hirdetés

A hét prózája - Balassa Péter: Az egyszerűség útjai sötétben

2014. február 1.

"Isten jövője nem megnyugtató, hanem nyugtalanító és sürgető jövőidő, amely a boldogtalanok transzcendens boldogságának paradoxonával megelőlegezi a felfoghatatlanul egyszerűt." - A hét prózáját, Balassa Péter Az egyszerűség útjai sötétben című esszéjének részletét Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Nem tudom pontosan, mikor írta ezt a szöveget, de az utolsó, posztumusz kötetében szerepel. Feltehető, noha ilyen irányú személyes utalásokat a teljes esszé sem tartalmaz, hogy már beteg volt. De, és ez a sorokból kiderül, nem ezért írta, nem váltságdíjat ajánlott fel a Gondviselőnek. Azért írta, ahogyan az összes többit; Balassa a szellem embere volt, napszámosa és olykor prófétája. Utóbbi nem mindig állt jól neki, ezt se feledjük, ám alakjának hitele, gondolatainak érvénye soha nem tagadható. 

Gyakran, főleg inkább, mint kevésbé, irodalmi kritikáiért "folyamodnak" hozzá. Okkal; nem mondanám fel a kortárs magyar próza fordulatának reflexív megerősítésében játszott behelyettesíthetetlen szerepét. Arról, érzésem szerint, kevesebb szó esik, hogy Balassa szépíró is volt, miként ez már remélhetőleg lassan a közvélekedés része, az igazi esszé ebben a hanglejtésben nyeri el végleges formáját. Balassa messziről jött, a lukácsi életművön, mindenekelőtt az ifjú filozófus munkáin edződött, "szálkásodott" elméje; a Színeváltozás kötet írásai még jócskán magukon viselik ennek nyelvi terheit. Viszont a könyv utolsó és nyilván nem véletlenül címadó szövege, már az elmozdulás, az irányváltás felé mutat. Az innen induló életpályán aztán valódi szellemi izgalmakat keltően követhető Balassa "észjárásának és formáinak" története. És a benne egyre kivehetőbb szál, az európai hagyomány egyik kötőanyaga, a vallomásos, a confessio értelmében vett emberi önértés iránti vonzalom. Ezen belül a katolikus-keresztény univerzalizmus "ernyőszervezetéhez" érezte közel magát, az alább olvasható írást például Jelenits Istvánnak, gyóntató papjának ajánlotta.

Végletesen istentelenített korunkról, a minden korlátozatot szétszerelt és önmagával eltelt emberről beszél Balassa. Annak kiúttalanságáról. Illetve: a lehetséges útról; a reményről, az összetartozásról, az együttérzésről, sorolhatnám, szóval mindarról, amelynek valósága és metaforája egykoron a hagyományban Jézus volt. A cselekvő jelentés személyesen. A jót tevő, a rosszat alázattal elszenvedő.

Balassa az individuálison túl lévőről töpreng. Arról, ami a miénk, és - nem a mi tulajdonunk. Dolgunk és ajándékunk. A terjedelmi keretekkel dacolva kénytelen vagyok még egy részletet megidézni, hogy mindezt még árnyaltabban láthassuk: "A ráhagyatkozás, a sajátos, nem szolgalelkű engedelmesség szép példája számomra, hogy Johann Sebastian Bach, minden jelentősebb kompozíciója végére, így például a passiók végére is odaírta: 'Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség'. Megrendítő és iróniát sem nélkülöző dokumentum ez arról a gyermeki bizalomról, derűről és elfogadásról, az egyszerűség útjáról, amit körülírni próbálok. Mintha azt mondaná: igaz, hogy ezek eléggé jó zenedarabok, igaz, hogy valamiképpen meghallottam őket, és lejegyeztem, még az is igaz, hogy megfeszített figyelemmel füleltem, és ahhoz képest pontosan notáltam, amit odabent vagy odafentről hallottam, igaz talán, hogy derekasan elvégeztem a munkámat, és ennyiben felelősséget vállalok érte, de végül is, mindenen felül mégiscsak egyedül Istené a (cselekvő) dicsőség. Mindezt kaptam, mindezt adták, végül is nem én csináltam, hála érte, hálát adok a munkáért, ami rajtam keresztül végeztetett el."

Balassa esszéje és esszéi a virrasztás szövegei. Hajnali gondolatok. A gyöngéd radikalizmus gesztusai. Nem nélkülözhetjük őket. Különben csupán önnön tengelyünk körül forgunk, fontosságunk halálosan groteszk tudatában.

Balassa Péter a horizont alján a világos csíkot kutatja, amely, tudja jól, fényét felülről kapja. Kémleljünk, hallgatózzunk!

