hirdetés

A hét esszéje – Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben

2018. augusztus 6.

Hannah Arendt 1959. szeptember 28-án, Hamburg város Lessing-díjának átvételekor elhangzott beszédéből (közli 2007-ben a Holmi, Veres Máté fordításában) Nagy Gabriella választott részletet.

hirdetés

„Számos olyan időszakot ismer a történelem, amelyben a nyilvános tér elhomályosult, s a világ olyannyira gyanússá vált, hogy az emberek nem kértek többet a politikától alapvető érdekeik és személyes szabadságuk tiszteletben tartásánál. Mindazokat, akik ilyen időkben éltek, s akiket ezek az idők alakítottak, többnyire arra késztette mindez, hogy semmibe vegyék a világot és a nyilvános teret, lehetőségeikhez mérten ne vegyenek róla tudomást, vagy akár hogy átugorják és mögé kerüljenek – mintha a világ csupán a felszín volna, amely mögé az emberek elrejtőzhetnek – annak érdekében, hogy a közöttük megnyíló világ megkerülésével érthessék meg egymást" – mondja Hannah Arendt 1959. szeptember 28-án, Hamburg város Lessing-díjának átvételekor elhangzott beszédében (közli 2007-ben a Holmi, Veres Máté fordításában), idézem 2018 augusztusában, Magyarországon, egy párbeszédre – úgy tűnik – hosszú távra, és remélhetőleg nem maradandóan képtelenné vált/tett, kettészakadt/kettészakított kultúrában. Csakhogy a világról nem lehet nem tudomást venni. „Az ilyen időkben – folytatja Arendt, és legyen ez a jó hír, a remény –, ha a dolgok jól alakulnak, az 'emberiesség' egy sajátos fajtája fejlődhet ki. Ennek értékeléséhez elegendő a BÖLCS NÁTHÁNra gondolnunk, amelynek valódi témája – 'Embernek lenni elegendő' – áthatja a darabot."

„Embernek lenni...", talán elegendő lenne. A teljes szöveget ajánlom lassú, megfontolt olvasásra, az utolsó fejezetét idemásolom.

Nagy Gabriella

 

Hannah Arendt: Embernek lenni sötét időkben – Gondolatok Lessingről (részlet, Veres Máté fordítása)

IV.

A barátság példája, mellyel azért hozakodtam elő, mert több szempontból is különösen találónak tartom az emberiesség kérdésével kapcsolatban, visszavezet bennünket Lessinghez. Mint ismeretes, az ókoriak elengedhetetlennek tartották a barátokat az emberi élethez, sőt úgy hitték, barátok nélkül élni sem érdemes. Ebben az álláspontjukban igen kevés szerepet játszott az a gondolat, hogy balsors idején szükségünk van a barátok segítségére; éppen ellenkezőleg, azt gondolták, hogy nem lehetséges boldogság vagy jó szerencse senki számára, ha nem osztozik egy baráttal annak örömében. Van ugyan igazság abban a mondásban, hogy az igaz barát a balszerencse idején ismerszik meg; ilyen bizonyság híján azonban szokás szerint azokat tartjuk igaz barátainknak, akikkel habozás nélkül megosztjuk örömünket, s akikre számítunk, hogy velünk együtt örvendeznek majd.

A barátságot az intimitás ama jelenségének szokásunk tekinteni, amelyben a barátok megnyitják szívüket egymásnak, háborítatlanul a világtól és annak követeléseitől. Rousseau, nem pedig Lessing e felfogás legnagyobb szószólója, ami nagyon jól megfelel a modern individuum általános beállítottságának, aki világtól való elidegenedettségében csakis a magánéletben és a szemtől szembeni találkozás intimitásában képes megmutatni önmagát. Éppen ezért olyan nehéz megértenünk a barátság politikai relevanciáját. Amikor például azt olvassuk Arisztotelésznél, hogy a philia, a polgárok közötti barátság a városállam jóllétének egyik alapvető előfeltétele, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy pusztán a pártviszályoktól és a polgárháborútól való mentességről beszél. Csakhogy a görögök számára a barátság lényege a párbeszédben állt. Úgy gondolták, hogy kizárólag az állandó eszmecsere egyesíti a polgárokat a poliszban. A párbeszédben a barátság politikai jelentősége és a hozzá kapcsolódó sajátságos emberiesség testesült meg. Ez a beszélgetés (azzal a meghitt társalgással ellentétben, amelyben az egyének önmagukról beszélnek), bármennyire áthatja ugyan a barát jelenléte felett érzett öröm, a közös világgal törődik, amely a szó nagyon is szoros értelmében „embertelen" marad, hacsak nem beszélnek róla emberi lények folyamatosan. Hiszen a világ nem emberi pusztán amiatt, hogy emberi lények hozzák létre, s nem is válik emberivé pusztán azért, mert emberi hangok szólalnak meg benne, csakis akkor az, ha párbeszéd tárgyává válik. Bármennyire hatnak is ránk a világ dolgai, bármennyire felkavarnak és ösztökélnek bennünket, csakis akkor válnak emberivé számunkra, ha megbeszélhetjük őket társainkkal. Ami nem válhat párbeszéd tárgyává – a fenséges, a rettenetes vagy a hátborzongató –, találhat ugyan emberi hangot, amely által a világban elhangozhat, amely azonban nem maga az emberi. Csakis azáltal tesszük emberivé mindazt, ami a világban és bennünk történik, hogy beszélünk róla, és a beszéd folyamatában tanulunk meg embernek lenni.

