép is lenne, nem a térben, hanem az időben keresni lakóhelyet, hol író a nyelvben, a táncos a mozdulatban találna hazára…
hirdetés

„Szerettem volna megcsókolni a száját, vagy számba venni pirosló körmökkel ékes, türelmetlen ujjainak egyikét, de nem tudtam, mi lesz a rúzsával, s mi lesz velem, a csók után”. Itt hagytam el az írást, s fájó szívvel angyalföldi otthonom biztonságos magányát is, a Kishegyesre indulás reggelén. Kénytelen-kelletlen elbúcsúztam a lány félbehagyott történetétől, s a lánytól, akit szája vörösének s nyelve futó izének torzójában hagytam. Elbúcsúztam a lány bűvöletében váratlan felbukkanó férfi énem néhány pillanatától is, s erőimet egy másik valóságra koncentráltam, odahagyva a Világ Legkegyetlenebb Önéletrajzát egy tiszavirág életű szerelem emlékének nyomába szegődve.

Ötödik éve latolgatom eme július végi terminusban a menni vagy nem menni kérdését, olyan rutinnal, hogy mára már magam sem hiszek a dilemma valóságában. Menni fogok – mint ahogy mentem eddig is, egy év kihagyással –, mert visszahúz a szívem, s köt az adott szó. Kompromisszum gyanánt becsomagoltam többmázsás kiscipőmet, a jó laptopot, kinek az Agatha nevet adtam egykor, mint kiderült jegyzeteim rendezgetése közben. 1001 álmatlan éjszakáim egyikén a krimi nagyasszonyának életművébe merültem, nappal meg vadonatúj számítógépemmel, mint egy idegen civilizáció küldöttével barátkoztam, hogy később magam ellen fordítsam, mint kérlelhetetlen illúziórombolót. Így fordulnak önmagukba az idő körei, a totemektől a robotpilótáig, és elölről újra, vissza a jövőbe.

Tudom, mit tettem tavaly nyáron, legalábbis tudni véltem, mikor, a még nálam is magányosabbak miatt érzett bűntudatomat kijátszva, három nap három éjszakán át szerelmes ölelésekkel múlattam az időt a háború idején fonalat vesztett nemzedék egyikével, egy vajdasági fiúval. Idén elnéztem, ahogy jövendőbelije oldalán magára találva magyaráz valakinek valami tévés munkáról, ami egzisztenciálisan helyrerázta – s hiába kerestem benne tavalyi múzsámat. Hova tűnt a deus ex machina ellen lázadó ifjú, a lúzer, akivel a világ végére is elmentem volna – talán –, s aki a praktikusan rohanó időt megállította a semmittevés mágiájával? Hová tűnt a szerelem? Maradtak az árgus pillantások, maradtak az írók, a felolvasások, maradtak a háborútól örök időre megigézett tekintetek. Maradtak a falu lakói főleg, akik az egyre növekvő gondok (szaporodó öngyilkosságok, munkanélküliség, politikai viszálykodások etc., etc.) elől nem futhattak, nem futottak mégsem világgá.

