hirdetés

Ijjas Tamás: "Őszintébb anyagnak vélem a második könyvemet"

2015. augusztus 31.

A költői hangom kialakulását nagyban befolyásolta Milan Kundera a lírát démonizáló gondolkodásmódja. Szerinte a lírikus narcisztikus figura, aki mindenben a saját tükörképét akarja látni, a líra pedig eleve totalitárius természetű, a lírai én „abszolút igazságát” akarja ráerőszakolni az olvasóra. - Ijjas Tamással Hipnózis című, könyvhétre megjelent kötete kapcsán Nagy Márta Júlia beszélgetett.

hirdetés

Idén megjelent, Hipnózis című kötetedben nem dominál annyira az alanyiság – vagyis inkább annak a kifigurázása (A legelső előtti vers), mint az előző, Fejedelmi többes című kötetedben. Mi az oka a váltásnak?

Ijjas Tamás: Lehet, hogy messziről kezdem most, de hiszek abban, hogy a válasz csak így lesz teljes. A költői hangom kialakulását nagyban befolyásolta Milan Kundera a lírát démonizáló gondolkodásmódja. Szerinte a lírikus narcisztikus figura, aki mindenben a saját tükörképét akarja látni, a líra pedig eleve totalitárius természetű, a lírai én „abszolút igazságát” akarja ráerőszakolni az olvasóra. Ezzel szemben, ha a lírikus a fő gonosz, akkor a regényíró a jó fiú, hiszen az ő modelljében a vélemények viszonylagosak, demokratikusak, egymás tükrében átironizáltak. Engem ez az egyértelműsítés hihetetlenül dühített. Így a lírai ént a Fejedelmi többesben elkezdtem szerepekre boncolni, kísérletezni vele, illetve azokra az erényekre igyekeztem törekedni, amik Kundera szerint csak a regény sajátjai. Segített ezen az irányon az a szerencsés véletlen is, hogy rátaláltam az Ijjas Tamás végzete című regényre, amit egy Andor József nevű, harmadrangú vallásos szerző írt. Ezért egyértelművé vált, hogy a nevemmel identifikáljam is, valamint bizonytalanítsam is a lírai beszélőt. A legelső előtti versben, amit a kérdésedben említesz, ez így jelenik meg: „Minden/ hasonlóság ketrec, benne Schrödinger macskája, mikor/ kinyitják az ajtót, az én fél valószínűséggel él, fél való-/ színűséggel halott. Vagy képzeljünk el egy név-/ sorolvasást Ijjas Tamás jelen és Ijjas Tamás hiányzik.”

A Hipnózis szövegei mégis valószínűleg több ponton érintkeznek önéletrajzi tényekkel, mint a Fejedelmi többes versei. Ugyanígy önazonosabb, személyesebb és őszintébb anyagnak vélem a második könyvemet, mint az elsőt. Mindkettőben fontos az alanyiság, de a 2008-as könyvben talán nagyobb motor az önreflexió és az önirónia, a 2015-ös meg inkább meditatív, rezignált, de ez csak hangsúlyeltolódás, nem váltás.



Ami viszont szembetűnő, hogy mindkét verseskötetedben sűrűn bukkannak fel a természettudományból, elsősorban az élővilágból, biológiából vett képek, de még a gyerekverseidben is sokat írsz állatokról.

Tizenöt-tizenhat éves koromig nem volt számomra kérdés, hogy biológus leszek, gyakorlatilag óvodás koromtól rajongok az élővilágért, és amellett, hogy kertvárosban nőttem fel, szüleimnek köszönhetően rengeteg állatot tarthattam, figyelhettem meg. Voltak mexikói axolotljaim, pintyeim, teknősöm, papagájom, kutyáim, macskáim, halaim. Gerald Durrell volt a kedvenc gyerekkori szerzőm. Szóval az élővilág alapvető viszonyítási pontom lett, és folyamatos élő párbeszédben is állok a természettel.

Kapcsolatba hozható ez esetleg a poszthumán esztétikával?

Nem, bár a gyökerek talán részben azonosak, az E.T.A. Hoffmann-féle romantikus groteszk és a kafkaeszk abszurd, de én ide számolom még Ovidiustól az Átváltozásokat is. Én a poszthumánokkal ellenétben nem kísérlem meg az antropomorfizáló képzelettel való leszámolást, nem akarok eljutni az ember nélküli romlékonyság monológjáig, és bár kritikusan és gyanakvóan viszonyulok a középpontokhoz, az antropocentrikus gondolkodást én maximum csak kétségbe vonom, de a kikapcsolására, elvetésére nem törekszem.


