hirdetés

A hét esszéje – Török Endre: A testvériségről

2018. május 20.

A világot elborító erőszak testvérisége helyett, amely a bűn összeesküvése az emberben az ember ellen, a lelki gyilkosok összeesküvése a világban, az áldozatok szeretetben való összeesküvését kellene létrehozni. Ehhez az első lépés az állati sorba taszított emberi lényekben felébreszteni az élethez való jog tudatát. – A hét esszéjét Nagy Gabriella választotta.

hirdetés

Tizenhárom éve, 2005 áprilisában, 81 évesen halt meg Török Endre irodalomtörténész, jeles russzista, esszéista, egyetemi tanár. A múlt héten szintén eltávozott Horgas Béla Liget Műhely Alapítványa 1993-ban adta ki esszéinek gyűjteményét Szemfényvesztések kora címmel. A polcomon egy sorban Balassa, Szilágyi Ákos, Poszler, Török. Lapozgatom, megdöbbentő, mennyit felejtünk. Ki beszél ma a nagy hatású tudósról? Török Endre Dosztojevszkijról, Tolsztojról, Bergyajevről írt tanulmányairól, arról, amit Goethéről, Hamvasról, Szent Ágostonról gondolt? Google-kereső, legutóbb egy éve, Jókai Anna nekrológjában hivatkoznak rá.

Több szövege is szíven üt, hatalomról, tudásról, bűntudatról, törvényről, méltóságról, szabadságról és Istenről. Nem feltétlen korszerű, nem kell vele egyetérteni, mélyen hívő gondolkodó, akinek műveit erősen javallott újraolvasni. Nem tanulság nélkül való például, amit 1987-ben, több mint harminc éve a testvériségről papírra vetett. A mára nézve sem, amikor „a világnak semmire sem lenne nagyobb szüksége, mint türelemre és szolidaritásra".

Nagy Gabriella

 

TÖRÖK ENDRE: A TESTVÉRISÉGRŐL

A lelkétől elfordult ember vagy a cinizmus vagy a közöny vagy a fanatizmus foglya. Cinizmusában nem törődik mással, csak önmagával, a közönyében pedig semmivel sem törődik. De ennél is, annál is veszélyesebb a fanatizmus. A cinizmus is, a közöny is a világ hol nyílt, hol burkolt megvetése. Viszont a fanatizmus, politikai vagy vallási szerveződésként, a testvériség nevében a világ érdekét gondolja képviselni. Csakhogy ez a testvériség a halált hordozza. Az ember, ha a fanatizmus embere, mindenre képes abban a tudatban, hogy az eszme, amelyre feltette életét, igazabb a személyénél, tehát személy szerint bármit megtehet, amit az eszme kíván, vagy az eszme nevében kívánnak tőle. Feladhatja, sőt fel is kell adnia a saját életét, de viszonzásként ezért senki életét nem kell kímélnie, mihelyt az eszme, illetve az eszmét kisajátító erő útjában áll. A fanatizmus a szolidaritás és a türelem ellensége, holott a világnak semmire sem lenne nagyobb szüksége, mint türelemre és szolidaritásra. Az elvakultság kizárja a testvériségből azt, aki másként gondolkodik. Kétségbe vonja, sőt elutasítja még a jogát is arra, hogy meggyőződését kövesse. A fanatizmus a testvériség megrágalmazása a testvériség álarcában, mivel fenntartás nélküli együttműködés a választottakkal, és fenntartás nélküli megtagadása azoknak, akik kívül állnak a választottak körén. A világ megosztását támogatja, még ha az ellenkezőjét állítja is. Akár politikai, akár vallási szövetkezésként jelentkezik is, esetleg éppen egymást erősítve, mindenképpen agresszív szövetség, önmagát kitüntető társulás. Egységét pedig e kitüntetés által tartja fenn. Az erőszak testvériségét terjeszti a történelemben, kiváltva egy hasonló erőszakot, amely a testvériség érzésének megcsúfolásaként Káin bélyegét hordja.

Úgy látszik, mintha mindent elölről kellene kezdeni. A világot elborító erőszak testvérisége helyett, amely a bűn összeesküvése az emberben az ember ellen, a lelki gyilkosok összeesküvése a világban, az áldozatok szeretetben való összeesküvését kellene létrehozni. Ehhez az első lépés az állati sorba taszított emberi lényekben felébreszteni az élethez való jog tudatát. Az élethez való jog pedig nem a szerzés joga, mint a technikai társadalmakban, hanem a föld lakosságának szinte nagyobbik részében a megélhetéshez való jog, a történelmi jóvátétel első követeléseként. A test táplálása ugyanis csak az első, az elemi szükséglet a „többiért", hogy milliónyi és milliónyi ember felismerje a lelkéhez való jogát a szegények testvériségében, és ne váljon maga is gyilkossá, ne engedjen az erőszak csábításának, ne legyen bűnrészessé a gyűlölet szerveződésében. „Aki gyűlöli az ő atyafiát, mind embergyilkos az: és tudjátok, hogy egy embergyilkosnak sincs örökélete, ami megmaradhatna őbenne" (1Jn 3,15).

