hirdetés

A halhatatlanság bizonyosságának élménye

2009. június 26.
1927-ben jelent meg Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének utolsó kötete, A megtalált idő, amely több mint nyolcvan évvel megjelenése után végre magyarul is olvasható, Jancsó Júlia fordításában. A megjelenés kapcsán Horváth Ágnessel, a kötet kontrollszerkesztőjével beszélgettünk.
hirdetés

Hogyan lehetséges, hogy idáig nem jelent meg magyarul Az eltűnt idő nyomában utolsó kötete, A megtalált idő?

Horváth Ágnes: Erre két dolgot tudok mondani. Az egyik, hogy egy normális, vagyis viszonylag idejekorán történő kronologikus megjelenéshez egy ösztöndíj kellett volna, amely biztosítja a fordító nyugodt megélhetését, ami egy ilyen komoly intellektuális teljesítmény sine qua non-ja. Az 1995-ben megjelent negyedik kötet, a Szodoma és Gomorra fordításához Jancsó Júlia kapott ugyan ösztöndíjat a Soros Alapítványtól (Dunajcsik Mátyás interjúja Jancsó Júliával a literán), a további kötetekhez azonban már nem, mint ahogyan Gyergyai Albert is támogatás nélkül dolgozott az első három köteten.

A másik lehetőség az lett volna, amit Somlyó György ajánlott valamikor a hetvenes években, nyilván az Európa Könyvkiadónak, mondván: hagyjuk a köztes köteteket, hadd fordítom le az utolsót, hiszen ez az egész prousti mű csúcspontja. A Kiadó nemcsak elzárkózott, egyenesen fölháborodott az ötleten. Fölteszem, két okból. Az egyik egy hamisan értelmezett kereskedelmi szempont lehetett, hogyan adható el egy mű hetedik kötete a harmadik után? Itt megjegyzem, melyik olvasó veselkedik neki Proustnak úgy, hogy az elejétől a végéig sorban olvassa? A másik a tipikus magyar maradiság, rendpárti szemlélet: Ordnung muß sein! Ha törik, ha szakad.

Proust az utolsó kötet bizonyos fejezeteit szinte párhuzamosan írta az elsővel, mégis hatalmas út, amelynek során eljut az „eltűnt időtől” a „megtalált időig”, s ahol minden név megfejtendő szimbolikával bír. Mi a nevek szerepe az emlékezés munkájában?

H.Á. A kérdés, úgy tűnik föl számomra, két részből áll. Kezdeném az elsővel. Proust – talán a betegsége folyományaként, bár ez is hozzátartozik az œuvre létrejöttének körülményeihez és magához az íráshoz! – hogy úgy mondjam, beszédes író. Bármilyen csalódást okozzon is, de Proustot úgy kell elképzelnünk, mint aki többnyire nyavalyáktól gyötörve ágyban fekszik, és próbálja előcsalogatni az emlékeit, mert azok vezetnék vissza az elveszett paradicsomhoz, a gyerekkorhoz, ÉS a halhatatlansághoz. De ez csak az egyik oldal. A másik, hogy a fejében ott él, megvan az egész könyv, azaz a MŰ terve: az emlékezés révén juthat el a halhatatlanságot biztosító műhöz, egyszersmind a módszerhez is. E terv szerint Az Eltűnt idő két oszlopa az eltűnt és a megtalált idő. Eltűnt helyett hívebb, és kevésbé poétikus fordítás volna elveszett és/vagy elvesztegetett időt mondani. Ez a szerzői szándéknak (stiláris szándékának is) jobban megfelelt volna. És itt kitérőt kell tenni, mert máris alapkérdésbe botlunk, a prousti nyelvezet kérdésébe. Minden hiedelem ellenére, Proust hallatszik, mert beszél. Nehezet mond ugyan, de mondja, és nem írja. Ez a nagyon cizellált, kifinomult nyelvezet még az ars poetica-val, vagyis az utolsó kötet ama bizonyos negyven oldalával együtt is – folyton hangzik, mindig megszólal: beszélt nyelv ugyanis. Hol belső monológ, hol – talán ritkábban – dialógus, egyenes vagy függő beszéd formában.

Visszatérve a kérdéshez: Az elvesztegetett, világi idő – láttuk, milyen okokból – kissé hosszadalmasra sikeredett. Ezt kívánta Somlyó – nagyon helyesen – megkurtítani, egyszersmind megadni a kulcsot a talányhoz, azaz az írói üzenethez: Itt, kérem szépen, a halhatatlanság elnyeréséről van szó! Ami harc a halhatatlanságért, harc a műért. De a művet is csak akkor tudja megírni, amikor a változó és elvesztegetettnek tudott idő mélyéből az emlékezés során megszületik egy olyan azonosságélmény, amely megadja a halhatatlanság bizonyosságát. Ennek a felismerésnek a leírása, az a bizonyos negyven oldal olyan, mint egy fölszálló ima. Lentről fölfelé, ám mindvégig a lent tart bennünket fogva. Márpedig ez a lent a pokol és a szerelem, a szerelem mint mal-amour, hogy Apollinaire-t parafrazeáljam.  