Új köteted csaknem egybefüggő szövegkorpusz, alig tördelik címek, illetve ciklusok, a formailag egymástól különböző hosszúversek és a szürrealisztikus prózaversek sem különülnek el egymástól ...

Ennek a fő oka az, hogy a könyv zömét, sőt kicsivel több, mint kétharmadát (harminc szövegből huszonegyet) két hónap alatt írtam 2012 tavaszán. Ezért eredendően egységes világba, logikus rendszerbe kerültek a versek. Eredetileg mindegyiknek volt címe, sőt nem voltak benne prózaversek (ezeket csak a koncepcióváltás miatt tördeltem később át), hagyományos verseskötetnek nézett ki. Viszont Simon Marci, aki a könyv egyik első olvasója volt, azt mondta, hogy olyan érzése volt, mintha egyetlen hosszú, monomániás verset olvasna, és próbáljam már ki, mi lenne, ha a szövegeknek nem lenne címe. Kipróbáltam, és szerintem is működőképes lett. Ezen a ponton tördeltem át a rövidebb, de amúgy líraibb szövegeket „prózává”, és hagytam az epikusabb hosszúakat az eredeti formájukban, hogy mégse folyjanak egymásba, de ne is kelljen oldaltörést iktatni közéjük. Ekkor húztam ki majdnem minden verscímet is, egyedül az episztolák és a [Szonáta három arcra], valamint a [Mint a fegyverkovács, mint az elfuserált hőszigetelés] esetében ragaszkodtam az eredeti koncepcióhoz. A tartalomjegyzékbe viszont csak a Hajnali részegségből kölcsönzött cikluscímek kerülhettek már csak be, vagyis a kisebb egységeknél jóval hangsúlyosabban kínálom az olvasónak a kötet egészét.

A prózaversek és a mesék kapcsán: gondoltál arra, hogy prózát írj?

A történetmesélés érdekel, de az szenvedélyesen. Sőt, a történetmesélés sokkal jobban érdekel, sokkal inkább lázba hoz, mint az írás. Szerintem ez már a Fejedelmi többes szövegein is látszik valamelyest, de a Bőröndapu például már egy svéd típusú gyerekversekből összeálló „regény”. A Hipnózis reményeim szerint olvasható a szoros rendszerbe kapcsolódó motívumok mentén, de a hosszú versek epikussága révén is tudatregény-szerűségnek is. Idén például részben ezért járok az Impróba Molnár Levente és Várady Zsuzsi színpadi improvizációs kurzusára, mert lenyűgöz, hogyan lehet másokhoz kapcsolódva, csapatban történetet létrehozni. A kérdésedre a válasz tehát: igen gondoltam rá, és folyamatosan efelé haladok, de nem a prózaírás izgat igazából, hanem a történet maga.

Sok verset dedikálsz barátaidnak−pályatársaidnak. Mi ezeknek a kapcsolatoknak a szerepe abban, illetve a hatása arra, amit írsz?

Erre a válasz bele van kódolva a Fejedelmi többes dedikált verseibe is, illetve a Hipnózis episztoláiba is. Az első könyvemben ezek még inkább afféle főhajtások, tiszteletkörök voltak, a levélformával viszont felfedeztem azt, hogyan lehet élő módon kapcsolódni, mind személyekhez, mind költészetekhez, hogyan lehet egy kifele menő üzenetet igazán bent, sőt talán legbelül rögzíteni. Szerintem ezek az episztolák mentik meg a Hipnózist éppen attól, hogy ne valami hiánylíra, köldöknézés, „Jeremiás siralmai” legyen a könyv, vagyis pont ezektől a levelektől lett az új anyagom párbeszédképes.

A új verseskötetedben pedig minden nagyobb egységet világirodalmi szerzőktől vett mottókkal vezetsz be (Jerofejev, Holan) − akkor már a téged ért hatásokról is válthatnánk pár szót.