„India szentje", Teréz anya szerint „a szegények megadják nekünk azt a megbecsülést, hogy szolgálhatunk nekik". A csend, a „néma" szolgálat jegyében alapította a szeretet misszionáriusainak szabad társulását, amelyben az egyén nincs alávetve semmiféle földi tekintélynek. Példaként állítja, hogy az ember, ha a világban a világért cselekszik, a lelke szerint független lehet azért, sőt kell, hogy legyen az intézményesített világi akarattól. E társulásban a személy maga válik intézménnyé, és ebben az értelemben Isten intézményeként működik, ellentétben a technikai tudat eszes, de a lelkében bukott emberével, akinek figyelme szinte kizárólag az anyagi javakra irányul. A szegények szegényeként élnek tagjai a szegényekért a szegények között. „Azt hiszem – írja Teréz anya –, hogy a mai emberek nem gondolják úgy, hogy a szegények hozzájuk hasonló lények. Nincs bennük tisztelet a szegények méltósága iránt. A fejlődésnek ebben a korában mindenki siet, mindenki rohan, és az úton földre hullanak azok az emberek, akik nem versenyképesek. Ezeket akarjuk mi szeretni, szolgálni és gondozni".

A föld mint lakott világ jelenleg egy radikális átrendeződés kapujában áll. Nem az ember akaratából, nem azért, mert a civilizáció emberében feltámadt a jóindulat a másik ember iránt, hanem legkivált talán az eltömegesedés, és ezzel a népek és társadalmak közötti egyenlőtlenség feltűnő, provokatív jellege miatt. Csak az a kérdés, minek a nevében történik majd a fordulat, a fanatizmus vagy a szeretet erőinek elsőbbségével-e. A második világháborúig az európai gondolkodás kisajátította magának a testvériség eszméjét abban a feltevésben, hogy egyedül a nyugati kultúra képes e szellemet érvényre juttatni a világban. De közben, saját történetének beszennyezéseként, a technikai tudat önállósulásával elszakadt tőle, sőt az erőszak legitim formáiban valósággal kigúnyolta a testvériséget, elvesztvén a jogát arra, hogy testvériségről beszéljen. Mindenesetre a „szegények szegényei" az ép lelkiség feltámasztásáért élnek. Az ép lelkiséget pedig az élet páriáihoz, az erőszaknak kitett embercsoportokhoz fordulva keresik és őrzik egy hiteles, megkülönböztetés nélküli világ követelményét képviselve.

A szeretet misszionáriusainak társulása az elveszített eredeti értékrend helyrehozását szolgálja, amennyiben nem a gazdag megy a szegényhez, hogy adakozásával megvásárolja lelkiismeretét, hanem a szegények testvérisége adakozik példájával a lélekben ínséges gazdagoknak. A szegények ugyanis lehetnek jók és rosszak, de tulajdon híján a nincstelenségükben egyenlők, és ennél az egyenlőségnél fogva valamiképp tudják a szeretetet. Hiányzik belőlük a tulajdonból származó kiváltság, az elkülönülés gőgje, amely a méltatlan élet jele. E méltatlansággal szemben csak a szegények testvériségéből áradó lelki méltóság adhatja meg a kiszabadulás mintáját, vagyis a személynek az a törekvése, hogy egy másik személy felé haladva „felvegye" azt a személyt, ha pedig felvette, a másik által felülmúlja magát a szeretet fokozásával. „Nem értek egyet azzal, hogy nagy stílusban csináljuk a dolgokat – mondta egy interjúban Teréz anya. – Nekünk az egyén számít. Ahhoz, hogy szeretni tudjuk a személyt, közeli kapcsolatba kell kerülnünk vele. Ha addig várunk, míg nagy számban lesznek, beleveszünk a számokba. És sohasem leszünk képesek megmutatnia a személyiség iránti szeretetet és tiszteletet. Én a személytől személyig terjedő kapcsolatban hiszek; az én számomra minden egyes személy Krisztus, és minthogy csak egyetlen jézus van, ez a személy az egyetlen személy nekem a világon ebben a pillanatban".

E szemléletben minden egyes ember Isten eshetősége. És a valódi testvériség akarja, hogy mindenki Isten eshetőségévé váljék a szeretetben. Még ha ez a cél utópiának hat is, annyiban realitás, hogy korlátozza, ahol korlátozható, a bűn esélyeit.