És mit jelent a megtalált idő? 

H.Á. Proust re- vagy dedukciós módszert követ: a sok felől – a sok értéktelenség alkotta nagyvilág felől közelít a minél kevesebb-ből álló érték felé. A Sokból az Egyhez, a múló időtől a halhatatlanság felé, amelyet elrejt előlünk a goethei: Gefühl ist alles, Name ist Schall und Rauch, Umnebelnd Himmel´s Glut (Minden csak érzés; a név hang és füst, ami ködbe burkolja az izzó eget) avagy: Le sentiment est tout, le nom n'est que bruit et fumée qui nous voile l'éclat des cieux.

Ezeknek az égi izzást elrejtő neveknek, az ember életét, élményeit adó hely- és személyneveknek ered a nyomába Proust, ahogyan már az első két kötetben is jelzi a fejezetcímekkel. Helynevek: a név. Helynevek: a hely. Hiszen hol máshol élnénk, ha nem helyeken és nevekkel, és nevektől körülvéve? Csupa helymeghatározás, vagyis térfogalom alkotja a fejezetcímeket – amikor még van ilyen: Combray, a gyerekkor, Balbec az ifjúkor, az eszmélés ideje, Szodoma és Gomorra a férfiúi eltévelyedésé. Vagy nevek és ál-nevek: Swann, Guermantes, A Fogoly lány, A szökevény (a személynév, Albertine helyett). S akkor ez egyben válasz az eredeti kérdés második felére.

Az eltűnt idő nyomában mintegy 100 évvel ezelőtt keletkezett, s egy olyan világot mutat be, amely ma már nem igazán létezik. A mai magyar nyelvre való átültetés során mennyire érződik ez a probléma, vagy nevezhetjük-e a prousti szöveget időtlennek?  Lektorként milyen javaslatai voltak a fordítónak, Jancsó Júliának?

H.Á. Nyilván van egy időtlen rétege, és egy időben változó rétege. A prousti szöveg fordítása hatalmas, elismerésre méltó munka. A fordítás stílusába természetesen nincs beleszólásom. De maradnak „időtlen” nehézségek, a francia és a magyar nyelv közötti átjárás nehézségei. Csak pár példa: a magyarban nincs meg az impression – sensation – émotion – sentiment sor megfelelője, azaz a külvilág be-nyomásai által a bel-világban keletkező lelki mozzanatoknak a külön-külön való megnevezése.

A homoszexualitást pl. Proust ritkán nevezi a nevén, helyette körülírásait, vagyis nevet és nem ítéletet találunk: vice/vicieux, pervers, faiblesse stb. A talán leggyakrabban előforduló vice/vicieux első olvasatra az erény/bűn párost idézi. Ám a kontextusból kiderül, hogy itt semmi helye a morális ítélkezésnek. A franciában legalább három szó van a bűn szóra: a jogi crime, a morális–vallási péché és a vice. A vice/vicieux hiányosságot, fogyatékosságot, helytelent is jelent – gondoljunk a cercle vicieux = ördögi vagy rossz kör kifejezésre, ahol a rossz a kiúttalan, terméketlen gondolkodást jelenti inkább. A vice-hez hasonlóan leíró, és nem ítélkező a pervers szó is.

További példa a teljesen köznapi plaisir szó, amely egyszerre jelent gyönyört, élvezetet, kedvet, örömöt, vágyat, libidót, kielégülést, elragadtatást, kellemet, bájt vagy orgazmust, és még folytathatnám a sort. Annyi azonban bizonyos, hogy ezek a szavak franciául mindig más és más regiszteren szólnak.

A már hivatkozott interjúban Jancsó azt mondja, hogy könnyebb Prousttal élni, mint nélküle. Önnek mit jelent ez a gondolat? Miért fontos ma is Proust?  

H.Á. Jancsó szellemes meghatározása talán a fordító szempontja. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Prousttal élni nagyon is nehéz feladat. De akit vonzanak a nagy feladatok, azoknak ez egy muszáj. És Prousttal „beszélgetve” sok, olykor kifejezetten kellemetlen, ijesztően mély, olykor katartikus felismeréshez juthatunk önmagunkról. Ahogy Proustot olvasom, velem, amikor igazán jól olvasom, szinte ugyanaz történik, mint Prousttal: megjárom az emlékezés-emlékezet kálváriáját.
(Az interjúhoz kapcsolódóan A megtalált idő egy részletét olvashatják.)

Marczisovszky Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Szamárfül Szamárfül 2009-06-27 16:04

"...újraolvastam az egész Proustot, ami olyan, mint amikor az ember fejest ugrik a dagályba, sohasem tudja, mi lesz a végállomás." -írja Capote :) ld. http://evocatio.blog.hu/2009/05/04/capote_truman_mozart_es_a_kameleonok