hirdetés

A hét esszéje – Martin Heidegger: Költők – mi végre?

2018. szeptember 3.

Saját szellemi honvédelmemet vívom hol sikerrel, máskor elbukva; nagy szavakra vágyom, erőteljes mondatokra, éles észrevételekre. Most épp Heideggerre. – A hét esszéjét Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Egyre gyakrabban fog el a vágy a nagy szavak iránt. Egyre gyakrabban érzem úgy: a szellemileg klímaváltozás korában magam is zsugorodom.

A napokban olvastam egy szöveget, amelyben Maryanne Wolf, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) idegkutatója a telefonokhoz-computerekhez kötődő és elhatalmasodó olvasási szokások nyomába eredve arra a kísérletekkel verifikált eredményre jut, hogy az úgynevezett mélyolvasás képességét kioltja a digitális tartalmakban felhalmozott diszperzív információk tömege.

"Az UCLA pszichológusa, Patricia Greenfield szerint ez tulajdonképpen magát a tanulást is veszélyezteti: ha nem jut elég idő a mélyolvasásra, az többek között a kritikai gondolkodás rovására is mehet, ennek pedig a fake news korában már túlmutat a jelentősége azon, hogy ki milyen klasszikus szerzőt kedvel.", folytatódik a cikk. Különösen szíven ütött, hogy Wolf személyes élményéről is beszámol, arról, hogy Hesse Üveggyöngyjátéka, amely egykor legkedvesebb könyvei közé tartozott, ma kihullik a kezéből, képtelen felvenni vele a kapcsolatot.

A fenti állítások nem leptek meg. Félreértés ne essék, nem kizárólag a honfitársaimról szerzett benyomásaimról beszélek, hanem a saját bőrömön tapasztaltakról is, arról, hogy - jóllehet a telefonomat csak telefonálásra használom, a közösségi tartományokban pedig nem tanyázom - az úgynevezett híroldalakat tallózó napi tájékozódásom, ez a kvázi-tevékenység, ha nem vagyok résen, milyen mértékben kerekedik felül az életemen. Milyen fokon válok észrevétlenül lebilincseltjévé a különböző felületeken rohanó cikkeknek, veszítem el a fontos és a lényegelen megkülönböztetését illető igényemet. Hogyan leszek a "fecsegő önfelejtés" (ld. Heidegger) alanya és tárgya.

Saját szellemi honvédelmemet vívom hol sikerrel, máskor elbukva; nagy szavakra vágyom, erőteljes mondatokra, éles észrevételekre. Most épp Heideggerre. A hagyománynak, az elrejtőzés és a feltárulkozás paradoxonának, a wozu?, a mivégre kérdésének ismételten és hajthatatlanul nekifeszülőre, a megnevezhetetlent a megnevezéssel kísértőre. Az egyedül időszerű anakronizmusra.

Nemkülönben pedig a nemtudásra vágyom, arra az áhítatra, amelyet gimnazista éveim során megannyi szöveg kiváltott, nem utolsóként a Heideggeré. Arra, hogy korszakos barátom, Simon Balázs a Széchenyi könyvtárból befut egy eltovajolt kötettel, Wozu Dichter? a címe. Ülünk a konyhában, Balázs magyaráz felhevülten, minden mondatnál megáll, egy árva szót sem értek, de nincs bennem rémület, mert abban a pillanatban tudom, szentül meg vagyok róla győződve, olyan fénykörbe léptem, amelyben egyedül érdemes lakozni. (Ahová az alábiakban Schein Gábor pontos és poétikus fordításában invitál.)

Jánossy Lajos

 

Martin Heidegger: Költők - mi végre? (részlet)

„...és költők szűkös időn – mi végre?", kérdezi Hölderlin Kenyér és
bor című elégiájában. Ma már a kérdést is alig értjük. Hogyan is foghatnánk
fel a választ, amelyet Hölderlin adott rá?

„...és költők szűkös időn - mi végre?" Amikor Hölderlin szűkös időről beszél, arra a világkorszakra gondol, amelyhez még mi magunk is tartozunk. Krisztus megjelenésével és áldozati halálával Hölderlin történeti tapasztalata szerint véget ért az istenek nappala. Beesteledett. Azóta, mióta „ama három": Héraklész, Dionüszosz és Krisztus elhagyta a világot, a világkorszak estje mindinkább éjbe hajlik. A világéj sötétje lassan mindenre ráborul. E korszakot Isten elmaradása „Isten hiánya" határozza meg. Amikor azonban Hölderlin Isten általa megtapasztalt hiányáról beszél, nem tagadja, hogy tovább élhet az egyes ember és az egyházak Istenhez fűződő keresztényi kapcsolata, és nem ítél e kapcsolatról lekicsinylőén. Isten hiánya azt jelenti, hogy nincs többé olyan Isten, aki láthatóan és egyértelműen összegyűjti maga körül az embereket és a dolgokat, és aki ebből az
összegyűjtésből fakadóan összeilleszti a világkorszakot, valamint a benne való emberi tartózkodást. De Isten hiányában még valami sokkal rosszabb is megnyilvánul. Nem csupán az istenek és Isten menekült el, hanem az istenség ragyogása is kihunyt a világtörténelemben. A világéj ideje szűkös idő, és egyre szűkösebb lesz. E kor már most annyira szűkös, hogy Isten hiányát nem képes hiánynak érezni.