Jó, hogy kérdezed! A Hipnózisban nagyon fontosnak tartom a mottókat és a cikluscímeket, szerintem nagyon erősen kapcsolódok azokhoz a művekhez, amikből ezeket elemeltem. A cikluscímek mind a Hajnali részegségből vannak, ez a Kosztolányi vers tulajdonképpen kamaszkorom óta afféle lírai Csomolungma, amit valahogy meg kéne másznom, vagyis pont ugyanarra a csúcsra szeretnék érni. A köteten belül is van három-négy felismerhető utalás erre a versre, de úgy érzem a Hipnózis szövegegésze is párbeszédben áll a Hajnali részegséggel. Persze, nem értem fel a kitűzött csúcsra, de legalább tiszteleghettem. Aztán ott van a Moszkva – Petuski című regény Venedikt Jerofejevtől, ebből a műből értettem meg, hogy a kultúra ugyanolyan addikció, mint az alkoholizmus. Holan költészetében az a csodálatos, hogy tökéletesen harmonikus viszonyban áll a látomásosság és a gondolatiság, az absztrakt és a konkrét, valamint e nagy remetealkotó olyan könnyedén tudta a legelkoptatottabb közhelyeket újrahasznosítani, mintha csak egy lámpásból dörzsölgetné elő a dzsinnt. Arundhati Roy ballada-hangulatú regénye, Az Apró Dolgok Istene, afféle indítókulcs volt az íráshoz, 2012 januárjában olvastam ki, tehát nagyon élt bennem volt a szövegvarázslat, amikor a Hipnózis verseit írtam.


„Uram, nem tudom, szólíthatlak-e Uramnak, / ahhoz túl sok közünk van egymáshoz.”; „A 906-oson, tovább hazafelé elmagyarázom, hogy / a kerubok hátán van Isten trónusa, a szeráfok / csapják le-föl a gázt a szeretet fazeka alatt”.
Egyszer azt mondtad, Hipnózis című köteted legalább annyira istenes, mint szerelmes, és egyébként is gyakoriak benne a bibliai motívumok.

Ahogy említettem a könyv nagy részét 2012 tavaszán írtam. Ekkortájt a saját otthonomban alig tartózkodtam, egy idős rokon nénire vigyáztam, az időm zömét egy cirka nyolc négyzetméteres szobában töltve. Az életmódom nagyon statikus volt, szinte mindig ugyanaz történt, és csak a macskámat jártam etetni haza, a lakásomba. Ezek a tények azért fontosak itt, mert így alakult ki a kötetben otthon és hazatérés motívuma. A Hipnózisban van egy erős számkivetettség vonal is: sóvárgás az édenkert után, az „otthonok Otthona” iránt. A bolyongás, otthontalanság, számkivetettség tudata a mi hagyományainkban alapvetően a Bibliában gyökerezik, nem is tudtam volna máshova nyúlni. Ettől még nem lenne istenes a kötet, csak kultúrafüggő, még akkor is, ha a szerző az én esetemben gyakorló katolikus is. Viszont bízok benne, mivel eléggé intim és vallomásos lett ez a könyv, hogy a Leírhatatlannal, Megfoghatatlannal való személyes találkozás is valamiképp érzékelhetővé válik, legalább azokon a pontokon, ahol az otthontalanság és a hazatalálás keresztezi egymást. Ezért merem azt mondani, hogy a Hipnózis legalább annyira istenes, mint szerelmes mű.

Milyen a kapcsolat a gyerekverseid és a „felnőtt” verseid között? Hogyan hatnak egymásra?

Lackfi János az Aranysityak című gyerekvers-antológiában azzal kezdi a bemutatásomat: „Ravasz világ ez, semmi sem az, aminek látszik.” Szerintem ezzel a mondattal a felnőtteknek szóló anyagom is bevezethető lenne. Ezt a látásmódot egyébként főleg animációs- és burleszkfilmekből vettem át. Chaplinnél például lenyűgöző, ahogy a girland spagettivé alakul, a hínár a tengerparton pihenni vágyó csavargó takarójává, a zsemle tánccipővé, a cipő leveshússá.

Mik a kedvenc meséid?

A Csizmás kandúrt, és a Csókalányokat nagyon szerettem. Meseregényekre emlékszem jobban, amit szinte minden évben elolvastam: Lázár Ervintől a Berzsián és Dideki, valamint a Szegény Dzsoni és Árnika, Endétől a Momo, illetve Andrew Lang Mafláziája. Nagyon szerettem még Leena Krohntól az Emberruhában című regényt, de az már inkább ifjúsági kategória.

Fotó: Ijjas Teréz

Nagy Márta Júlia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.