hirdetés

A határtalanőr

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek, Jelenkor, 2018

2018. június 9.

Amennyiben Tolnainak a képzőművészetek iránti érzékenységére apellálok, akkor a Szeméremékszereket kollázsként méltathatom. Amennyiben filmes fogékonyságát hívom segítségül, Jancsó hosszú snittjei jutnak eszembe. – Tolnai Ottó Szeméremékszerek című könyvéről Jánossy Lajos írt kritikát.

hirdetés

Miközben Tolnai Ottó új könyvét olvastam, arra jutottam, próbát teszek, afféle cserkész próbát; egy asztalon a legkülönfélébb tárgyakat helyeznek el, majd meghatározott idő után letakarják lepedővel az asztalt; az nyer, aki a legtöbb komponensre emlékszik. Végigcéduláztam ugyan Tolnai regényét, de miután, lassan, meg-megállva, a végére értem, újjáépítettem, a maradéktalanság hiú illúziójától magam távol tartva, a mű szándékaitól azonban nem elmutatva a képzeletbeli lepedő fölött rekonstruáltam a saját regényemet. Egy körkörös, Tolnai gyakran használt fordulatával, rizomatikus, másképpen karfiolszerű alakzat rajzolódott ki, amelynek, akárcsak a cserkészek asztalának, nincs középpontja. A kötet nyitólapján a fentieket megerősítő Blanchot idézet ekképp alaposan indokolt: „A mérték és a közép kapcsán idézhetjük Konfuciust: 'Mérték, közép, ezek az ember szélsőségei.' Ha a közép a szélsőség, akkor a középpont soha nincs középen. Senki nem birtokolja a mértéket, csak aki senkivel sem áll kapcsolatban."

Amennyiben Tolnainak a képzőművészetek iránti érzékenységére apellálok, akkor a Szeméremékszereket kollázsként méltathatom. Amennyiben filmes fogékonyságát hívom segítségül, Jancsó hosszú snittjei jutnak eszembe, amelyekben a színészi játék dramaturgiája laza forgatókönyvre épül, a tiszta időben megképződő, kikristályosodó, felemelkedő és visszavonuló jelenetek spontán dinamikája hozza és tarja mozgásban a kompozíciót.

Mert igen, ez, ami megmarad a Szeméremékszerekből: a radikális egymás mellé rendelés szemlélete, a mintegy nyelvi environmentekben és performatív rétegekben feltáruló, a tiszta költészetre törő, Lautréamont-i szépség ideálja: a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon.

Tolnainál, a megannyi érzékletes példák közül válogatva: egy szolgálati vaságy alól előkerülő hárfa és egy kopott jugoszláv zászló találkozása a palicsi vasútállomás forgalmi irodájában. Egy zsák galambürülék a regényteret kóborlási útvonalaival átszövő szabadkai vándor vállán. A velencei redőnyök résein beszűrődő fény geometriája a Tolnai-féle homokvár szobáiban. A szlovén kaptárfestészet búkáló példányai. Vagy a Beckett sírjára fektetett villamosjegy. A kocsmában a lobogó vízbe merített homár hangját utánzó Pöcök sírása. A homokvár nippjeinek, a nyulaknak és a rókának apró elmozdulásai a fürdőszoba kis szentéjén. A tiszta költészet eszközeivel privatizálni (sic!) vágyott csipke- és tűgyárak története.

A közelítőleges, a szöveg sajátságaira utaló párhuzamok azonban nem csupán megnyitják a Szeméremékszerek módszertani konstrukcióját, hanem magukban rejtik a könyv műfajhatárokon egyensúlyozó, azokon túlmutató, átlendülő gesztusait. És felvetik a könyv poétikai kidolgozottságának és esendőségének kérdéseit.

Érdemes felfigyelni arra az ellentmondásra, amely termékenysége mellett Tolnai egész alkotói pályáját következetesen lándzsát tör: mitológiáján belül maradva az egyszerre az elbeszélés szellemét faggató, azt újra és újra szóra bíró beállítódásra és a történetvezetés kereteit minduntalan szétfeszítő, kontemplatív mesélőkedvre, a kontrolált és az asszociatív eseményképződések bujócskájára. A fő- és a mellékáramok közötti felcserélhetőségre és összetéveszthetőségre, a már emlegetett középpont nélküliségre, az elágazás-narratíva hurkokat és kitérőket vető spiráljának fonadékszálaira.

De érdekes felfigyelni arra is, hogy Tolnai szabadsággyakorlatai, bokorugró képzettársításai, vakmerő lassúsággal végrehajtott hajtűkanyarjai közepette - akárha anyagának elviselésében, mondatainak kígyózó, alanyi teherbírásában kételkedne - milyen pilléreken kísérli megtámasztani, a regényformában megtartani prózaszerveződését.

