hirdetés

A hét prózája – Gao Xingjian: Lélekhegy

2019. január 14.

Az apja felkapott egy faágat és azzal verte a fiát, akiből hiányzott a szülőtisztelet, az anyja meg hagyta, mert nem viselte volna el, hogy a fiuk otthagyja őket. – A hét prózáját Modor Bálint választotta Gao Xingjian Kiss Marcell fordításában megjelent Lélekhegy című regényéből.

hirdetés

Valamikor a megjelenése környékén egy könyvesboltban akadt a kezembe Gao Xingjian Nobel-díjas könyve, a Lélekhegy. Ajándékot kerestem valakinek, talán a húgomnak, a névnapjára vagy a születésnapjára; már nem igazán emlékszem, melyikre. Csak arra emlékszem, hogy belelapoztam a könyvbe, majd egy találomra felütött részt kezdtem olvasni. A szöveg úgy magával sodort, hogy majdnem egy órát álltam a könyvesboltban. Nem bírtam letenni. Csak olvastam sorra, egymás után a rövidke fejezeteket. Ezek a találkozások mindig megmaradnak az emlékezetemben. A következő ilyen találkozásom nem sokkal később Kertész Imre Kaddisával történt. Kertész regénye, érdekes módon, talán éppen azokat a szép, humanista beidegződéseket kezdi ki, melyeket Gao Xingjian regényéből még ki lehet hámozni.

Egy ókori birodalom romjain sétáló férfi. Rákot diagnosztizáltak nála. Tévedésből. A diagnózis után az erőszakos modernizáció rétegei alatt megbúvó régi hagyományok nyomait kezdi keresni. A vidéki Kínát, az ott élő embereket. Maga se tudja, valójában hova tart, mit keres. Egy modern ember bolyongása. Utazásai közben nemcsak helyi parasztokkal és történeteikkel, nemcsak néprajzi múzeumok gyűjteményeivel, a tárgyakhoz kapcsolódó mítoszokkal és babonákkal találkozik, hanem hozzá hasonló bolyongókkal is. Például egy nővel, aki hasonlóképpen nem tudja, hova tart, mit keres. A hét prózájának kettejük egyik beszélgetését választottam.

Modor Bálint


Gao Xingjian: Lélekhegy

(részlet Kiss Marcell fordítása)

9

Valami bánt, kérdezed ugratva.

Honnan gondolod?

Világos. Mi másért jönne el egy lány ide messzire.

Te talán nem vagy egyedül? Ez kedvelt időtöltésem, szeretek egyedül kóborolni. Nyugodtan gondolkozhatok.

De egy ilyen fiatal lány, mint te…

Aha, értem, szóval csak nektek, férfiaknak lehetnek gondolataitok.

Nem azt mondtam, hogy nincsenek gondolataid.

Éppen, hogy férfiak közt akadnak olyanok, akik egyáltalán nem gondolkoznak!

Úgy tűnik, valami bánt.

Mindenki gondolkodik, ami nem jelenti, hogy gondja is van.

Nem akarok veszekedni veled.

Én sem, azért mondom.

Szeretnék neked segíteni.

Majd ha szükségem lesz rá.

Most nincsen?

Köszönöm szépen, nincsen. Csak egyedüllétre vágyom, hogy senki ne szomorítson el.

Akkor mégis csak bánt valami.

Ahogy gondolod.

Melankóliába estél.

Azt hiszem, túlreagálod a dolgot.

Akkor mégis csak beismered, hogy bánt valami.

Mindenkinek vannak gondjai.

De te keresed magadnak a gondot.

Miért is?

Nem kell túl okosnak lenni hozzá.

Te aztán tudsz fecsegni.

Már hogyha nem bánt, amit mondok.

Nem mondhatnám, hogy kedvemre van.

De nem is utasítom vissza. Nincs kedved sétálni egyet a folyó mellett? Azt szeretnéd bebizonyítani magadnak, hogy még hatsz a fiatal nőkre, és ő tényleg veled tart, a rakpart mentén tartotok felfelé. Te az örömöt keresed, ő a bánatot.

Nem mer lenézni, mondja, tudod, hogy fél, mondod.

Mitől félek?

A víztől.

Elneveti magát, de érzed, hogy van valami erőltetett ebben a nevetésben.

Nem mersz leugrani, mondod, ahogy mentek a gát szélén, a gát alján hullámzik a víz.

Mi van, hogyha mégis leugrok? Kérdi.

Utánad ugrom, hogy megmentselek. Tudod, hogy ez jólesik neki.