E hiányban egyszersmind elvész a világot megalapozó alap [Grund] is. A szakadék [Abgrund] eredetileg azt a talajt és alapot jelenti, amely fölött mint legalsó fölött, a meredély peremén függ valami. Ám a későbbiekben az „Ab" igekötőt a teljes alaptalanság jeleként értették. Az alap az a talaj, amiben valami gyökerezik vagy amin valami áll. Az a világkorszak, amely nélkülöz minden alapot, a szakadék fölött függ. Feltéve, hogy e szűkös időben következhet még valamilyen fordulat, e fordulatra csak akkor kerülhet sor, ha a világ alapjaitól – és ez ebben az esetben egyértelműen azt jelenti, hogy a szakadék mélységétől – elrugaszkodik. A világéj világkorszakában az embernek meg kell tapasztalnia a világ szakadékát, és ki kell bírnia ezt. Ehhez azonban az szükséges, hogy legyenek olyanok, akik lejutnak a szakadékba.

A világkorszak fordulata nem történhet azáltal, hogy egy új Isten vagy egy régi valamikor újra előtör a leshelyéről. Hova érkezne meg visszatértekor, ha az emberek előzőleg nem készítik elő tartózkodását? Miként tartózkodhatna közöttünk egy Isten Istenhez méltóan, ha előtte nem ragyog fel mindenben, ami van, az istenség fénye?

Az istenek, akik „itt voltak", csak „ideje jöttén" „fordulnak meg",
akkor, ha a megfelelő helyen és helyes módon megtörténik az emberekkel a fordulat. Ezért mondja Hölderlin befejezetlen Mnémosziiné című himnuszában, amely közvetlenül a Kenyér és bor című elégia utánkeletkezett, hogy:

Nem tehetnek

mindent az égiek. Mert a halandók

előbb jutnak a szakadékba. Velük fordul ezért

a mélység. Nehéz léptű

az idő, de világra hozza

az igazságot...

Nehéz léptű a világéj szűkös ideje. Előbb lassan el kell jutnia önnön közepébe. Amikor eljön az éjfél, akkor a legnagyobb az idő szűkössége. A szűkölködő idő akkor még ínségét sem érzi. Éppen abban áll az idő szűkössége, hogy a szűkölködő ínségére is sötétség borul. így teljesen elsötétedik az ínség, csupán szükségletként jelenik meg, amely azt igényli, hogy kielégítsék. A világéj olyan küldött sorsként [Ge-schick] is elgondolható, amely a pesszimizmuson és az optimizmuso ninnen történik. A világéj talán most a közepe felé tart. E világkorszak talán éppen most válik teljes mértékben szűkös idővé. Vagy talán mégsem, még nem, még mindig nem, a mérhetetlen nyomorúság és minden szenvedés ellenére, a névtelen szenvedés, a továbbburjánzó békétlenség és a növekvő zavarodottság ellenére sem.

Nehézléptű az idő, mert még talán az iszonyat sem képes arra, hogy önmaga számára a fordulat alapja legyen, amíg nem történik fordulat a halandókkal. A halandókkal pedig csak akkor történik fordulat, ha beletalálnak saját lényegi létezésükbe [Wesen], Ez pedig nem más,mint hogy az isteneknél is előbb jutnak a szakadékba. Ha a lényegükrő lbeszélünk, nem feledhetjük el, hogy közelebb vannak a távolléthez[Abwesen], mert a jelenlét [Anwesen], amit régtől fogva létnek neveznek, az osztályrészük. De mivel a jelenlét egyszersmind el is rejti önmagát, a jelenlét maga a távollét. Tehát a szakadékban van minden elrejtve és feljegyezve. A Titánok himnuszában Hölderlin „mindent feljegyző"-nek nevezi a „szakadékot”. Akinek a halandók közül mindenki másnál előbb és mindenki mástól eltérő módon kell a szakadékba jutnia, megtalálja azokat a jeleket, amelyek a szakadékban vannak feljegyezve. A költő számára ezek az elmenekült istenek nyomai. Ezt a nyomot Hölderlin tapasztalata szerint Dionüszosz, a bor istene nyújtja át az isten-teleneknek a világéj sötétjében. Hiszen a szőlő istene a szőlőtőkében és annak gyümölcsében az emberek és az istenek nászának helyeként őrzi a föld és az ég lényegszerű egymáshoz tartozását. Ha valahol, csakis e hely hatókörében maradhatnak meg az isten-telen ember számára az elmenekült istenek nyomai.....

és költők szűkös időn - mi végre?

Hölderlin áhítattal válaszol a megszólított költőbarát, Heinze szavával:

Ám te: - akár a Boristen fölkent papjai - mondod -

ők is szent éjben húznak a tájakon át.

A költők azok a halandók, akik a Boristent komolyan megénekelve érzékelik az elmenekült istenek nyomát, követik azt, és a velük rokon halandók javára felkutatják a fordulathoz vezető utat. Istenségük az Éter, az az egyedüli hely, ahol az istenek istenek lehetnek. Az Éter elementuma, amelyben maga az istenség is létezik, a szent. A szent, az az elementum, amelyet az Éter az elmenekült istenek megérkezéséhez felkínál, az elmenekült istenek nyoma. De ki képes arra, hogy ezt a nyomot érzékelje, és nyomként ráakadjon? A nyomok gyakorta láthatatlanok, és mindig egy alig sejtett intés hagyja őket hátra. Költőnek lenni a szűkös időben azt jelenti: a dalban az elmenekült istenek nyomára figyelni. Így mondhatja a költő a világéj idején a szentet. A világéjt ezért nevezheti Hölderlin a maga nyelvén szent éjnek.

Schein Gábor fordítása

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.