A kishegyesi Szó-beszéd helyi lap júliusi száma az idei Dombos Fest nyitónapjának díszvendégeiként említi Orbán Viktort és Boris Tadicsot, akik végül, ki tudja. milyen sugallatra hallgatva, távolmaradtak. A nép elé a Palicson élő író, Tolnai Ottó állt végül ünnepi beszédet mondani, kire nem vetült semmiféle összeférhetetlenség árnyéka, s aki, írásai tanúsága szerint a világ bármely szegletében otthonosan mozog – nem kevésbé Amszterdamban, Berlinben vagy Japánban –, mint háború sújtotta hazájában. A Dombost Fest irodalmi megmozdulásainak egyikén, a Szépírók Társasága és a pozsonyi Kalligram Kiadó közös estjén ugyan célravezető túlélési stratégiaként könyveltük el a kivárást, határrendezés ügyben, mégis nyilvánvalóvá lett, hogy eddigi fogalmaink az otthonnal, hazával kapcsolatban a nagyobb halmazba olvadással nem változtak meg automatikusan. Pedig, de szép is lenne, nem a térben, hanem az időben keresni lakóhelyet, hol író a nyelvben, a táncos a mozdulatban találna hazára, s ahol a Földönfutás mint a jövő tömegsportja vonulna be, leges-leghosszabb távként a leges-legújabb kori Olimpiára. Elvégre is Föld-lakók lennénk, s mint ilyenek, egyként tarthatunk igényt, lábunkat a világ bármely pontján megvetni. Kishegyes felé autózva – négy nő egy autóban mi mást tehet – végiggondoltuk az efféle perspektívákat is, a média szabta szűkös távlatokon tágítandó. A szomorú valóság persze rajtunk ütött számos hírével, többek közt, hogy Horvátország egyik szigetén taposóakna robbant, amputációval zárva egy erdőtüzet home-videózni vágyó turista nyaralását. Villámsújtotta ember. Életem második nagy szerelme, később férjem, később gyermekem apja adta kezembe először a francia Blaise Cendrar könyvét, aki az első világháborúban vesztette el a karját, de – remélhetőleg cserébe – egy kalandokban, barátságokban és szerelmekben gazdag életet kapott a maradék idejére.

Később, már a kishegyesi fesztivál után, Tolnai Ottó meséli palicsi háza udvarán, a még csitri, de terebélyes árnyékot adó diófa alatt, hogy nem jár le unokáival a tóra, mert a fel nem robbant bombák még mindig az iszapba merülten várakoznak. A háború tetszhalála nyugtalanító ilyen közelségben. Azt hinnénk, béke van, s kiderül: az erőszak a ház körül ólálkodik, a lankadó emlékezet mezsgyéit kutatva, olykor Molotov-koktéllal frissítve a memóriát. Ha Brenner József doktor fürdőhelyének „idillje” a Csáth Géza-i víziók labirintusában el nem veszett volna, mára már akkor sem futná egy további illúzióra. Vajon miért kellett a szomorú XX. századnak ennyire szomorú véget érnie, kérdezi az ember magában, mert fennhangon, felnőtt fejjel ilyet kérdezni: minek? Persze vidámabb dolgokról is beszélt a vajdasági író, míg a napsütötte verandás ház faltövében, a vadszőlő zöldjén áttűnő könyvtár s a kortárs galériának is beillő képgyűjtemény szellemi oltalmában, a Mim Tanaka, Jancsó Miklós, s még ki tudja, hány kedves barát vendégeskedésének emléknyomaitól csillogó időben mint hűs tócsában tocsogva a három átutazó elégedetten falta az albán kenyértésztából frissen sütött, forró lángost. A vidámabb dolgok legbelső köre a család, Jutka asszony életműve, mint ahogy az övé a minden nő álmaiban megképződő ház is, mely él és szeret, amennyire szeretik és benne élnek, ahogyan itt teszik. A görögdinnye édes volt, mint az élet, a sárga pedig – nos, az maga a csalódás, a lecke, hogy mindent és mindig, sajna meg nem kaphatunk!

