A két műsorvezető pontos tervet, forgatókönyvet készített, e szerint faggatták a színpadi beszélgetés alanyát (tényleg) szerény kérdéseikkel. Bajor Gizinél kezdték, akiről Vajda Miklós aztán sokat mesélt, ugyanis a színésznővel igen szoros kapcsolatot tartott a család.

Eleven, anekdotás este volt, történetekkel mindenfelől. Terítékre került (ez a helyes kifejezés) többek között Acél György, Boldizsár Iván, Galsai Pongrác, Illés Endre, Révai József, szép szavakat kapott a visszaemlékezésben Domokos Mátyás, Gobbi Hilda, Réz Pál, Vas István és még sokan mások. Nincs jobb, mint egy orál hisztori, ha valaki ilyen őszinte, s az apró részletekig ilyen jó a memóriája.

Emeljük ki a Három lektor történetét. A festmény címét az est is magára vette, a meghívón is így szerepel. Csernus Tibor föstötte a képet 1955-ben a New York (akkor éppen Hungária) kávéház legendás „mélyvíz”-ében borongó és borozó három ifjú kiadói lektorról. Vajda Miklós ül a (rendezői) bal oldalon 24 évesen, középen a 27 esztendős Domokos Mátyás, szintén a Szépirodalmiból, jobbra pedig az Európa kiadós Réz Pál (25). Már az is épp elég baj volt, hogy láthatóan alkoholizálnak a fiatal értelmiség reprezentánsai, nem kávéznak vagy orosz teáznak, mondjuk, de ráadásnak kilóg egy vörös (!) tulipán a Vajda könyökhajlatából, igencsak lefelé konyulva. Na, a képnek meg is lett a maga Canossája. Vajda Miklós mesél:

„Abban az időben igen sok festő abból élt, hogy könyveket illusztrált. Nem tudom, miért, a rendszer kedvelte a könyves rajzokat, a kiadók jól is fizettek érte. Én speciel nem szerettem soha, szerencsére manapság nemigen adnak ki ilyesmit. Csernus Tibor, aki akkor végzett a főiskolán Bernáth Aurél tanítványaként, szintén kapott megrendeléseket, így bejáratos volt a Szépirodalmiba, ahol mi néhányan külön bandát alkottunk a könyvkiadás boszorkánykonyhájában, mi tagadás, mi is afféle cenzorok voltunk. Ha olyan mű jött be, amiről sejteni lehetett, hogy esetleg nem fogják kiadni, írtunk egy lektori jelentést Illés Endrének, a kiadó irodalmi vezetőjének, aki elolvasta, és ha jóváhagyta, föl kellett terjesztenünk a kiadói főigazgatóságra, onnan, ha mégis elfogadták, visszaküldték nekünk, megszerkeszthettük a kötetet, arról írnunk kellett egy újabb szerkesztői jelentést, azt Illés Endre láttamozta, akkor küldtük megint a főigazgatóságra, ahol engedélyezték a kiadást. A pártközpontba csak a különösen vitás esetek kerültek, szintén Illés Endre közvetítésével.
Nos, a kiadók a New York-házban voltak – az Európa a harmadikon, mi a negyediken –, ezért, ha akadt egy kis pénzünk, lejártunk a kávéházba enni meg inni valamit. Ez egy nagyobb társaság volt, odajárt Vas István, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Czibor János, Lator László, Csurka István, Kormos István, Juhász Ferenc, Nagy László… Egy alkalommal megjelent ott Csernus Tibor, kiválasztott hármunkat, Domokos Matyit, Réz Palit és engem, és megkérdezte, mit szólnánk, ha lefestene bennünket – persze nagyon örültünk neki. A kép a kávéházi asztalnál ábrázol minket, de nem ott készült, hanem Tibor negyedik emeleti műtermében, a Dráva utcában. Sokáig jártunk ülni neki, nagyon jól éreztük magunkat. Igen jó festmény lett, szerintem, sikerült Tibornak mindünk lényét elkapnia, és megfogalmaznia. Hihetetlenül hányatott sorsa lett aztán a képnek. Kétévenként rendeztek a kortárs festőknek egy nagyobb tárlatot, hogy bemutathassák a kohászokat, kolhozelnököket és más sztahanovistákat ábrázoló műveiket. Ezek között lógtunk mi is a falon, de igencsak irritálhatta a pártembereket ez a három sápadt, kávéházi értelmiségi a hervadó vörös virággal, el is kobozták a képet, és berakták egy pincébe valahol. Tartozik hozzá még egy epizód: állítólag Révai, egy jóval későbbi kiállításon, már tolókocsiban, hosszasan időzött a képünk előtt, és el is sírta volna magát. De ez nem egészen biztos. Évek múlva átkerült a kép a Művelődési Minisztériumba, és amikor Köpeczi Béla miniszter lett, fölakasztotta a szobája falára. De akkor jöhetett megint valami ideológiai csavar, mert a Köpeczi levetette a képet a falról, ami el is tűnt egy jó időre. Majd, miután néhányszor megjárta a pártközpontot is, végül a Petőfi Irodalmi Múzeumban kötött ki.”

Vajda Miklósról a Napkút oldalán.

Zelki János