A görögök philanthropiának, „emberszeretetnek" nevezték ezt a baráti párbeszédben megvalósuló emberiességet, mivel abban a készségben testesül meg, hogy megosszuk a világot más emberekkel. Ellentéte, a mizantrópia, egyszerűen annyit jelent, hogy a mizantróp nem talál senkit, akivel hajlandó megosztani a világot, senkit sem talál érdemesnek arra, hogy együtt örvendezzen vele a világnak, a természetnek és a kozmosznak. A görög filantrópia számos változáson ment át, míg a római humanitasszá változott. Eme változások legfontosabbika összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy Rómában roppant különböző származású és rangú emberek kaphattak polgárjogot, s léphettek be ezáltal a művelt rómaiak között folyó párbeszédbe, hogy megbeszélhessék velük a világot és az életet. És ez a politikai háttér különbözteti meg a római humanitast attól, amit a modernek emberiességnek neveznek, s amin rendszerint pusztán a nevelés eredményét értik.

Hogy az emberiesség inkább józan és hűvös, mintsem szentimentális; hogy nem a testvériség, hanem a barátság példázza; hogy a barátság nem meghitten személyes viszony, hanem politikai elvárásokat hoz létre, és megőrzi a világgal való kapcsolatot – mindezt olyannyira kizárólagosan a klasszikus antikvitás jellegzetességének tekintjük, hogy meglehetősen zavarbaejtőnek találjuk, mikor rokon vonásokat fedezünk fel a BÖLCS NÁTHÁNban –, amelyet, minden modern jellegzetessége ellenére, joggal nevezhetnénk a barátság klasszikus drámájának. Azt a gondolatot találjuk olyan megdöbbentően idegennek a darabban, hogy „Muszáj, muszáj barátnak lennünk", amivel Náthán a templomoshoz fordul, s tulajdonképpen mindenkihez, akivel csak találkozik; hiszen Lessing számára nyilvánvalóan sokkalta fontosabb ez a barátság, mint a szerelem szenvedélye, s így a szerelmi szálat ridegen el is varrja (a szerelmesekről, a templomosról és Náthán fogadott lányáról, Recháról kiderül, hogy testvérek), s olyan kapcsolattá alakítja, amelyben a barátság szükséges, a szerelem azonban kizárt. A darab drámai feszültsége kizárólag a barátságnak és az emberiességnek az igazsággal való összeütközésében rejlik. Ez talán még különösebben hat a modern emberre, ám újfent különösen közel visz azokhoz az elvekhez és konfliktusokhoz, amelyek a klasszikus antikvitást foglalkoztatták. Végső soron Náthán bölcsessége abban áll, hogy készségesen feláldozza az igazságot a barátságért cserébe.

