hirdetés

A halottak élén

Cseh Tamás halálára

2009. augusztus 8.
...gitárjának rezgésszámában egyszerre szólaltak meg egy történelmében beláthatatlanul megrekedni látszó város és ország dallamai - Jánossy Lajos búcsúzik az augusztus 7-én elhunyt énekes-krónikástól, Cseh Tamástól.
hirdetés

Indiánként élt és indiánként halt meg, bátran és állva. Cseh Tamás ugyan elkülönítette életének két meghatározó „hadiösvényét”: dalnoki mivoltát és törzsfőnöki szerepét, a kettő mégis szorosan összefüggött; nincs értelme most árnyalatokba feledkezni: a szabadság, az egyéni és a közösségi függetlenség elvei szerint igyekezett élni és halni, minden emberi esendőségével együtt. Jel volt és jelentés, vagyis, és megint ne cifrázzuk: médium.

Tanúságtevő volt és tanú, természetesen alkotótársával, Bereményi Gézával együtt. Tanúságot tett az élet egyszerre, ha úgy teszik, adysan és tandorisan vett szentségének foglalatáról, a szabadságról, és tanúja volt egy kornak, amely alávetettjévé vált az önnön ideológiájától felkent hatalom mamelukjainak: az önkéntes rendőröktől a házmestereken át a tanácstitkárokig menően. Mégsem mondható, hogy a Bereményi-Cseh-páros leírható volna a rendszerellenesség szimpla, jóllehet a maga idejében joggal pátoszos fogalmával, ugyanis, ahogyan erre Otto Pöggeler német filozófus egy alkalommal felhívta a figyelmet: a kor és a rendszer sosem azonos.

A Cseh Tamás-dalokban megjelent a napi szorongattatottságokban szaggatottan lélegző Magyarország, de bennük volt az ezen mindig túlterjeszkedő, a nyárspolgári önkény által rendszabályozhatatlan kultúra és történelemkör, másképpen: hagyomány, amely értelmezőszótárának létére és lehetőségére, mások mellett, ám eredetiségükben egyedülállóan ők figyelmeztettek. Bennük volt az „ötvenes évek szűrt levegője”, meg a hatvanasoké, hetveneseké és nyolcvanasoké. Persze. De bennük voltak az albérletek, az utcák, a presszók, az apák és az anyák, a nagynénik és nagybácsik, szerelmek és barátságok, egymásba karoltak kisebb és nagyobb világok, amelyek voltaképp Bereményi Legendáriumából bukkantak elő, kaptak hangot és hangnemet.

Cseh Tamás énekes-krónikás volt, gitárjának rezgésszámában egyszerre szólaltak meg egy történelmében beláthatatlanul megrekedni látszó város és ország dallamai, és egyszerre mutatta fel a dal a „talált tárgyakat”, az itt élőknek a megakaszthatatlan és szerteágazó történeteit. Cseh és Bereményi olyan nyelven beszéltek, amelynek választékossága és asszociációs játékossága nem az árvizek megrázó erejével, hanem a mélyben futkározó és a felszínnel incselkedő búvópatakok ironikus gyengédségével volt gátakat rombolóan felszabadító; „félszavakat” formáltak meg azok számára - most már állítható: végérvényes érvénnyel -, akik sokáig azt hitték, hogy őket csak az „I love you so” (in: Fehér babák takarodója) kötheti össze, hogy „az, ami nincsen megírva magyarul, megírták helyettünk angolul.” Annyi más mellett leírták-megénekelték az utóbbi tapasztalatot, és lám, nyomban cáfolták is: megírták nekünk – magyarul.  Nyelvet adtak nemzedékeknek, és nyelvet öltöttek nemzedékekre. Mindezzel nem azt mondjuk, sőt elkerülni szeretnénk, hogy esetükben valamiféle nagygenerációs nosztalgia kísértsen. Anélkül, hogy neveket emlegetnénk fel, csupán emlékeztetünk Pilinszky egy széljegyzetére, miszerint „sokáig azt hittük, hogy a huszadik század Thomas Mannról szól, aztán kiderült, hogy nem így van, hanem Kafkáról szól”. Nos, kiderült, noha nem ma és nem tegnap, a korszak, egészen sajátlagos és műfajteremtő értelemben, Cseh Tamásról és Bereményi Gézáról szólt.

Ha a gyászkeretek présmagányába kényszerült nekrológíró megengedhet magának egy személyes appendixet, ezt - bízik benne, nem tolakodóan - megteszi: Évekkel ezelőtt barátaival egy délelőtti óra az előző éjszaka folytatására csábította. A pénz fogytán volt, a kedv ellenben nem lankadt. Ekkor ötlött fel, hogy a közelben lakó Cseh Tamást felkeressék. Az igéből test lőn legott, és a Bartók Béla úti lakásban otthonra lelt a három himpellér. A házigazda és felesége, Éva borokkal kényeztette őket, majd az induláskor az énekes e sorok szántó-vetőjéhez fordult, és azt súgta: Van elég pénzetek? Hát, mi tagadás, már csak épphogy, de nem baj, mondta volna tovább a hívatlan, de mintha meghívott vendég. Akkor ezt tedd el, nem kell visszaadni, vágott közbe a dalnok, menjetek helyettem is, fűzte még hozzá. Cseh Tamás a lovagkor páncélosai közé tartozott, akikben nagyvonalúság és szívélyesség elválaszthatatlanok voltak.

Cseh Tamás örökre civil maradt. Bárhányadik fellépése előtt ugyanúgy szorongott a színpad mögött, mint az első, házibulis alkalmakkor. Bereményitől tudható, a bátorítás is tőle származik, hogy egyetlen mondattal lehetett lelket verni belé: Tamás, ilyenkor nem Cseh Tamás vagy, hanem a dal maga. Feltehetőleg ez a „vállveregetés” minden művész örök hitvallásaként is megállja a helyét.

A dalok itt maradnak, akképp a dalnok is Cseh Tamás pedig a halottak élén ül le ahhoz a terített, kerek asztalhoz, „ahol nincs első és utolsó vendég” (Pilinszky).

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.