hirdetés

A hét prózája – Bartók Imre: Jerikó épül

2018. december 9.

A kamera szélsebesen kiront a hangárból. Sirályok köröznek a gyár felett. A környéken ólálkodó gyerekek megpróbálják megmászni a monstrumot. Megcsáklyázzák, mint az Atreidák az óriásférgeket, hogy a szügyükön megállva, gyönyörű ágaskodással döfjék aztán keresztül. – A hét prózáját Modor Bálint választotta.

hirdetés

Bartók Imre Jerikó épül című munkája volt kétségtelenül az idei év legnagyobb ambíciójú irodalmi kísérlete, ugyanis Bartók nem kevesebbre vállalkozott, mint egy olyan nyitott regényszerkezet létrehozására, melybe minden belefér, a lehető legkülönbözőbb műfajú szövegektől a lehető legszélesebb tematikákig. Ebben a szerkezetben kimondható az a világ és az a rendkívül heterogén világtapasztalat, melyben egy a 80-as években Magyarországon született ember találja magát. A totalitásra törekvés beleivódik nemcsak a regény szerkezetébe, ahol rövid, néhányoldalas fejezetekben a heterogén világtapasztalat lehető legkülönfélébb kulturális alkotásokon és alkotókon keresztül történő megértési, feldolgozási és felmutatási kísérleteit láthatjuk, hanem a nyelvébe is. Az egyes részek mint különleges romok a nyelvükkel és a nyelvükben működtetett asszociatív logikával folyamatosan tükrözik az épülő romváros, Jerikó egészének szerkezetét. Így – némi túlzással – mindegy, melyik részletet választjuk ki az egészből, a fejezetek mindig az egészről, az egész romszerűségéről mutatnak képet.

A hét prózájának a II. egység egyik fejezetét választottam, ahol finoman íródik egybe a 90-es évek kiskamaszkori találkozása a frissen megjelenő kábeltévéken folyó végtelenített ismeretterjesztéssel és az elbeszélői pozícióból megszólaló globalizáció-, média- és kapitalizmuskritikával, továbbá a regényben  mozgatott hatalmas kultúrtörténeti anyaggal. Jelen fejezetben a végtelenített hatékonyság botrányán elborzadó Pilinszkyvel és az őt inspiráló Bachhal és Dosztojevszkijjel, vagy éppen a leghíresebb szovjet sorozatgyilkos, Csikatilo alakjával.

Modor Bálint

*

Bartók Imre: Jerikó épül (részlet)

Újabb eseménytelen délután. A napfogyatkozás óta állandósult a nyár, évek telnek el dologtalanul, otthon vagyok, nem mozdulok ki. A nappali, a konyha és az ágyam hármas egységében élek, a szobámban szétdobált tárgyak, a foszladozó plüssök animizmusa. Nincs dolgom, körülvesznek a dolgaim. Tegnap valaki megint magára talált. Papucsban lépkedek keresztül az üvegszilánkokon, kisimítom a huzatot a kanapén, leülök a tévé elé. Megállíthatatlanul folyik az ismeretterjesztés, ezúttal gasztronómiai műsort sugároznak. Kínában járunk, a különleges írásjelek, a változatos étkezés, Gutenberg és az itthoninál is fejlettebb tömegtájékoztatás földjén. A riporter egy töltött-tészta-üzembe látogat. A gyár hatalmas kanyonban rejtőzik, valóságos silóváros, a hangárok tucatjaiból ezernyi vajszínű kémény és kürtő csavarodik a kátránytól latyakos ég felé. A műsorvezető a vitális affekció jegyében maga is kipróbálja, hogyan kell elkészíteni a különleges tésztagolyócskákat, Sztanyiszlavszkij-újságírás, az átélés mindig lenyűgöz. Odaül a munkaasztalhoz, felhúzza karján az ingét. Mutatják, nagyon egyszerű, az ember két kis tésztadarabból külön lapocskát formál, az egyikre keni a tölteléket, majd ráhelyezi a másikat, nyomja, passzírozza, végül az egészet formára gyúrja. Ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű, ez a majom éve. Közben még a tévénk is valami fűszerektől nehéz párát lehel magából a zsizsegő katódcsövekkel, a kávébarna keretezéssel és különösen a neki helyet adó házi szentéllyel, az üres üvegekkel megrakott bárszekrénnyel az egyik, az egyre értéktelenebbé váló bakelitekkel teli polccal a másik oldalon. Egyedül vagyok itthon, mindig egyedül vagyok, senki sincs itt, mindenki itt van, a nővérem egy másik városban, nyaral, tanul, egyetemre jár, a másik még iskolában, a barátaival, vagy csak kint a mólón, lógatja a lábát a habzó Duna fölé, anyám sehol, apám alszik, dolgozik, nincs itthon, de itthon van, vajon mit csinálhat, miféle fáradalmakat pihen ki minden délután.