A Szeméremékszerek a két steril pohár (ez az alcím is, ami tehát későbbi folytatásra utal!) beszerzésével megbízott elbeszélő indulásával kezdődik: „Elküldtek, mondja. És én már emeltem le a szatyrot a kampóról. És már mentem kocogtam, mondja T. Olivér. Elküldtek két steril pohárért." Ez a szerény misszió tágul afféle szabadkai Odüsszeiává, balkáni léptékű barangolássá, egészül ki a – Tolnai szavával - : oldalazva elejtett megjegyzésből, egy lehetséges térségi bedekker megírásának szükségességével. A két pohár érdekében megtett, számtalan kitérővel tarkított, mondanám: megszakított, de pontatlan lennék, tehát és inkább: kitérőkben gazdag út állomásai közül az egyik kulcsfontosságúra már – kitértem. (Persze a vasútállomás forgalmi irodájába is meg kellett érkezni valahogy, nem volt nyílegyenes a pálya.) Ám a könyvben ezután, ha irányváltásra nem is, de dramaturgiai fordulatra kerül sor. A bevezető futamokat a szabadkai gyeplabdacsapatok gyökeréig menően a barkácsolt eszközökkel gyeplabdázó menekültek motívuma futja át, amelynek tovább bontása aztán a határsávba tévedő és egy afgán fiút megpillantó, jeleztük már: kvázi (!)- megkettőzött elbeszélő letartóztatásával nyeri el drámai tetőpontját. A letartóztatást kihallgatás, majd bebörtönzés, később pszichiátriai vizsgálat követi, ezek során pedig az embercsempészettel megvádolt gyanúsítottal annak feljegyzéseit, mappáinak tartalmát szembesítik. A határőrök természetesen képtelenek kiigazodni a „tiszta költészet" nyersanyagával, viszont az értetlenkedő kérdések kereszttüze a fogva tartott számára alkalmat ad arra, hogy írói jegyzeteit, töredékeit és vázlatait beemelje a regénybe.

Tolnai olyan fordulattal él, úgy hozza be a referenciális vonatkozásokat, hogy a fellelt iratok mibenlétét firtató kihallgatók kérdéseire érkező válaszok ezúttal az epikai valószerűtlenség kockázatával fenyegetik írásáramlását. A faragatlan figurák bürokrata eljárása és a hozzájuk nem igazodó, az elbeszélés hömpölygését nem korlátozó, lírai elmefutamaiból jottányit sem engedő vallatott közötti szakadékot feltáró dialógusok inkább hatnak egy a művön kívül elgondolt forma lenyomataként, mint a szöveget újabb isnpiratív tapasztalattal megbillentő tónusváltásként. A konkrét, a történelmiből vett tényszerű, miközben kizökkenteni nem tudja, a költőit béklyózza; inkább zavar támad, mint megtorpanásra késztető bizonytalanság; az elbeszélés és az elbeszélt szelleme leválik egymásról. Az olvasó jobban jár, ha a határőrök megszólalásain, a mappák között tallózó fogvatartott mondathullámainak taraján utazva siklik át, eljutva ekképp a pszichiátriai szcénába, ahol a meztelen felsőtestén nehéz krombit hordó (!), analitikus professzor alakja feltűnik, hogy a kérdező és a kérdezett, az elbeszélő és az elbeszélt ismét szövegimmanens, adekvát foglalatot nyerjen.

Így jártam Tolnaival, mondom, mert szövege sétapróza, járás-kelés, menni kell vele, csellengve és csatangolva nézelődni, felderíteni terepasztalát, felfedezni azt az akár wittgensteini értelemben vett várost, amelynek szemrevételező megalkotásának folyamatába kószálásai során beavat.

Persze nyomban eszünkbe juthat Tandori halhatatlan verse: „Megkondítod magad, mint egy teret, / melyben eltávolodhatom. / Látatlanul hagyom, / hogy körülvégy, és az legyek, ahol / vagyok. Háttal megyek, csak az kerül / elém, amit már elhagyok." Egyszerre a térbeli tapasztalatnak a múltba vesző időszerűsége, ugyanakkor a Tolnai-féle térfoglalás jellegzetessége; az ismerősség áttekinthető összefüggésrendjét az epikus megismerés ambíciójának makacsul, már-már mániásan, újbóli nekirugaszkodásokkal alávető ambíció. A Szeméremékszerekben felbukkanó, előbotorkáló, beköszönő alakok és helyszínek ugyanis többségében régi társaink és otthonos agoráink.

A Szeméremékszerek, a korpusz, az eddigiekből sejthető, szükségképpen befejezhetetlen. Annak ellenére az, hogy Tolnai többféle zárlattal, epilógussal kísérletezik, Elő és/vagy utószóval, ám letennie a pontot csak formálisan sikerül. Beszédét berekeszti, méginkább: felfüggeszti.

Tolnai több szöveghelyen, az infaustusok (ön)reflexióiba oldottan, partokat sodró elbeszélői lendületét illeti ironikus, kritikai észrevételekkel. A „magával" szemben táplált, fel-felhorgadó kételkedés az olvasót is a gyengéd türelemre inti. A Szeméremékszerekben, ebben a bámulatos színösszetételű, kamaradarabok sokaságát forgalmazó műben, az írói műhelymunka, az ars poétikus vallomásosság, a létezésszakma, a költői figyelem működését, a teremtő képzelet munkáját követhetjük nyomon. Nincs okunk a műfaji meghatározásokba gabalyodni, ám ha mégis ad hoc kijelölni szeretnénk a Szeméremékszerek helyét, a rekviem jön szembe. Egy néhai földrész alábukása, a háború és a maffiakapitalizmus sújtotta Balkán fölött zengő gyászmise. Az irgalmat vesztett világ fölött szól Tolnai kisénekeseinek kórusa: jajveszékel a sírástanszék abbahagyhatatlanul.

Tolnai Ottó: Szeméremékszerek, Jelenkor, 2018, 381 oldal, 3499 Ft

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.