Lessing közel sem ortodox nézeteket vallott az igazságról. Elutasított mindenféle igazságot, még azokat is, amelyeket a gondviseléstől eredeztettek, és sohasem érezte magát az igazság kényszerének hatása alatt, lett légyen az mások által rákényszerítve, vagy a saját gondolati tevékenységének eredménye. Ha szembekerült volna doxa és alétheia, vélekedés és igazság platóni alternatíváival, nem kérdés, hogyan döntött volna. Boldoggá tette, hogy – élve az ő példázatával – az eredeti gyűrű, ha létezett egyáltalán, elveszett; a miatt a végtelen számú vélemény miatt volt boldog, amely akkor fogalmazódik meg, amikor az emberek e világ ügyeit beszélik meg. Ha az eredeti gyűrű létezett, az a párbeszéd, ezáltal a barátság s így az emberiesség végét jelentené. Ugyanilyen alapon volt elégedett amiatt, hogy a „véges istenek" (eingeschränckten Göttern) fajába tartozik, ahogyan olykor az embereket nevezte; és úgy gondolta, hogy az emberi társadalmat semmiképpen sem azok fenyegetik, akiknek „több gondjuk van a felhők létrehozására, mint a szétzavarásukra", sokkalta „több kárt okoznak, akik minden ember gondolkodásmódját a maguk igájába akarják hajtani". Ennek igen kevés köze van a szokott értelemben vett toleranciához (történetesen maga Lessing sem volt kimondottan toleráns személy), annál több a barátság ajándékához, a világra való nyitottsághoz és végül az emberi nem szeretetéhez.

A „véges istenek" témája, az emberi értelem határai, melyekre a spekulatív ész képes rámutatni s így azokon túlhaladni, később a kanti kritikák nagy témájává váltak. De bármennyi közös legyen is Kant és Lessing beállítottságában – és tény, hogy sok közös van bennük –, a két gondolkodó között van egy döntő különbség. Kant felismerte, hogy az ember számára nem lehetséges feltétlen tudás, legalábbis teoretikus értelemben. Bizonyosan kész volt feláldozni az igazságot az emberi szabadság lehetőségéért; hiszen ha birtokoljuk az igazságot, nem lehetünk szabadok. Ám aligha értett volna egyet Lessinggel abban, hogy az igazságot, ha létezik, habozás nélkül fel kell áldoznunk az emberiességért, a barátság és az emberek közötti párbeszéd lehetőségéért. Kant amellett érvelt, hogy létezik valami feltétlen, az ember felett álló kategorikus imperatívusz érvénye, amely minden emberi ügyben meghatározó, s amelyet semmilyen értelemben vett emberiesség kedvéért nem szeghetünk meg. A kanti etika kritikusai gyakran embertelennek és könyörtelennek ítélték ezt a tézist. Érvelésük sajátosságaitól függetlenül tagadhatatlan, hogy Kant morálfilozófiája embertelen. S ez azért van így, mert a kategorikus imperatívuszt feltétlennek posztulálta, s feltétlenségében olyasmit vezetett be az emberek közötti, természeténél fogva viszonyokból álló térbe, ami összeütközésben áll annak alapvető viszonylagosságával. Az embertelenség, amely összefonódott az egyedüli és egyetlen igazság elképzelésével, Kant munkájában azért bukkan szokatlan világossággal a felszínre, mert az igazságot a gyakorlati észre akarta alapozni; mintha ő, aki oly kérlelhetetlenül mutatott rá az ember megismerőképességének korlátaira, nem tudta volna elviselni a gondolatot, hogy az ember cselekvésében sem lehet istenhez hasonlatos.

Lessinget ellenben örömmel töltötte el, ami mindig is – vagy legalábbis Parmenidész
és Platón óta – elcsüggesztette a filozófusokat: hogy az igazság, amint kimondjuk, rögvest egy véleménnyé válik a sok közül, kétségbe vonhatóvá, újrafogalmazhatóvá, a másokkal folytatott párbeszéd egyik tárgyává lesz. Lessing nagysága nem pusztán teoretikus éleslátásában áll, miszerint az emberi világban nem létezhet egyetlen kizárólagos igazság, hanem abban a boldogságban is, amit e tény felett érzett, s amiatt, hogy a lezárhatatlan párbeszéd nem szűnhet meg, ameddig csak emberek vannak. Az egyedüli feltétlen igazság, ha volna ilyen, mindama viták halálát jelentené, amelyekben a német nyelvű vitatkozás ősatyja és mestere olyannyira otthon érezte magát, s amelyekben mindig a lehető legegyértelműbben és leghatározottabban foglalt állást. Ez pedig az emberiesség végét jelentette volna.