Pilinszkyt is el tudnám képzelni ebben a gyárban, fehér köténykében, illene hozzá, hogy ott nyomogassa a tölteléket az előrevasalt lapocskákra, és sipító hangon biztosítsa a hallgatóságát arról, hogy milyen boldog. A szépség labirintusa előtt I-ten áll, és tessékeli befelé az arra járókat. Ha már úgysincs jelenlét sehol, mihez kezdjen, mibe vágjon az ember. Nem az egyes dolgok illantak el, hanem maga a jelenlét, ez a belátás érte és szakadt rá abban a szobában, takarítás közben, mígnem Bach zenéje meggyőzte az ellenkezőjéről, pontosabban, meggyőzte arról, hogy az igazi jelenlét nem a várakozások és az emlékek közé ékelődő, pontszerű intenzitás, hanem nyúlós, folyamszerű, akárcsak a tésztagolyók elkészítése, melynek szintén folyamatjellege van. Ezért lehetünk a munka révén mégis jelen saját életünkben. Bach, a távoli Kína és ezek a költemények az eszmék elgázosításáról, mindez összefügg egymással.

A riporternek körülbelül fél percre van szüksége egy tésztagolyó elkészítéséhez. Forgatja ujjai között a kis golyóbist, már azt hiszem, be is kapja, így nyersen megcsócsálja a szójacsírát, esetleg megeteti egy tesztalannyal, de aztán türtőzteti magát. Mikor az iránt érdeklődik, ki a leghatékonyabb munkaerő a gyárban, egy bájosan fiatal teremtéshez vezetik. A lány habfehér ruhácskában görnyed az asztal fölé, hosszú, akvatikus ujjaival, követhetetlen mozdulatokkal dolgozik, két másodperc alatt készít el egy golyót. A riporter fölveszi Sztavrogin arcvonásait, miközben figyeli.

Hány golyót csinálsz meg egy nap alatt, érdeklődik, szavait tolmács fordítja. Minden ilyen egyszerű, ez a majom éve, tele a világ tolmácsokkal, többé nincsenek köztünk falak, csak jönnek-mennek ezek a riportercsoportok a kombibuszaikban, és irgalmatlan mennyiségben szállítják a tudást, mint a cserepek eltörése után, gyűjtik be az ismereteket a világ legtávolabbi szegleteiből. Hány golyót csinálsz meg, te kis kurva, lihegi a riporter, Sztavrogin, de most valaki más is, Csikatilo. Hét-nyolcezret, feleli a lány anélkül, hogy felnézne. És mire gondolsz közben, hangzik el az újabb kérdés, melynek hallatán csend ereszkedik a Népköztársaságra.

A kamera szélsebesen kiront a hangárból. Sirályok köröznek a gyár felett. A környéken ólálkodó gyerekek megpróbálják megmászni a monstrumot. Megcsáklyázzák, mint az Atreidák az óriásférgeket, hogy a szügyükön megállva, gyönyörű ágaskodással döfjék aztán keresztül. A tésztagyár mélyén egy másik termelőüzem, egy nyelvgyár is meghúzódik. A lány az érzékek varázskertje. Mennyi titok, kérdőjel, használt töltényhüvely hever mindenütt a porban, várva, versengve a tekintetért. Talán a Klee-nyilacskák is azért vannak, hogy ezt a versengést szabályozzák, hogy a kép egyes elemei, melyek mind megkövetelik a szem figyelmét, ne szakadjanak el végleg egymástól.

Akinek sikerül felmászni a gyár tetejére, a kéményeken egyensúlyozva csúzlival lövi a madarakat.

Arra gondolok, kezdi a lány. Hangja vékony, illóolaj a présben, mégis tisztán cseng. Kétszáz kis gombócképű imbolyog a tetőn, és készíti csúzliját. Alighanem szabotázsakció.

Arra gondolok. Helyükre kerülnek a kavicsok. Arra gondolok. Megfeszülnek a rakétaindítók gumiszalagjai. Arra gondolok, vajon hogyan lehetnék még hatékonyabb.

A kamera ismét a gyár belsejében, Sztavrogin-Csikatilo nézi a lányt, a tolmács nézi a riportert, kíván-e még hozzáfűzni valamit. Az adás véget ér. Nyílik az ajtó a hátam mögött, valaki kilép rajta. Leül a fotelbe, nem mellém, a saját helyére, nézi ő is a tévét, sejti, hogy lemaradt valamiről, lesz ismétlés. Mindent megismételnek. Most reklám, a jelenlét újabb, immár fájdalom nélküli passiójátéka. Utána következik: Különleges maradványok és lelőhelyeik.


Bartók Imre, Jerikó épül, Jelenkor, Bp, 2018, 103-105.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.