Szédül, mondja, nagyon könnyen leugorhat, csak be kell csuknia a szemét, ez a legkevésbé fájdalmas halál az ember csak beleájul. Ebbe a folyóba beleugrott egy lány a városból, mondod, fiatalabb, egyszerűbb, mint ő, amivel nem azt akarod mondani persze, hogy ő túlságosan is bonyolult, csak hát ha a mai embereket összehasonlítjuk a tegnapiakkal, nem sokkal okosabbak, és a tegnap azért még itt van előttetek. Nem volt holdfény azon az éjszakán, mondod, ezért a folyó még mélyebbnek tűnt. Az öregasszony, púpos Wang Tou, a kompos felesége később elmondta, hogy meglökte Wang Tout, és szólt neki, hogy a kábelek fémes hangját hallja. Azt mondta, ha akkor felkelt volna, hogy megnézze a dolgot, akkor rendben lett volna. Később sírást hallott, azt hitte, hogy a szél. Pedig hangosnak kellett lennie annak a sírásnak az éjszakai nyugalomban, de mivel a kutyák sem ugattak, nem lehet, hogy a hajót akarják ellopni, gondolta és elaludt. Félálomban is hallotta azt a sírást egy jó darabig, aztán amikor felébredt megint, mondta a púpos Wang Tou felesége, ha jött volna arra valaki, akkor nem lett volna semmi baj, nem lett volna öngyilkos a lány, ha a vén ördög férje nem alszik mint a bunda. Volt már olyan, hogy valaki nagyon át akart kelni a folyón, ilyenkor kopogtattak az ablakon és óbégattak. Csak azt nem értette az öregasszony, hogy a halálát kereső lány miért keltett zajt a kábelekkel, ha meg akarta ölni magát. Csak nem akart a járásba menni a hajóval, a járásból meg a szüleihez a városba? Felülhetett volna nyugodtan a déli buszra, csak nem attól félt, hogy felfedezik? Senki sem tudja megmondani, hogy mit gondolt a halála előtt. Végül is csak egy egyszerű diáklány volt, aki idekerült erre az idegen vidékre földet művelni. Egy párttitkár megejtette, mondták, a bűnös fattyú. Virradat után, innen harminc lire a Xiashapunál, tutajról halászták ki. Mezítelen felsőtestéről a ruha talán egy folyóparti ágon akadt fenn, de tornacipői egymás mellé rendezve ott maradtak a kősziklán, amibe belevésték később, hogy „Yu gázlója", és utána lakkal vörösre festették, hogy az összes turista fel akarjon rá mászni fényképezkedni. Csak ezek az írásjegyek maradtak meg, a szerencsétlen lelket, aki itt halt meg pedig elfelejtették. Figyelsz?, kérdezed.

Folytasd, mondja halkan.

Régebben sokan haltak meg itt, gyerekek vagy nők. A gyerekek nyáron felmásztak a sziklára, megcsúsztak és lezuhantak, a szüleik jöttek értük az előző életükből, mondták. Csak nők ugranak le szántszándékkal. A városból elűzött fiatal lányok, akik senkire sem támaszkodhatnak, anyósuk és férjük gyötörte fiatalasszonyok, és van, aki szerelmi bánatában. Ezért a Yu gázlónál álló sziklát már Wu tanár úr kutatásai előtt is a Bánatos Démon szirtjének hívták a helyiek, és ha a gyerekek játszani mentek arra, aggódtak a felnőttek. Azt is mondják, hogy olykor éjszaka fehér ruhás démonnő jelenik meg a sziklán, énekel, de nem lehet érteni, hogy mit, mintha falusi gyerekdal lenne, vagy egy koldus lány virág-dob dala. Természetesen ez csupán babona, amivel egymást ijesztgetik. Él itt azonban egy vízimadár, zöld fejűnek hívják az emberek, a tudósok meg zöld madárnak, a Tang-kori versek gyűjteményében is megemlítik. Hosszú haja van a madárnak, mondják a helyiek. Már te is láttad ezt a madarat, nem túl nagy, orsó formájú testét, a feje búbján két azúrkék bóbita, látszik, hogy figyel, kifinomult; szép madár. A rakpart alatti árnyékban szokott pihenni, vagy a part menti burjánzó nádasnál, ott nézelődik gondtalanul és szabadon. Gyönyörködhetsz benne, amíg a kedved tartja, de csak egy erőteljesebbet kell lépned és már el is repült. A Hegyek és tengerek könyvében olvasható a Keleti Királyanyának élelmet gyűjtő isteni, zöld madárról, amely nem azonos ezzel a zöld fejűvel, de mind a kettőben van valami varázslatos. Ez a zöld madár olyan, mint egy nő, mondod a lánynak, természetesen nem a buta nőkről beszélsz, hanem a varázslatról, amely a nők sajátja, a női érzékiségről. Ez az érzékiség nehezen nyer kielégülést, mert a férfi élvezetet keres a nőben, a férj családot összetartó, ételt főző feleséget akar magának, a férj szülei pedig utódot kívánnak a fiatal nőtől, de egyik sem szeretetet. Aztán elérsz megint az öngyilkossághoz, és a lány érdeklődve hallgat. Ezt mondta mindenki, mikor Mamei a vízbe vetette magát, és ő bólint, kicsit gyerekesen hallgat, de te szeretetre méltónak találod ezt a gyerekességet: Valószínűleg eljegyezték valakivel Máméit, de amikor jött az anyósa, hogy elvigye, eltűnt, a szeretőjével, egy fiúval a faluból.