Még később, a palicsi vendégszeretetből kibábozódva, rokonokat kerestünk, s találtunk, nem messze, Magyarkanizsán, ahol, derűre ború, a háború újabb fejleményei, génmutált legyek és szúnyogok csaptak le ránk. Isten, amúgy is kétes hírű teremtményei, mint kiképzett terroristák, oly váratlanul lendültek támadásba, nem adva esélyt a felkészülésre, sem az ellenállásra. Láthatatlan hadtestként – nem szállva le, nem tapogatva ki a legkívánatosabban lüktető ereket – nem adtak időt az agyoncsapásra. Ott sem voltak, mégis halálra csíptek, morálisan is a mélybe rántva: a véresre vakart csípések mint stigmák hirdetik azóta is a belőlem hiányzó önfegyelem-mennyiséget. A számos változatban érkező égi csapások egyikeként jegyzi majd őket a kollektív emlékezet, miként a lopakodókat, a robotrakétákat vagy az áramellátást megzavarni hivatott mágnesport. Dacára a műholdas garanciáknak, a konkrét városok konkrét utcáin húzódó konkrét villanyvezetékekre szórandó anyagot nemegyszer elfújta konkrét céljától a szél, csakúgy, mint a korszerű hadviseléshez fűződő illúziókat. A konfliktuskezelés műhibáinak áldozatai perlik a jóhiszemű, jogcím nélküli halálosztókat, mintha ugyan visszaperelhető lenne a háborúban elveszett élet. Magyarkanizsán Müller Péter felolvasásán dugig volt áprilisban a színházterem, meséli az elképedésünkön fellelkesült szervező. 300 fő az testvérek közt, még Pesten is irigylésre méltó siker, hát még a mai olvasási szokásokkal terhes időkben. Az emberek bajaik orvoslását remélik az ezotériától, egyébként meg tényleg olvassák az író könyveit errefelé, mint ahogy sláger a piaci standokon Osho is, aki a politika hatalmi evidenciáit támadva vívott ki szimpátiát a Tisza partján, míg más tájain a világnak betiltásig menő cenzúrát.

(Rossz nyelvek szerint azt is megérhetjük, hogy az Isten Földi Helytartója címet önkényesen bitorló pápák sorában a legújabb kisöpri majd a Harry Potter klán padlását, megirigyelvén a bibliánál népszerűbb olvasmány piaci sikereit. Bár az is lehet, hogy a csodatevés ügyben „elszemtelenedett” anglikánok piszkálják a szentatya micsodáját.) Egy kis csodatevés pedig Európa alvégéin is elkelne, a háborús sebeket nemzetközi kortársművészeti fesztivállal gyógyítgató művelődésszervező dolgát megkönnyítendő, akinek emlékében úgy élnek az újvidéki házakat kerülgető rakéták, mint egy videójáték joystickvezérlésű kibernetikus csúcsragadozói. S mondja, mintha nem mondta volna még elégszer, hogy akkortájt az Interneten, nap mint nap megadták, hol várható az újabb támadás, hol lesznek azok a helyek, amelyeket érdemes elkerülni annak, akinek kedves az Élet.

A trauma-feldolgozás baljós hangulatán a Tisza-parti naplemente szépített: álltunk a stégen aranyló fényeket szóró vízcseppekkel pöttyözötten, míg az áradástól felgyorsult folyóban, kötelékbe rendezett görögdinnye-hadként sodródtak a vidáman karattyoló emberfejek. Csak az emlékezetben vibrált a háború, mint megolvadt aszfalt felett a délibáb. Pedig béke volt. Most éppen.


„Egy turista, mit tehet?! / Örül neki, hogy itt lehet…”


Folyékony angolsággal csevegő pincérek, és kézzel-lábbal mutogató, cipő- és édességbolti eladólányok együttérzésére hagyatkozva járjuk az engem leginkább Athénra emlékeztető Újvidék utcáit. Persze Athén hatalmas volt és fényes, de nem sokat tévedtem a hasonlattal mégsem. Tolnai Ottó erősít meg, mondván: Újvidék Szerbia Athénja. Szerbia Athénjának egyik felvirágzó részébe keveredve, piros bőrfotelekből bámultunk kifelé a szakadó esőbe, mintha lettünk (lehettünk) volna Európa bármely délies szegletében, akár Barcelonában is, egy borús napon. Az üvegfalon túl, a kis tér sarkában csokrok tucatjaival egy virágárus boltja, mellette ékszerész, két-három-négy kávézó utcára települt asztalokkal kerítve, aztán egy pékség, s az idill záróakkordjaként egy templom magasodott ismerősen a kép fölébe. Ismerősek voltak a mozdulatok is, ahogy az emberek esernyőjüket lerázva az utcáról beléptek sörre, kávéra, miegymásra, s talán csak ráérős, sziesztaidei lelassulásuk volt idegen kissé, meg a nyelv, amin újságot olvastak, amit beszéltek. Beszélgettek. Ha ránk tévedt a tekintetük, a kelleténél talán gyorsabban kapták el a pillantásukat, de később, megérezve bennünk a külföldit, megnyugodtak. Dacára a számukra évszázadok óta ismerős nyelvnek, amit mi beszéltünk, s amit érthettek is, akár – turistáknak könyveltek el minket, akik, akárhogy is, de az újjáépítés elengedhetetlen kellékeiként lettünk becsesek. Békésen elvoltak – mi meg még békésebben, elfogadva a játékszabályokat, ahogy az ember elfogadja a saját hibájából elkövetett emberölés tényét és következményeit. Rájuk is, ránk is a Háború nevű hazárdjáték veszteségeit hagyták politikusaink örökségül. A hiány okozta fantomfájdalmat.


