hirdetés

A hét prózája: Interjú Hajnóczy Péterrel

2017. november 12.

Ahogyan az alábbi felvételen Hajnóczy szeszesen hullámzó, bármely pillanatban a megfenekés kudarcával, a hangok formát vesztett kakofóniájával fenyegető, azt mégis elkerülő, szellemileg kritálytiszta mondatait hallgatom, elfog az idő tériszonya. - A hét prózáját, a Hajnóczy Péterrel 1979-ben készített rádióinterjút Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Nem tudom, mikor hallottam először. Az biztos, hogy posztumusz, vagyis Hajnóczy halála után. Azt végképp nem tudom, hogyan vettem fel; a Fehérvári úti, úgynevezett lengyel piacon beszerzett, iráni gyártmányú kazetta őrzi az Ördögh Csilla készítette beszélgetést. Arra gyanakszom, hogy a kilencvenes évek elején készült, a Markovits Ferenc rendezte rádióműsorban, egy Hajnóczy-hangmontázsban szólalt meg újra. Nem ellenőriztem most, de valószínűleg így lehet; a műsorújságban bukkanhattam rá, bejelöltem golyóstollal, majd a kellő időben odakészültem a rádiómagnóm mellé, és egyszerre nyomtam meg a rec és a play gombokat. A címre sajnos nem emlékszem, A véradó rémlik leginkább.

Mondhatnám azt is, hogy akkoriban már rég túl voltam Hajnóczyn. Ismerős mondat, mondtam ilyeneket. Jó fellengzősen, nyomatékkal, csajoknak. Túl lenni valakin. Persze nem voltam túl, nem is leszek soha. Akkoriban az elsők között miatta lett az irodalom számomra vérre menő, mi több, áldozatot követelő munka, életforma. Gimnazistaként szertartásos követője lettem Hajnóczynak, azt gondoltam, csak így lehet, csak így érdemes. A bekezdés eleje tehát ezzel egészíthető ki; ezen vagyok régen túl. Azon viszont nem, hogy amikor Hajnóczyra terelődik szó, megtorpanjak; nem az volt-e az igazi, a valódi átélés, a Hajnóczy Péter Összegyűjtött művei fölötti éjszakázások, magányos pálinkaivások, cigaretták. Rémület, bánat, összezuhanás, megrendülés. Úgy és akkor, hajlok rá, igen, ám azzal a széljegyzettel: visszatekintve derekas megkönnyebbülés tölt el, hogy a fenti lélekállapotokat maradandó tünetként kísértő, csatakos önsajnálatból kigyógyulnom megadatott.

Mostanában többször, hol itt, hol ott, felmerült a kérdés, hogyan beszéltek írók egykoron, és hogyan ma. A néhai megszólalások hitelét nem vitattuk, ám az észjárás, az attitűd jellegének jelenkori esélyét igen. Ahogyan az alábbi felvételen Hajnóczy szeszesen hullámzó, bármely pillanatban a megfenekés kockázatvidékén egyensúlyozó, ott mégsem elbukó, szellemileg kritálytiszta mondatait, a vallomásos, egyben tárgyilagos pontosságra törő, a légszomjon felülkerekedni akaró erőfeszítés zihálását hallgatom, elfog az idő tériszonya. Magához von, forgatni kezd. Szédület és félelem.

Így ma már senki nem beszél, igen. Hajnóczy nyelvemlék, hangzó rekvizítum. A hatalmasra duzzadt testben elvékonyodott, rozoga hanglejtés, a megbicsakló hanghordozás megalkuvást nem ismerő hitele mégis, mégis arról az Atlanstiszról ad hírt, amelynek egyik utolsó polgára Hajnóczy Péter volt.

Ebben a pillanatban elhallgatok, hallgassák Hajnóczy Pétert - hiányzó önmagunk helyett is ...

Jánossy Lajos

 

Beszélgetés Hajnóczy Péterrel, Ördögh Csilla interjúja a Petőfi Rádióban, 1979

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.