Ma már nehézséget jelent számunkra azonosulni azzal a drámai, de nem tragikus konfliktussal, amelyet Lessing a BÖLCS NÁTHÁNban jelenített meg. Részben azért van így, mert magától értetődővé vált számunkra a toleráns viselkedés, habár a Lessingéhez aligha kapcsolható megfontolásokból. Manapság még mindig megfogalmazható a kérdés a három gyűrű lessingi példázata módján – ahogyan például Kafka nagyszerű kijelentése teszi: „Nehéz az igazságról beszélni, mert habár egyetlen igazság van csupán, az él, ennélfogva élő és változó arca van." Ez azonban semmit sem mond a lessingi antinómia – az igazság és az emberiesség között lehetséges antagonizmus – politikai jelentőségéről. Mi több, manapság egyre ritkábban találkozni olyanokkal, akik hiszik, hogy birtokolják az igazságot; ehelyett folyamatosan olyanokba ütközünk, akik biztosak benne, hogy igazuk van. A különbség világos: az igazságra vonatkozó kérdés Lessing idejében a filozófia és a vallás kérdése volt, míg a mi problémánk a tudomány keretei között merül fel, s mindig valamiféle, a tudományhoz igazodó gondolkodásmód dönt róla. Mindezt ama kérdést figyelmen kívül hagyva mondom, hogy ez a változás vajon hasznunkra vagy kárunkra vált-e. A tény az, hogy még azok is, akik egy érv sajátosan tudományos vonatkozásainak megítélésére képtelenek, éppúgy el vannak bűvölve a tudomány igazságai által, amennyire a XVIII. század emberei voltak az igazságra vonatkozó kérdés által. És meglehetősen furcsa, hogy még a tudósok beállítottsága sem zökkenti ki őket elbűvöltségükből, akik nagyon is tisztában vannak azzal, ameddig valóban tudományos tevékenységet végeznek, hogy „igazságaik" sohasem véglegesek, az eleven kutatás gyökeres átdolgozásain esnek át folyamatosan.

A „birtokolni az igazságot" és az „igazunk van" elképzelése között, számos különbségük mellett, van egy közös vonás: mindazok, akik egyiket vagy másikat választják, általában nincsenek felkészülve arra, hogy összeütközés esetén feláldozzák álláspontjukat az emberiességért vagy a barátságért. Valójában azt gondolják, hogy ha így járnak el, azzal elmulasztanak egy magasabb kötelességet, az „objektivitás" kötelezettségét; ezért ha olykor mégis meghozzák ezt az áldozatot, nem gondolják, hogy lelkiismeretesen cselekednek, sőt szégyellik is emberiességüket, és gyakran határozottan bűnösnek érzik magukat emiatt. A kor nyelvén, amelyben élünk, s a számtalan dogmatikus nézet nyelvén, amelyek uralják gondolkodásunkat, lefordíthatjuk Lessing konfliktusát egy a mi tapasztalatainkhoz közelebb állóra azáltal, hogy megmutatjuk alkalmazhatóságát a Harmadik Birodalom tizenkét évére és uralkodó ideológiájára. Tegyük félre egy pillanatra a tényt, hogy a náci fajelmélet elvben igazolhatatlan, mivel ellentmond az ember „természetének". (Mindamellett érdemes megjegyeznünk, hogy az effajta „tudományos" elméletek sem náci, sem német találmánynak nem tekinthetők.) Tételezzük fel, hogy a faji elméleteket meggyőzően igazolni lehetne. Ez esetben nem lehetne tagadni, hogy a nácik által levont gyakorlati politikai következtetések tökéletesen logikusak voltak. Feltételezve, hogy egy faj alsóbbrendűségét kétségbevonhatatlan tudományos bizonyításokkal csakugyan igazolni lehetne, indokolná-e ez annak kiirtását? Az erre adott válasz túlságosan is könnyű, hiszen rögvest felidézzük a „Ne ölj!" parancsát, amely a kereszténységnek az antikvitás felett aratott győzelme óta a Nyugat jogi és politikai gondolkodásának alapvető parancsolata. De egy mind jogi, mind morális, mind vallási előírásoktól mentes gondolkodásmód szerint – márpedig Lessing gondolkodása éppilyen korlátlan, éppilyen „élő és változó" volt – a kérdést a következőképp kellene feltennünk: Megérné-e egy ilyen doktrína, bármilyen meggyőzően igazolt is, mindannak feláldozását, amit az egyszerű barátság jelent két ember között?