Ő is sárkánylampion-játszó volt? – kérdezi.

A sárkánylampionnal harcoló fiúk Gulai faluból jöttek a városba, ez a fiú pedig feljebb lakott a folyónál, Wangnianben, ami ötven lire van Gúláitól, a klán hierarchiája szerint alacsonyabb rangú volt, mint a lány, de mind rendes legények születtek abban az évben. Mamei szeretőjének nem volt se pénze, se vagyona, a családjának is csak két mu száraz földje, és kilenc rész rizsföldje. Itt, ha az ember nem dolgozik rendesen, akkor bizony éhezik, és az is kell ehhez, hogy ne legyen semmilyen természeti csapás vagy háború; ha valami ilyesmi történik, akkor a tízből nyolcan-kilencen is meghalnak egy ilyen kis faluban, előfordult ez már. Hogy pedig a fiú elvehessen egy olyan lányt, mint Mamei, ahhoz persze nem volt elég jó a családja. Az ilyen lánynak megvolt a maga ára: egy ezüst karkötő letétnek, nyolc doboz sütemény a lánykérésre, két aranyozott ruhásláda tele ruhával, ezt mind annak kellett állnia, aki megvette a lányt. Az öbölben lakott, aki megvásárolta lányt, a mostani fényképész üzlete mögött – abban az időben még más lakott ott, nem az, aki most. A gazdag embernek a felesége csak lányokat szült, és a gazdag ember úgy döntött, hogy második feleséget szerez ágyasnak. Mamei anyja okos özvegy volt: jobban jár a lánya, ha egy gazdag ember második felesége lesz, mint ha egy szegény első felesége, akinek a földeken kell dolgoznia. Egy közvetítő összehozta a feleket, lemondtak a gyaloghintóról, de ezért ruhákat kellett készíttetnie a lánynak és az anyjának. Megegyeztek, hogy mikor jönnek a lányért, de lány előző éjszaka megszökött. Csak egy zsákot vitt magával, benne néhány ruha, éjfélkor kopogtatott a szeretője ajtaján, hogy engedje be. Szenvedélytől égve adta magát oda a fiúnak. Megtörölték a szemüket, és megesküdtek, hogy a hegyek közé menekülnek, ott égetnek az erdőből termőföldet maguknak. Aztán elértek a gázlóhoz, nézték a folyó hullámzó vizét, ekkor a fiú tétovázni kezdett, azt mondta, hazamegy a baltájáért, de szülei felfedezték. Az apja felkapott egy faágat és azzal verte a fiát, akiből hiányzott a szülőtisztelet, az anyja meg hagyta, mert nem viselte volna el, hogy a fiuk otthagyja őket. Az apja üvöltve verte, az anyja sírt, amíg ki nem világosodott. Reggel a kompos azt mondta, hogy látott egy csomagját markoló lányt, de aztán nagy köd lett. Minél jobban kivilágosodott, annál vastagabb lett a köd, a folyó felszínéről jött, még a nap fényét is sötétvörössé tompította. A komposnak még figyelmesebbnek kellett ezért lennie; az lett volna a legkisebb gond, ha nekikoccan egy csónaknak, de egy nagyobb tutajnak is nekimehetett volna. Sokan gyűltek össze a parton, már háromezer éve tartják itt a piacot, azóta jöttek ide az emberek. Közülük néhányan a ködből kiáltást hallottak, aztán csobbanás hangját, néhányan többször is hallották a kiáltást, de csak tovább beszélgettek, semmit sem lehetett tisztán hallani. Ez egy igazán forgalmas hely, egyébként Nagy Yu nem épített volna ide gázlót. A hajó tele volt zöldséggel, szénnel, gabonával, gombával, édes krumplival, krizantémmal, tealevéllel, tyúktojással, emberekkel meg disznókkal olyannyira, hogy belehajlott a lökőrúd, a vízszint pedig felért a hajó oldalainak tetejéig. A fehér, habos vízből kiemelkedő Bánatos Démon szirt csak szürke árnyéknak tűnt. Aznap reggel károgott a holló, mondták az asszonyok, márpedig ha a holló károg, az szerencsétlenséget jelent. A fekete holló az égen körözve károgott, megérezhette a halált, az elmúlás szagát, amit halála előtt bocsát ki az ember, melyet, mint a szerencsétlenség illatát, nem pillanthatsz meg, nem szagolhatod, csak érzed.

Nekem is ilyen szerencsétlenségillatom van? – kérdezi a lány.

Nem tudsz meglenni saját magaddal, hajlamos vagy az önpusztításra – provokálod.

Miért is lennék? Az élet tele van nyomorúsággal!– hallod, ahogy felsikít.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.