 

Balassa Péter: Az egyszerűség útjai sötétben (részlet)

Mert az ősrégi név-kinyilatkoztatás, mely nem mondja meg Isten tulajdon-nevét (hiszen mi is volna, lehetne az?), hanem többet, alakulóban lévőt, befejezhetetlent, újrakezdődőt, mozgásban lévőt mond, a hűség, az Isten-ember közötti szerelmi és társasviszony viszontagságos történetét mondja, az emberrel, a léttel s az idővel történő, elválaszthatatlan, személyközi (interszubjektív) történetet mondja, és csakis azt mondja, nos, mindez meghökkentően összeillik azokkal a hozzánk közelebbinek, egyúttal sokszor, a sötétség óráiban különösen képtelennek hangzó, jézusi boldogságmondásokkal, amelyeket az Evangéliumból ismerünk. A nyolc boldogság (Mt 5,3–10 párh.) talán nem is más, mint az egyszerűség nehezen meghallható, paradoxonokba öntött, mégis szabad önátadást mondó útmutatása. Ezek a mondások az áldás, a benedictio mélyebb értelmében véve a létezés jóvá mondásai. Jóvátevő mondások. E mondások kollektív megszólítottjai mi vagyunk: a szegények, a sírók, a szelídek, az igazságot éhezők és szomjúhozók, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békességszerzők, az igazságért üldözöttek. Tehát mindazok „tulajdona” a boldogság, akik nyilvánvalóan nem boldogok, legalábbis a mi konvencionális ismeretünk szerint éppen hogy nem áll rendelkezésükre a boldogság. Csakhogy az egyszerűség útja nem a primitívség útja, hanem egy mélyebb kezdeté, mélyebb jóvá tevő kivilágosodásé: a boldogság e mondásokban, akárcsak Isten Országa, „idegen“ minőség - kizárólagosan adomány, éppen azoknak szóló ki-hívó erővel, akik nem boldogok, nem tudnak boldogok lenni, sőt rettenetes szenvedéseken mennek át, ezenközben esetleg elvesztvén arcuk képmás voltát is. Az egyszerűség útja oda vezet, ahol nem számíthat rá az úton járó, ahol a váratlan adomány: idegen, kiszámíthatatlan Jövevény. Minden gyerek, ismétlem: minden gyerek, vagyis elvben minden ember ilyen váratlan Jövevény. E hipotézis hite nélkül, az együvé tartozás boldogság-hipotézise nélkül, mint az egyszerűség útja nélkül nem vagyok képes igen-t mondani, nem tudok úrrá lenni a sötétség idején és terén. Az egyszerűséget bejáró radikális boldogságmondás éppen hogy nem vigasz a sebekre, a szegénységre, a boldogtalanságra, nem kompenzáció és „isteni“ hitegetés, hanem olyasmi, ami szinte esetlegesen, mindenesetre garantálhatatlanul adódik, megadatik, s ami mindig újra kezdhető jelenné alakulhat, ha észrevesszük. Ha észrevenni adatik a boldogság, akkor az történik, hogy belátjuk: a boldogság lehetetlen ugyan az ember számára önmagában, lehetséges azonban Istennél, az abszolút Másiknál, távolságának és közelségének paradoxonában (Mt 19,25–26). A szegények, a szelídek, az üldözöttek, az emigránsok, az idegenek, a marginálisok, az otthontalanok, sőt még önmagunk számára is lehetünk boldogtalanok ugyan, de éppen ezért várományosai, megajándékozottjai lehetünk Isten országának, mely nem itt vagy amott van, hanem közöttetek van (Lk 17,21). Méghozzá sajátos, megújuló, folyamatos, jövőidejű értelemben, hiszen megígértetett: „veletek leszek”. Isten jövője nem megnyugtató, hanem nyugtalanító és sürgető jövőidő, amely a boldogtalanok transzcendens boldogságának paradoxonával megelőlegezi a felfoghatatlanul egyszerűt. A boldogság és az egyszerűség mélységesen összetartoznak, és éppen ezért oly nehéz az észrevevés, amit Roger testvér emleget a levelében. Az egyszerűség útja az, amit nem lehet csupán választani vagy akarni, hanem mindenekelőtt elénk jön, és az ebben való bizodalom maga a várakozás az észrevevés. De elfogadni, hogy elénk jöjjön, mindennél nehezebb, és mégis, még itt is, ilyenkor is igaznak tűnik, hogy „Krisztus megérti belső ellenállásunkat”. Ez a felfoghatatlan, abszurd megértés volna talán a boldogság és a várakozás forrása. Elfogadni, ami tényleg jó, gyermeki, igenlő, igent mondó, jóvá író, világos és egyszerű bennünk - nos, az egyszerűség útja végül talán egy asztalhoz vezet oda minket, az asztalközösség egyszerűségéhez. Oda, ahol ellenállásunkat, bonyolultságunkat, sötét reményvesztettségünket, a sötétségre adott rossz/romboló válaszainkat, mélységes és nem alaptalan fáradtságunkat, belső, homályos fáradékonyságunkat adományszerűen felülmúljuk, pusztán azáltal, hogy körül merjük ülni az asztalt, s pusztán azáltal, hogy bátrak vagyunk nem elfelejteni: az asztalközösség bizodalmáról nem lemondani, talán ez az egyetlen kérhető kérés. A meghívás nem személyválogató, azaz: „halál, hol a te fullánkod?” Talán ezzel tudunk szembeszegülni saját belső ellenállásunknak, és Krisztus mindent felülmúló, számunkra szó szerint megérthetetlen megértéséhez közeledni. Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
toroczkay toroczkay 2014-02-11 06:47

Szép.

Kriptomán_ Kriptomán_ 2014-02-04 21:27

Részemről meg a Flying Spaghetti Monster.

Kupec Kupec 2014-02-04 20:20

"Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat." S ez a legtöbb, amit tudni lehet. B. P. nagyon, és egyre jobban hiányzik.