Visszaérkeztünk tehát kiindulópontomhoz, az „objektivitás" megdöbbentő hiányához
Lessing vitaművészetéből, örökkön éber részrehajlásához, amelynek nem sok köze
van a szubjektivitáshoz, mert nem az én, hanem emberek világhoz való viszonyulásai, helyzetük és véleményük keretei között fogalmazódik meg. Lessingnek nem okozott volna gondot az általam az imént feltett kérdés megválaszolása. Sem az iszlám, sem a judaizmus, sem a kereszténység természetébe való betekintés nem akadályozhatta volna meg abban, hogy barátságot kössön és baráti párbeszédet folytasson egy meggyőződéses muszlimmal, egy istenfélő zsidóval vagy egy hívő kereszténnyel. Minden olyan doktrínát, amely elvben meggátolja a barátság lehetőségét két ember között, akadálytalan és tévedhetetlen lelkiismeretességgel utasított volna el. Azonnal az emberi mellett foglalt volna állást, nem törődve a tanultak vagy a tanulatlanok fejtegetéseivel. Ez volt Lessing emberiessége.

Ez az emberiesség politikai szolgasorba vetett világban bukkant fel, amelynek alapzata már megingott. Lessing maga is „sötét időkben" élt, s a maga módján meg is semmisült ebben a sötétségben. Láttuk, milyen erős szükséget éreznek ilyen időkben az emberek, hogy közelebb húzódjanak egymáshoz, hogy az intimitás melegével helyettesítsék azt a fényt és megvilágítottságot, amelyet csak a nyilvános tér sugározhat rájuk. Ez viszont azt jelenti, hogy elkerülik a vitát, s igyekeznek csak olyan emberekkel érintkezni, akikkel nem kerülhetnek konfliktusba. Egy lessingi beállítottságú ember számára ebben a korban és ebben a behatárolt világban kevés hely adatott; ahol csak emberek tömörültek össze, hogy felmelegítsék egymást, ő magukra hagyta őket. És mégis, ő, aki a perlekedésig vitatkozó volt, semmivel sem tűrte jobban az egyedüllétet, mint a testvériség ama túlzó közelségét, amely minden különbözőséget eltöröl. Sosem állt szándékában összeveszni azzal, akivel párbeszédbe kezdett; csakis a világnak a világ ügyeiről és a világban lévő dolgokról folytatott folyamatos párbeszéd általi humanizálása érdekelte. Sokak barátja akart lenni, de senkinek sem a testvére.

Nem sikerült ezt a vitában és párbeszédben megvalósuló barátságot megkötnie az emberekkel, és persze a német ajkú területeken uralkodó akkori állapotok között aligha járhatott volna sikerrel. Egy ember iránt, aki „minden tehetségénél többet ért", s akinek nagysága „egyéniségében rejlett" (Friedrich Schlegel), sohasem alakulhat ki szimpátia Németországban, mert az ilyen szimpátiának a legmélyebb értelemben vett politikában kellene gyökereznie. Mivel Lessing teljesen politikus alkat volt, ragaszkodott hozzá, hogy igazság csak ott létezhet, ahol a diskurzus humanizálja azt, csakis ott, ahol az ember nem annak ad hangot, ami az adott pillanatban megesik vele, hanem annak, amit „igaznak vél". Az ilyen beszéd jóformán lehetetlen az egyedüllétben; ahhoz a területhez tartozik, ahol a számos hang és a ki-ki által „igaznak véltek" hangoztatása összekapcsolja és elválasztja az embereket, pontosan azokat a távolságokat hozva létre, amelyek együttesen a világot képezik. Minden igazság, amely ezen a területen kívül van, függetlenül attól, hogy hasznára vagy kárára van-e az embernek, szó szerint embertelen; de nem azért, mert egymásra haragítja és eltávolítja az embereket. Éppen ellenkezőleg, a miatt a veszély miatt, hogy végül minden embert egyesít ugyanabban a vélekedésben, hogy tehát egy vélemény az összes többi fölé kerekedik, mintha nem a végtelenül változatos embernek, hanem az egyes számban értett embernek, egy fajnak és példányainak kellene benépesítenie a földet. Ha ez megtörténne, a világ, amely csakis a különbözőségeikben megnyilvánuló emberek közötti terekből formálódhat, nyomban eltűnne. Ezért van, hogy a legmélyebb gondolat, amelyet az igazság és az emberiesség közötti kapcsolatról valaha is megformáltak, Lessingnél található meg, abban a mondatban, amely mintha valahány műve bölcsességének utolsó szava lenne.

A mondat így hangzik:

„Jeder sage, was ihm Wahrheit dünkt,
und die Wahrheit selbst sei Gott empfohlen!"

„Mondja mind, amit igaznak gondol,
s az igazságot magát bízzuk az Istenre!"

 

(A teljes szöveg a Holmi 2007. áprilisi számában olvasható. A kiragadott részlethez tartozó jegyzetek is a Holmi-közlésben érhetők el.)


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.