Különben is a tevékeny, a dolgok titkát megismerni vágyó értelem a szeretettől mint egységre hívó szellemi tényezőtől kapja fogékonyságát a „lényegi rend" iránt. A tudományban a tudományon túlhaladva, általa képes belátni, hogy mennél többet tudunk a természetről, annál inkább számolnunk kell egy magasabb erő meglétével. Azt ugyanis, hogy van lényegi rend, amelyet a tudatunk olvas ki a törvényszerűségekből, már csak azért is tudjuk, mert ez a tudat maga is a lényegi rend része, és mivel része, éljük a lényegi rendhez fűződő viszonyunkat. „Az értékek kérdése – írja W. Heisenberg – végül is azonos tetteink, céljaink, erkölcseink problémájával; azaz egy bizonyos iránytűre vonatkozik. Ehhez az iránytűhöz kell igazodnunk, ha helyes úton akarunk járni az életben. Magát az iránytűt számtalan névvel illették a különböző vallások és filozófiák: boldogság, Isten akarata, az élet értelme – hogy csak párat említsek. Az elnevezések változatossága az egyes közösségek tudatformái között lévő számottevő különbségekre utal. Nos, anélkül, hogy kisebbíteni akarnám e különbségek jelentőségét, tisztán érzem, hogy az összes efféle formuláció az ember és a lényegi rend viszonyát próbálja megragadni... és amikor az ember értékek után kutat, valószínűleg nem mást keres, mint a lényegi rendnek megfelelő, azzal összhangban álló cselekvési formákat, amelyek – mint ilyenek – mentesek a megosztott, részleges rendből álló zűrzavartól" (A rész és az egész).

Mivel a társadalmi és a gazdasági folyamatok feletti uralom elvesztése miatt a „részleges rendből fakadó zűrzavarban" élünk, kérdés, mit tehet az ember, tehet-e egyáltalán valamit, hogy megszűnjön a zűrzavar. A lényegi rendhez való megtérés mint világprogram, jószerivel elméleti követelés csupán. De elméletileg is lehetetlen a személy önigazolása nélkül, amely az élet önigazolása. Amikor az emberiség vagy a társadalom életéről beszélünk, akkor képletesen beszélhetünk csak életről. Az élet ténylegesen az egyénben élet. Az ember az, aki él, az emberiség létezik, a társadalom pedig fennáll. Ebben az értelemben minden az egyén érdeke. Az is, hogy milyen a társadalom, amelyben tevékenykedik, meg az is, mennyire lakható a föld. Ezért a lényegi rendből való kiesés mindenkitől, aki valamelyest is követni tudja, mi történik a világban, a lelke megmentését kívánja, még ha ez a mentés, miként jelenleg látszik, nem sokra megy a technikai szervezettség nyomásával szemben. Mégis, az ember mégoly csekély erőfeszítése a kitörésre, vagyis hogy feladatának tekintse saját belső szabadságát, különben elveszett, az emberiség érdekeit hordja. E szükséglet tagadásaként, vagy a fanatizmus hamis testvériségében egy agresszív akarat által, vagy a cinizmusban és közönyben egy passzivitást kialakítva, a személy önfeladása látszatra távol esik a technikai tudat világától. Pedig szintén válasz a világra, csak éppen bűnös válasz. A cinizmus és a közöny embere elbújni szeretne az élete elől, amely rá van bízva, viszont a fanatizmus embere a másét is kisajátítani óhajtja, persze, nem a maga, hanem az eszme jogán.

A technikai tudat meghaladása nem vonja, nem is vonhatja kétségbe a tudomány forradalmát. Épp ellenkezőleg: e meghaladásnak a forradalom fokozásával kell járnia, mégpedig a veszélyes történelem felismeréseként azzal a céllal, hogy eredményei a lényegi rend vonzásába kerüljenek. De miként juthatnak a lényegi rend vonzásába, melyet a történelmi baj érzése folytán az egyén megél ugyan, de sem a társadalom, sem az emberiség, mivel nincs öntudata, nem vesz és nem is vehet tudomásul? Úgy látszik, csakis az egyetemes testvériség által, mivel e testvériség a lényegi rend körébe tartozik, és e körön kívül nincs valóságos egyensúly. Az egyensúly pedig nem más, mint az egyén folytonos megegyezése a másik egyénnel, vagyis a testvériség „kiözönlése" a világba az intézményes egység, az erőszak egysége helyett a szabad egység jegyében. Ha valami, hát ez a „kiözönlés" biztosíthatja a technikai civilizáció erkölcsi felmentését. Képes lehet valamelyes összhangot teremteni a technikai tudat és a közös emberi érdek között, amely az örökkévalóságnak elkötelezett. De arra nincs garancia, létrejön-e, átüt-e a világon ez a kiözönlés ellenséges indulatokból átjárt korunkban. Elképzelhető, hogy a szabad testvériség egy-egy felbukkanó, tétova jele még semmi egyéb, mint az ember felkészítése arra, hogy egy következő, talán kevésbé gyilkos civilizációban jobban megfeleljen önlétének, amiért van: a világ betöltésének a lényegi rend szerint. Mindenesetre „azoknak az intézményeknek a fölébe, amelyeknek a jog, a személyek, a demokratikus szabadságjogok védelme a tisztük, olyan intézményeket kellene kitalálnunk, miknek hivatása lenne fölismerni és megsemmisíteni mindazt, ami a kortárs életében az igazságtalanság, a hazugság és csúfság jegyében tipor a lelkeken. Ki kellene találnunk őket, mivel ismeretlenek, és mert lehetetlen kétségbe vonnunk, hogy nélkülözhetetlenek" (S. Weil).

Megjelent: Vigília, 1987/12. In: Szemfényvesztések kora, Liget, 1993; online: szepi.hu

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.