S bár próbálkoznak továbbra is a hazardírozással határon inneniek és túliak, akik soha nem tanulnak, sőt mintha posztjukra lépve a felejtés iskoláját járnák, Palicson a nemzetközi filmfesztivált mégsem akadályozhatta meg a helyi csatározások aktuális állása. Eljött idén Jancsó is, igaz, otthon felejtett útlevele okán politikai burleszkbe illő kanosszát jártak érte szerbiai magyar barátai,
„s bár a derék magyar határőr tudta, kivel van dolga, és beprotezsálta a filmrendezőt mint a világörökség részét szerb kollégájánál, aki viszont nem mozdította a füle botját sem a Jancsó név hallatára, s bár a nyolcvanegy-két éves művész zokszó nélkül fordult vissza, lévén, ha nem is jobb, de elég dolga neki máshol is, s bár a szerb legfelsőbb körökből hamarost leszóltak, hogy nem oda Buda, és tizenöt perc múlva utolérték és megállították az országúton hazafelé tartó Jancsót, hogy másodszor is visszafordítsák, s bár a végén az egyszerű határőr nevében elnézést kértek, és minden jóra fordult, de mégis…” mennyi bosszúságot tud okozni az a kis papír, s az a darabka határ, melyet a kis papír szimbolizálni van hivatva. Mert, ha valaki még nem nőtt fel a Parnasszus csúcsáig, s lejárt útlevele tényén ilyen mesébe illően nem hunyhat Szerbia managementje szemet, az inkább el se induljon, hogy meg se érkezzen a Dombos Fest-i felolvasásra. A könyv utóélete az idő mátrixában a háború utóéletével ott találkozott, ahol Ficsku Pál író 2005-ben Kishegyes népe számára elveszett.

De a történtek dacára – „a helybeliek egyike, valami furcsa hevületű szél okán szemét az elsötétülő égre vetve, egy Magyarkanizsáról Törökkanizsa felé tartó, harmincméternyi mélyen lopakodó repülő tárgyat azonosított” – szeptemberben a térségben játszik majd Archie Shepp s Szabados György is itt készül egy ősbemutatóra, Skipe Nagy József meg, aki innen indult el a kortárs táncművészetet megújítani, mint minden évben, egy új darabbal idén is ide tér először a nagyvilágból vissza.

Olvasott könyveim utóélete én vagyok, képzeletemnek a tapasztalatok csak az anyag felől szabnak határt. Átellenben a szellem szabadsága mint a létezésbe vetett hit illúziója lengedez.

Most megint angyalföldi szobám hűvösében ácsorgok Agathám klaviatúráján klimpírozva, s míg kint hőség nyaldossa a jegenyék csúcsát, bukolikus egyvelegként tekereg köröttem a megapoliszi akusztikából beszüremlő tücsökzenebona. Ha feljön a félhold, Csontváry ecsetjére kívánkozó kép foglalja majd keretbe a szemközti amerikai autószerviz kék neonfénybe mártott vízióját. Semmi ürügy nem adódik egy darabig a Világ Legkegyetlenebb Önéletrajza megírásának elodázására, szeptemberig. Akkor újra: irány a Vajdaság. Ki a Tisza vizét issza…, bár, lehet, hogy valami fapadossal felröppenek, hogy máshol is legyek, valahol, Európában…


Hatvannyolcban esett le neki, hogy itt a vége.

Bárdos Deák Ágnes

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.